Hogyan viszi a magyarok jó hírét a világba egy diplomata, aki népi hegedűs? – beszélgetés Székely Leventével - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

Hogyan viszi a magyarok jó hírét a világba egy diplomata, aki népi hegedűs? – beszélgetés Székely Leventével

Egy népi hegedűs, aki a rendszerváltás idején a hegedűtokot diplomatatáskára cserélte, ám a hangszer végül a világ minden tájára elkísérte a magyar népzenére rácsodálkozó külföldiek nagy örömére. Székely Levente különleges életútja Erdélyből indult, és Tajvanig meg sem állt.

– Mikor és miért költözött át Magyarországra?
– 23 éves koromig Erdély, Kolozsvár volt az otthonom, majd a feleségem miatt költöztem át Magyarországra. Ő Sztanó Hedvig, Tímár Sándor tanítványa volt a Balettintézet első néptáncos osztályában – amelybe többek között olyan legendák jártak, mint Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán (Batyu) vagy Végső Miklós – és rendszeresen utaztak Erdélybe táncokat gyűjteni. Én már ekkoriban régóta népzenét játszottam, részt vettem az első kolozsvári táncház megalapításában. Amikor Hédiék ellátogattak Visába, egy kis mezőségi faluba, én játszottam a bálon a zenekarommal. Mindig úgy meséljük ismerkedésünk romantikus történetét, hogy a későbbi feleségem első látásra megutált engem. A bált egy rossz állapotban lévő, repedezett padlójú kommunista kultúrházban tartották, és akkora por verődött fel a táncolástól, hogy én egy ponton leálltam, és azt mondtam, nem tudok tovább játszani, amíg nem locsolják fel a padlót. A kedves leendő nejem nagyon megharagudott emiatt, mert elrontottam a hangulatot és keresztbe húztam a filmes, táncgyűjtő ambícióikat. De végül mégis sikerült bemuzsikálnom magam a lelkébe.

– Ceauşescu Romániájában milyen volt egy magyarországi magyar lánnyal házasságot kötni?
– Hatalmas kálvária. A házasság kérvényezéséhez hónapokat kellett várnunk, és csak korrupciós lefizetésekkel tudtam a szükséges formanyomtatványt megszerezni, amit Ceauşescunak személyesen kellett aztán jóváhagynia. Még a szüleimet is behívták egy bizottság elé, hogy ott porig alázzák őket, édesanyám még úgy is sírva jött ki, hogy előre felkészítették, milyen mondatok fognak elhangzani. Végül sikerült megkapnom az engedélyt, mivel a táncházazás miatt eleve nemkívánatos személynek számítottam, hiszen ez „magyar szervezkedés” volt, állandóan zaklatott is miatta a titkosszolgálat. Végül azonban megtarthattuk Erdélyben az esküvőt, ami után a feleségem másnap hazajött Magyarországra, én pedig még fél évig nem tudtam utána jönni. Nem volt útlevelem, nem is kaphattam, az udvarlás is úgy nézett ki nálunk, hogy a szívem hölgye jött hozzám.

– A gyerekei már Magyarországon születtek és nőttek fel. Ők is zenélnek vagy táncolnak?
– Mindkét gyerekünk számára nagyon fontos a népzene, a fiam, Áron brácsázik, Veronika hegedül.

– Mennyire erős az erdélyi identitás bennük?
– Én időközben diplomata lettem, és sok helyen laktunk a világban. Az első külszolgálatunk Bukarestben volt, akkor többet kirándultunk Erdélyben, vendégeskedtünk a nagyszülőknél. Inkább azt az értékrendet adtam át a gyerekeimnek, amelyet otthonról hozok és nagyon erős bennem.

– Mit jelent pontosan ez az értékrend?
– A legfontosabb pillére egy nagyon erős magyar identitás, a nemzethez, a nemzeti szimbólumokhoz, a kultúrához, nyelvhez ragaszkodás. Az én időmben már alig voltak magyar iskolai osztályok Erdélyben, óriási volt a politikai nyomás, hogy a szülők ne ezekbe járassák a gyerekeiket. Az ún. „etnikai kalkulusra” alapozva, központilag arra próbálták ösztönözni a kisebbségieket, hogy ne nemzetiségiként neveljék fel a következő generációt, mert akkor a gyermek hátrányba kerül. Ekkoriban jogos és nem egyértelműen megválaszolható kérdés volt a határokon túl, mi éri meg jobban: románnak, szlováknak vagy magyarnak lenni? Rám förmedtek kisiskolás koromban az utcán, hogy beszéljek románul, ha Románia kenyerét eszem. Ezeket a traumákat az anyaországbeliek el sem tudják képzelni. Amikor egy ilyen esetet elmesél otthon a kicsi, és szülei válaszul megerősítik nemzeti identitásában, óhatatlanul kialakul benne egy erőteljes küzdőszellem, ambíció, ami miatt sokan nem szeretik az erdélyieket, székelyeket. Jó néhányan sikeres emberekké váltak, talán épp emiatt a küzdőszellem miatt kevésbé jellemző rájuk az elpuhulás, és ez a magyar közegben is megmarad. Még ma is érezhető ez az ellenállás a határontúliakkal szemben, ami szerintem „kommunista örökség”. Napjainkban az iskolás gyerekeket már viszik Erdélybe kirándulni, és egészen más, amikor egy fiatalnak élménye, tapasztalata lesz arról, hogy Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen is magyarul beszélnek, és pont ugyanolyan magyar gyerekek vannak ott, mint ő.

