Rátgéber László: „A határon túli magyarság óriási kincs, de ezt az értéket ki kell bányászni” - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

Rátgéber László: „A határon túli magyarság óriási kincs, de ezt az értéket ki kell bányászni”

Rátgéber László mesteredző a pécsi női kosárlabda-csapatot másfél évtizeden át sikerről sikerre vezette, a nők és a férfiak szövetségi kapitánya is volt. Moszkvai klubbal nyert Bajnokok Ligáját, Isztambulban is edzősködött, ma kosárlabdaakadémiát vezet Pécsett. Mi most élete első időszakáról és az abból táplálkozó érzéseiről, életszemléletéről kérdeztük, hiszen a vajdasági Újvidéken, igazi magyar sportcsaládban nőtt fel. Édesapja jugoszláv szövetségi kapitány, édesanyja kétszeres bajnok kosárlabdázó volt. László 1993-ban, 26 évesen költözött Magyarországra.

– Most már mondhatjuk, hogy az eddigi élete körülbelül felét a régi Jugoszláviában, a másikat Magyarországon töltötte?
– Ha valamiféle matematikai középpontot keresünk, nem emocionálist, akkor mondhatjuk.

– Az emocionális máshol lenne?
– Nehéz ezt meghatározni, mert egyrészt abból formálódunk fokozatosan, amit genetikailag kapunk, másrészt abból, ahogy a környezetünk hat ránk. Én Újvidéken egy multinacionális közösségben nőttem fel, ahol nem a magyarság volt többségben, sőt. Magyarul csak a családban és az iskolában beszéltünk, egyébként olyan környezetben éltünk, ahol ezer gyerekből hárman voltunk magyarok.

– Konkrét helyzetekben is érezte ennek a hátrányait?
– Az ember inkább általánosságban érezte azt, hogy ő egy kicsit más, egy kicsit meg van pecsételve. De én akkor is meg voltam pecsételve – sőt, talán még jobban is –, amikor átjöttem Magyarországra. Megkérdezték tőlem, hogy „Laci, te szerb vagy? Akkor hogyhogy beszélsz magyarul?” Akkoriban még Szeles Mónika is Monica Seles volt.

A kilencvenes évek elején el kellett magyarázni, hogy vannak emberek, akik a trianoni határokon túl születtek, és igen, egy kicsit másképp beszélik ugyanezt a nyelvet. Más hangnemben, más szavakat használva, talán helytelenül is, amiért gyakran kinevettek.

– Ezek szerint érték kellemetlen meglepetések. Nagyon más volt a jugoszláv és a magyar közeg?
– Tinédzserkoromban ugye itt még a kádári Magyarország működött. És mit kaptunk mi odaát, Újvidéken az anyaországtól? Valójában nem nyitott felénk ez az ország. Én délszlávok között nőttem fel – ha csak a saját szakmámat nézem, akkor remek helyen, hiszen olimpiai és világbajnokok vettek körül. Sokat köszönhetek annak a közegnek, ahol Rátgéberként – ráadásul ezzel a meg nem hazudtolhatóan német vezetéknévvel – az lett belőlem, aki. Amikor kezdtem bontogatni a szárnyaimat, az akkori Jugoszláviában mondhatni édeni állapotok uralkodtak a sportban, a multikulturális közösség előnyeit maximálisan élveztük, nem láttuk, hogy ebből előbb-utóbb egy háború, egy véres katasztrófa következik. Elfogadott részei voltunk mi is a rendszernek.

– Mit hozott magával Pécsre, ahol a kinti karrierjéhez képest mindent elölről kellett kezdenie?
– Erre azt tudom mondani, hogy általánosságban mi, vajdasági magyarok sok jót hoztunk át abban az időben. Eladtuk az ingatlanjainkat, helyette itt vettünk, tehát vagyont hoztunk, és tudást is, ami szintén vagyon. Hiszen a nyolcvanas években mi beutazhattuk a világot a jugoszláv útlevelünkkel, már nyelveket beszéltünk, széleslátókörűek voltunk. Magasabb szakmai, azaz sportkultúrából is érkeztem. Bő harminc év alatt persze itt is változtak a viszonyok, mára talán kezdik felismerni, hogy a határon túli magyarság óriási kincse Magyarországnak. De ezt az értéket ki kell bányászni! Nekem anno ki kellett harcolnom, érdemelnem a munkalehetőséget, a tiszteletet, az elismerést, ami előtte Jugoszláviában a válogatott segédedzőjeként már megvolt, de itt minden elölről kezdődött újra.

– Mennyire fogadta be a hazai sportvilág, és mennyi idő után a széles közvélemény?
– Nem éltek rokonaim a trianoni határokon belül, nem voltak barátaim, szomszédaim, csak magamra számíthattam. A rokonok közül persze később sokan átköltöztek. Vallom, hogy ma már mindenem megvan Magyarországon a boldogsághoz, egyvalami hiányzik: a gyermekkori barátaim. De akkor, ’93-ban egy olyan embernek is, aki amúgy cáfolhatatlanul magyar volt, majdnem három évet kellett várnia az állampolgárságra, sorban állva a Bevándorlási Hivatalban. Nem volt kitől segítséget kérjek. A munkatársaim, a szurkolóim, a „hű katonáim” kedveltek meg először, de nyilván nem azért, mert vajdasági magyar vagyok, sokkal inkább a kosárlabdakultúrám miatt. Ez nem dicsekvés, és nem is siránkozás, hanem egy állapot. Akkor még nem voltam többszörös magyar bajnok edző vagy szövetségi kapitány, csak egy fiatalember, aki óriási energiával megérkezett. Később sem délvidéki magyarként, hanem kosárlabdaedzőként fogadtak be, hiszen csak aki jobban ismer, az tudja rólam, honnan származom.

