Úgy érzem, valamiért engem nagyon szeret a Jóistenke, mert azon kevés szerencsés áldottak közé tartozom, akik egész életükben azt csinálhatták, amit szeretnek – vallja Fábián Éva mesemondó, aki nemcsak a népi kultúra ápolásában, hanem óvónőként is maradandót alkotott. A bukovinai székely származású énekes és előadóművész azt reméli: amíg ereje lesz hozzá, és amíg igény lesz a munkájára, addig számíthatnak rá.
Fábián Évát sokan énekesként, mások népi ének tanárként, megint mások mesemondó előadóművészként vagy éppen gyermektáncház szakértőjeként ismerik. Mi áll önhöz ezek közül a legközelebb?
– Végzettségem és szakmám szerint óvónő vagyok, 1977-ben a Szekszárdi Garay János Gimnázium és Óvónői Szakközépiskolában óvónői szakán érettségiztem. Később a diplomáimat a Budapesti Tanítóképző Főiskola óvónői szakán, majd az Apor Vilmos Katolikus Főiskola népi gyermekjáték, néptáncpedagógus, hagyományismeret tanár szakán szereztem. Óvónőként először két évet Érden dolgoztam, ahol mindent megtanultam arról, hogy miként nem szabad csinálni a szakmát. Majd Angyalföldön találtam egy csodálatos intézményt, a mai nevén Meseóvodát, ahol fantasztikus éveket töltöttem el óvónőként. Közben a Kalamajka zenekarral már 1979-től folyamatosan táncházat tartottunk a Belvárosi Ifjúsági Házban, annak megszűnte után, az Aranytíz Kultúrházban, amit 31 év után fejeztünk be. Az ottani foglalkozásokra jellemző volt, hogy a felnőtt táncoktatók szakértelme akkoriban még nem terjedt ki a kisgyermekek táncoktatására, ezért azzal löktek oda engem a kicsikhez, hogy „óvónő vagy, kezdjél velük valamit!” Így indult el a „táncház néni” múltam, ahol az óvónőként megszerzett tapasztalataimat is felhasználtam, a két tevékenységet egymás hasznára tudtam fordítani. A gyerek táncházban úgy kezdtem el mesélni, hogy az óvodában szerzett ez irányú tapasztalataimat itt is tudtam kamatoztatni. Először Ráduly János: A vízitündér leánya című gyűjteményből meséltem el A szegény ember és a kisördög mesét. Aztán, az összeolvadt a fejemben a kakasdi, Fábián Ágostonné, Márika néni féle bukovinai székely változattal. Ez indított arra, hogy a későbbiekben ne féljek ötvözni a meseváltozatokat egymással.
– Több mint harminc éve mesemondó, 1999-től az Óbudai Népzenei Iskola népi ének tanára, volt óraadó a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen is, illetve folyamatosan hagyományos mesemondást tanít a Hagyományok Házában. Hogy van ennyi mindenre energiája?
– Amikor úgy érzem, hogy nem elegendő, akkor eszembe jut, hogy csillogó szemmel várnak a gyerekeim és ez minden alkalommal átlendít ezeken a ritka pillanatokon. Így, amíg kedvem van ahhoz, amit csinálok, és míg igény van arra, amit tudok adni, addig tiszta szívvel-lélekkel teszem a dolgom. Az Óbudai Népzenei Iskola időközben a második otthonom lett, és nem munkának éreztem, amit csinálok. Úgy érzem, valamiért engem nagyon szeret a Jóistenke, mert azon kevés szerencsés áldott közé tartozom, akik egész életükben azt csinálták, amit szerettek. Ilyen az óvónői munka, a gyerek táncházazás és az éneklés is.
– Munkája során folyamatosan fiatalok veszik körül. Érti a nyelvüket? Hogyan látja az elkövetkezendő nemzedék helyzetét?