– Önnél ez az ambíció hozta a diplomatakarriert? Mindig erről álmodott, vagy véletlenül jött a hegedülés mellé?
– Amikor megtörtént a rendszerváltás, a magyar diplomata-elit javarészt kommunista káder, gyakran beszervezett titkosszolgálati ember volt. Édesanyám a kolozsvári zeneiskolában tanította annak a magyar alkonzulnak a fiát, akit később az Antall-kormány bukaresti nagykövetnek nevezett ki. Ő tudta rólam, hogy több nyelven beszélek, így románul is folyékonyan. Emlékszem, mit sem sejtve mentem hazafelé a Molnár utcai táncházból, és megláttam, hogy egy nagy fekete Mercedes áll a házunk előtt, meg is ijedtem, mert bennem volt még a régi reflex. Rudas Ernő, az újdonsült nagykövet szállt ki az autóból, és azt mondta, huszonnégy órám van eldönteni, akarok-e diplomata lenni. Akkor már két gyerekünk volt, ezért én ugyanezt a kérdést a feleségemnek szegeztem: szeretne-e velem Bukarestbe költözni?

– Gondolom, nem éppen ez volt az álma…
– Bukarest ma sem egy Párizs, de akkoriban különösen rosszul nézett ki. Az első évben egy lakótelepi „diplomata” lakásban laktunk, ahol télen 13-14 fok volt, és heti kétszer volt egy-egy órára meleg víz – mindezt két kisgyerekkel kell elképzelni.

– Hogy lehetett kibírni? Az volt a motiváció, hogy ez csak a diplomatalét kezdete, és hátha jön majd egyszer jobb nyeremény: New York vagy éppen Tajvan?
– Nem kellett az elképzelt jövőbe kapaszkodnunk, mert a munka mérhetetlenül izgalmas volt. Fontos dolgokban vettem részt, írtam egy olyan összegző jelentést, amely befolyásolta Magyarország viszonyulását Románia európai uniós és NATO-tagságához. Nagy dilemma volt, támogassuk-e ezt vagy sem: az egyik tábor úgy vélte, nem szabad támogatni, mert így elveszítjük az egyetlen fegyvert, amivel talán kikényszeríthetjük, hogy rendesen bánjanak a magyar kisebbséggel. A másik oldal szerint mindenképpen a belépés mellett kell állnunk, mert Románia EU-tagságával nem lesz többé határ a két ország között, és az erdélyi magyarság szabadon mozoghat, ha akar, itt tanul, itt dolgozik az anyaországban. Én is ezen az állásponton voltam.

– Melyik volt a legemlékezetesebb külszolgálata?
– Tajvanban három évig dolgoztam nagykövetként. Azt szerettem a külszolgálatban, hogy ott szabadság van, improvizálhat az ember, mint a zenében. Erdélyiként volt egy nagyon erős küldetéstudatom: el akartam vinni külföldre a magyar nép jóhírét. Végül a hegedűmnek és a feleségem néptáncművészetének hála, ezt sikerült elérnünk.

– Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy egy tárgyalás közepén táncra perdülnek.
– Ha nem is pont így történt, de nem jár messze az igazságtól. Amikor kiköltöztünk Tajvanba, kiderült, hogy tizenegynéhány éve nem rendeztek kinn fogadást a magyar nemzeti ünnepeken. Mi szereztünk rá pénzt támogatóktól, és összeállítottunk egy kis kulturális műsort, amire meghívtunk újságírókat, helyi tévét, rádiót. Hédi a rezidencián talált unikumos üveggel a fején táncolt népviseletben, én hegedültem. Másnap benne voltunk a tévéhíradóban, újságokban, ezzel azonnal kiemelkedtünk a diplomáciai testületből. Innentől mindenhová hivatalosak voltunk, és Hédi két egyetemen is tanított magyar néptáncot. Az első év januárjában az államfő meghívott minket, hogy lépjünk fel az állami újévi ünnepségen. A második évben a feleségem tajvani balettintézetes, vágott szemű növendékei már szatmári verbunkot meg csárdást táncoltak ezen a díszvacsorán. A harmadik évben Bartókot játszottam a tajpeji szimfonikus zenekarral ugyanott. Egyszóval Magyarországnak nagy láthatósága volt akkor Tajvanon.

