„Kis nép vagyunk nagy kultúrával” - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

„Kis nép vagyunk nagy kultúrával”

A Tamási Áron-díjas Török Viola rendező a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője Háromszéken született, Kovásznán. Magyarságtudata a népzene és a néptánc kapcsán alakult felelősséggé és vált megtartó erővé, elkötelezettséggé. Munkája során több ízben is foglalkozott Tamási Áron műveivel. Az utóbbi években színházi munkája során több népszerű előadást is készített a székely magyar író műveiből, ilyen a Boldog nyárfalevél, a Tündöklő Jeromos, a Hullámzó vőlegény vagy a Vitéz lélek.

– Milyen körülmények között nőtt fel, és hogyan ismerkedett meg a színházzal?

– Szüleim tanárok voltak. Édesanyámtól az irodalom és a versek szeretetét, karvezető édesapámtól pedig a zenei tehetséget örököltem. Ötéves koromtól zongoráztam, tizennégy évesen kerültem a kolozsvári zenelíceumba, majd itt, a G. Dima Zenekonzervatóriumban végeztem a zenetudományi szakot. Ezt követően Sepsiszentgyörgyre kerültem zongoratanárnak, ahol kollégáimmal megalakítottam a Tambura régizene együttest, amellyel részt vettünk a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon, legutoljára a Szentivánéji álom című régizenére épülő produkcióval. Alapötletünk a zene színpadra alkalmazása volt, és az volt a célunk, hogy sajátos módon, játékosan, szabadon jelenítsük meg a zene drámaiságát. A valóság és művészet, zene és játék, kép és hang élő kapcsolatát próbáltuk megteremteni. Ez volt első „zenés színház másként” típusú próbálkozásom. Sok emlékezetes színházi élményben volt részem Kolozsváron Haragh György emblematikus előadásainak köszönhetően, de abban az időben indult a táncházmozgalom is, ami a klasszikus zenén alapuló zenei világképemet gyökeresen megváltoztatta. Amikor sok évvel később elvégeztem Marosvásárhelyen a színházrendezői szakot, lehetőségem nyílt kipróbálni, hogyan lehet a színházi előadás kifejezőerejét gazdagítani a népzene, a néptánc által.

– A rendezői szak elvégzése előtt majdnem a képzőművészeti egyetemre jelentkezett festőművész szakra.

– Igen, annak idején választanom kellett a zongora és a festészet között. A képzőművészet örök szerelem maradt. Ezért is szeretem egymagam megtervezni az előadásaim képi világát – persze örülök, ha van, aki továbbgondolja.

– Ön szerint milyen egy jó díszlet?

– A díszlet akkor jó számomra, ha sikerül a legszükségesebbre szorítani, de képviseljen szimbolikus, üzenetértékű vagy rituális funkciót is, akár az életben, akár a valóságban.

– Rendezőként abból is inspirálódott, hogy magyar közösségbe született?

– Székelyföldön nem volt kérdés, hogy magyar közösséghez tartozom, de tény, hogy a tudatosítás folyamatában sokat gondolkoztam azon, miért van az, hogy nekem ez szívügyem, míg másnak, hozzám hasonló erdélyinek nem föltétlenül az. Magyarságtudatom, székelységem tudata éppen a népzene és a néptánc kapcsán alakult felelősséggé és vált túlélési stratégiai módszerré, megtartó erővé – és mostanra már elkötelezettséggé.

– Hét évvel ezelőtt alakult meg Marosvásárhelyen a Spectrum Színház, amelynek ön az alapító-művészeti vezetője. Milyen célkitűzések mentén alkotnak?

– A Spectrum Színház egy nagyon kis színház, négy állandó és öt-hat vendégművésszel működünk. Szeretnénk az egyetemes színházkultúra örökérvényű alkotásait sajátos lelki szűrőnkön keresztül magunkénak vallani, életünk építő részévé tenni, megtalálni hozzájuk a kifejezésmódbeli helyi sajátosságokat. Újabban a Maros Művészegyüttessel közösen a színház és a néptánc közös kifejezésmódozatait építgetjük, hiszen ez még kiaknázatlan terület, amolyan aranybánya.

– Tamási Áron Tündöklő Jeromos című színművét két évvel ezelőtt mutatták be vendégként a budapesti József Attila Színház színpadán. A különleges produkció számos szakmai fórumon, a Magyar Színházak XXXI. Kisvárdai Fesztiválján, a mikházai Csűrszínházban, valamint a Gyulai Várszínház Összművészeti Fesztiválján is sikert aratott. Rendezőként mi foglalkoztatta a darabban, és miért érezte úgy, hogy a művet érdemes volna színpadra vinni?

– A Tündöklő Jeromos aktuális kérdéseket jár körbe. Tündöklő Jeromos a hamis ígéretekkel manipuláló, közösségromboló „mezei próféta”, aki próbára teszi a nehéz sorsú falu értékrendszerét, de egyúttal előcsalogatja a megtartó erőket, amelyek a székelységet jellemezték a történelem során. Ezek a költészet, a hit, a zene és a tánc,

– Miért vonzódik rendezőként ennyire a Tamási Áron-művekhez?

– Tamási Áron színpadi művei nemcsak a cselekmény és a történések szempontjából örökérvényűek, hanem az emberi karakterek, élethelyzetek, túlélési stratégiák és értékrendszerek megfogalmazásában is aktuálisak. Ugyanakkor Tamási egyedülálló költői és rituális világot jelenít meg, amely a mai napig meghatározza a magyar és szerintem az európai és a világ népeinek mindennapjait.

– A Vitéz lélek szintén Tamási-mű, ezzel is foglalkozott.

– Színpadra állítása az első próbálkozás volt arra, hogy a néptánc elemeit szervesen ötvözzük a szövegközpontú előadással. Úgy vélem, a Bekecs Néptáncegyüttessel sikerült megteremteni azt a költői világot a színpadon, amely tükre lehetett annak az életformának, amelynek a népzene, néptánc szerves része volt, az önkifejezés eszköze.

– Mit jelent az ön számára a magyar nyelv és a magyar kultúra?

– Az egyetlen módot és lehetőséget, hogy a népek tengerében és az egybeolvasztás folyamatában sajátos kifejezésmódunkkal gazdagítsuk a világ palettáját, és bebizonyítsuk, hogy a különbözőségeink ellenére sokban hasonlítanak a kultúrák egymáshoz, de nem kell feladni az egyéni színeket, tartalmakat. Ez azért is fontos, mert kis nép vagyunk nagy kultúrával, hittel, reménnyel és túlélési stratégiával, ami a leggazdagabb népzenei kincsben is megmutatkozik – és talán ennek ápolása az egyetlen útja, hogy megmaradjunk.

Jónás Ágnes

Kapcsolodó cikkek