– Van, hogy az ember hajlamos arra, hogy borúsan lásson dolgokat. Nekem azonban ebben is szerencsém volt, mert az Óbudai Népzenei Iskola egy különleges helyzetben lévő intézmény. Oda olyan családok hozzák a gyermekiket, akik vonzódnak a népi kultúrához, szeretik a népzenét, és fontosnak tartják, hogy fiaik, lányaik is részesüljenek ebből. Ennek köszönhetően nekünk ott könnyű dolgunk van. Ami az ottani munkámat illeti, én mindig kifejezetten ragaszkodtam a csoportos tanításhoz. Van olyan, a Zeneakadémián végzős egykori növendékem, aki pici korától kezdve, nyolc évig, csak csoportban énekelt. A csoport azért is jó, mert ha valakinél látszik a tehetség, akkor ők maguk is ráéreznek arra, hogy ki alkalmas a szóló szerepre. A népzenét, a népi kultúrát amúgy is a közösség hozta létre, az is tartotta életben, és ez a szép iránti igény és élmény, gazdagította ünnepeiket és hétköznapjaikat. A közösség a tanítás alatt is segítséget jelent, tanítványnak és tanárnak egyaránt.
– Köztudott, hogy ön bukovinai székely származású. Kiemelt figyelmet fordít a határon túli magyarságra?
– Büszke vagyok a bukovinai székely származásomra, amely meghatározó volt a pályafutásomra, és emiatt is kiemelten elkötelezett vagyok a határon túli magyarok ügyére. A napjainkban 35. éves Egyszólam együttes tagjaival nagyon sokat jártam, az egész magyar nyelvterületre népzenét gyűjteni, az akkor még élő, idős mestereinktől. Juhász Zoltán kollégám nem csak zenésztársam, hanem példaképem is volt abban, ahogy dallamfoszlányokból felfedezte, a remélhető egész értéket. S ha észrevette, akkor kitartóan begyűjtötte ezeket a töredékeket is, és a foszlányokból, miként egy régész a cserépdarabkákból, össze tudta rakni a régi szép egészet. Én az árnyékában, mellette vettem részt a gyűjtésekben, s hihetetlen élményekre tettem szert, sok maradandó értékes barátság köttetett a gyűjtések alatt. Nagyon jó barátnőm lett a gyimesfelsőloki Tankó Jánosné Gábor Eszti, gyakran felhívjuk egymást ma is. Az Egyszólam együttessel közel három évtizede tartunk tábort, most lesz a 29. nyári rendezvényünk. Jövőre tartjuk a jubileumi, harmincadik tábort. Sajnos azonban ősszel elhunyt Dsupin Pali kollégánk, aki feleségével, Milány Pannival volt a tábor ötletgazdája. Palit a Covid elragadta, nagyon fájó lesz jövőre nélküle ünnepelni. Fontos megjegyezni, hogy ezek a nyári táborok a népzene tanítás legsikeresebb helyszínei, ahol egy hétig mindenkinek minden gondolata a nóták, dallamok körül forog. Nagyon hatásos, amikor az idős mestereinktől kéz a kézből, száj a szájból kapjuk, tanuljuk egy-egy tájegység zenei anyagát.
– Az elmúlt évtizedek alatt számos díjat kapott a munkájáért. Fontosak önnek az elismerések?
– Persze, mindig jól esik az elismerés, de mint népi ének tanárt, különös örömmel tölt el, hogy a pedagógiai munkásságomért 2009-ben megkaptam az Életfa-díjat, ami nagyon megtisztelő és felemelő volt. A Magyar Művészeti Akadémiától pedig 2019-ben kaptam művésztanár kategóriában elismerő oklevelet. Ezek arra buzdítottak, hogy továbbra is úgy dolgozzak, ahogy eddig tettem.
– A magyar népi kultúra szempontjából kiemelten fontos, hogy minél többen és magas színvonalon foglalkozzanak a népi énekkel, népi játékokkal és mesékkel. Lesz utánpótlás a jövőben is?
– Reményeim szerint lesz. Bár a műfaj nagy elkötelezettséget és alázatot igényel, mindig lesznek olyanok, akik ezt az utat választják. Akármilyen borús a világ, a kis fecskék akkor is megszületnek, és elhozzák a nyarat.