– Mi a külképviselet lényege, ha nem ez?
– Igen, az országpromóció. Amikor kimentem, a borexportunk évi hatezer palack körül volt, amikor eljöttünk, háromszázezer felett járt. A központi hírügynökségüknek adott interjúmban a mangalicahúsról regéltem, a japán Kobe-marhához hasonlítottam, és egyből elkezdték importálni.

– Érdekes, hogy Ázsiában is ennyire jól fogadták a magyar népzenét, miközben itthon sokan még ma is kicsit lenézik, idegennek érzik.
– Ez szerintem csak felszínes előítélet, ami a nem-ismerésből és a mesterséges vidék–város ellentétből táplálkozik. Sebő Ferenc szokott arról előadásokat tartani, mennyire értékes a népzenénk, hiszen gyakorlatilag a nyugat-európai barokk zenei stílust őrzi. Úgy díszítjük a dallamot, fogjuk a hangszert, annyira fontos a ritmus a tánczene-jelleg miatt, ahogy a barokk korban volt. Európai értéket őrzünk, ahogy a magyar ugrósok a régi nyugat-európai ugróstáncot őrzik. Ha valaki régi németalföldi festményeket néz, pontosan ugyanezeket az ugrós figurákat láthatja rajtuk, nem véletlenül. Erdélyben is voltak ilyen problémák a népzenével: kimentünk falura, és a falusiak próbáltak lebeszélni minket a táncházakról, ahogy elkezdett terjedni a tévén és rádión keresztül a „modernség”. Emlékszem, amikor a nénik elővettek egy szép szőttest, nekünk kellett győzködnünk őket, hogy nehogy kidobják, inkább legyenek rá büszkék. Óriási küldetéstudatunk volt a táncházmozgalommal, mert be kellett bizonyítanunk, hogy a fridzsider és a mosógép megfér a régi néphagyomány mellett. Kallós Zoli bácsi, fő mentorunk erőfeszítéseinek köszönhetően végül sikerült megállítanunk az idő kerekét, ennek a hagyománynak az elmúlását. Világraszóló teljesítmény, amit elértünk, hogy ma is él ez a régi kultúra, és nem csupán muzeális érték. Vannak még hasonló „revival” mozgalmak a világban, de tudomásom szerint olyan sehol sincs, ahol lényegében ugyanaz a falusi, közösségépítő szórakozási forma él ma is – csak városban és farmerben –, mint évtizedekkel, évszázadokkal korábban.

– Nem mindenki képes olyan önfeledten elengedni magát, ahogy ezekben a táncházakban látni a fiatalokat. Irigyli is őket az ember: de jó nekik, hogy ennyire otthon érzik magukat ebben! Felszabadultan mulatni is meg lehet tanulni?
– Ha a „mulatás” szó etimológiájából, az idő „elmúlatásából” akarunk kiindulni, akkor mindenképp tanulható. A műfaj velejét csak azok értik, akik képesek teljesen feloldódni benne. Nyilván régen nagyon más volt az igen ritka szórakozás lehetősége és szerepe, de ez egyszersmind minőségivé is tette. A falusi ember hagyományos szórakozása leginkább a mise utáni beszélgetésekre és a vasárnapi táncra korlátozódott. Nekik is voltak lélektani, egészségügyi, párkapcsolati problémáik, de ezeket nem lélekgyógyász, hanem a zene és a tánc gyógyította. Főleg a nők énekelték ki a fájdalmukat magukból, mert jóval nehezebb volt az életük, mint manapság. A párválasztás egyik kulcskérdése volt a tánc, mivel a fiatalok el voltak szeparálva egymástól, még a templomban is külön ültek, jóformán az egyetlen hely a táncház volt, ahol egymáshoz érhettek, kommunikálhattak. Nem véletlen, hogy a legényes táncot, amivel ki tudtak tűnni az ügyesebb fiúk, sokszor titokban gyakorolták, mert a lányok leginkább az ilyenekre merték bízni a sorsukat. A zenében, táncban fel lehet oldódni, olyan extatikus állapotot tud adni, amit semmihez sem lehet hasonlítani. Én is pont ezt szeretem benne. Megtanultam néhány stílust, szabadon improvizálok, és ha egy olyan jó táncos van előttem, aki rám hangolódott, egymást is tudjuk inspirálni. Nagyon erős közösségi élmények ezek, ezért mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki. Munkát kell fektetni a tanulásba, de megéri azt a kis erőfeszítést.

Képmás

Kapcsolodó cikkek