– Sikerült az évek, évtizedek alatt mindazt megvalósítania, amiért annak idején idejött?
– Szerettem volna Bajnokok Ligáját nyerni, szövetségi kapitány lenni, igaz, előbbit végül nem magyar csapattal értem el. De ha nincs Magyarország, Pécs és az itteni sikereim, akkor ma nem vagyok Euroliga-győztes edző. Több és gazdagabb ember lettem sikerekben, élményekben attól, amit Pécstől és Magyarországtól kaptam. Remélem, ezzel nagyjából egyenértékű az, amit adni tudtam. A gyertyát közben mindkét oldaláról égettem, na, nem az életvitelem, hanem a munkamorálom miatt. Éltem Moszkvában és Isztambulban is, de hazajöttem, mert szerettem volna, hogy a gyerekeim itt nőjenek fel. Azért is csináltuk meg Pécsett az akadémiát, mert itt képzelem el a jövőmet, még ha nem is romantikus sztori volt az elmúlt három évtized, sokkal inkább bányászmunka. Azért talán van egy kicsi „amerikai álom” is benne, ami azt üzeni: nem reménytelen idejönni. Aki a generációmból átjött, az nagy harc árán ugyan, de megtalálta a helyét. Talán ez a délvidékiek igazi erőssége: nagy harcosok vagyunk, erre tanított a sorsunk. És azoknak, akik harcolnak, akik el tudnak menni a falig, meglesz itt a helyük, hiszen Magyarország senkinek nem lép a fejére. De: a falig el kell menni…

– A gyermekei vajon mennyit szívtak magukba a délszláv és mennyit a magyar mentalitásból?
– Mindkettőt folyamatosan látják. Amikor eljönnek hozzánk a délvidéki barátaim, a gyerekek nem szerbül szólnak hozzájuk, mert nem beszélik a nyelvet, de örülök, hogy hangosan nevetnek velük. Pontosan tudják, honnan jött apa. De önmagában sem értékcsökkentőnek, sem értéknövelőnek nem tartom azt, ki honnan származik. Nekem Délvidéken a barátaim 70 százaléka nem magyar. Ez az újvidéki népesség összetételéből is következik, és 30 százalékra is csak a család meg az iskola emelte fel a magyar ismerőseim arányát. A gyerekkori barátaim ma a világ minden pontján élnek: Kanadában, Ausztráliában, Amerikában, Budapesten, Düsseldorfban. Kevesen maradtak Újvidéken.

– Mi a tapasztalata: nagyon mások a különböző néplelkek? Edzőként például másképp érdemes a magyarokhoz szólni?

– Ami biztos: nem lehet azt tanítani, hogy mi, magyarok jobbak vagyunk mindenkinél, de azt igen – és ez a lényeg –, hogy senkinél sem vagyunk kevesebbek, rosszabbak. Ez az az önbizalommal teli állapot, amellyel a magas szintű teljesítmény elérhető, és így lehetséges mindig megnyerni a kulcsmérkőzéseket. Noha a sportban a győzelem és a vereség is múlandó. Önmagad legyőzése az örökkévalóság! Nagyon fontos ez a hozzáállás, ami egyben életfilozófia is. Mára előreléptünk ebben.

– Miben változott még a magyarok gondolkodása az elmúlt bő harminc év alatt ön szerint?
– Még 2004 decemberében is volt egy népszavazás a kettős állampolgárságról, ami nagy pofont adott nekünk… Emlékszem, a nyolcvanas években – huszonéves voltam akkor – a kis határátkelőkre. Magyarországról nem nagyon lehetett külföldre utazni, de a szegediek le tudtak jönni Szabadkára. Mi Szabadkáról az ismerősöket törvényellenesen, nagy titokban vittük tovább Újvidékre. Emlékszem az ABBA-lemezekre meg a konyakra is, amikhez segítettünk hozzájutni, nem túlzás talán, hogy akkor Jugoszláviában mi sokkal jobban éltünk. És nyújtottuk a segítő kezünket, amikor és amiben tudtuk, mert átéreztük, hogy itt emberi igazságtalanságok történnek. Ehhez képest átélni 2004-ben, hogy hoppá, akkor mi jók voltunk, de most, hogy fordult a kocka, mert Magyarországon lett egy kicsivel jobb az élet, máris hátat fordítanak egyesek annak a kis határon túli közösségnek… Hát, nem volt egyszerű.

– Ez az elmúlt harminc év felénél történt. A második felében sikerült ezt a rossz élményt valamennyire felülírni?
– Reményeim szerint már elkezdtük élvezni azt, amit korábban talán kinevettünk, hogy valaki másképp beszél magyarul. Ha egy mexikói furcsán ejti az angolt, nem nevetik ki. Ha egy kárpátaljai vagy egy szatmári azt mondja, hogy „joó”, akkor ugye milyen „joó”, hogy így beszél! Ez hatalmas ajándék. Nyilván én főleg a sporton keresztül látom, hogy egy erdélyi, székelyföldi, egy délvidéki, egy kárpátaljai, egy felvidéki, vagy akár egy soproni, debreceni, „szögedi” vagy pécsi magyar más és más mentalitással bír. Ez óriási gazdagság! Mindezt beépíteni a sportba hihetetlen érték, ezt kellene az élet más területein is kiaknázni. Magyarok vagyunk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanabban az Istenben hiszünk, mégis különböző értékeink vannak. Nincs köztünk nagy kulturális különbség, de gazdagítjuk egymást. A sport pontosan azt mutatja meg, hogy a komplexusokat le kell rombolni, és a különböző értékekből olyan kohéziót lehet építeni, amely győzelemre vezet. Így tudjuk egymást jobbá tenni, és ez a fontos!

Képmás

Kapcsolodó cikkek