„Úgy tettem, mintha nem tudnék angolul, hogy visszaszoktassam őket a magyarra” - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

„Úgy tettem, mintha nem tudnék angolul, hogy visszaszoktassam őket a magyarra”

A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen végzett vegyészmérnökként, s ma a Budapesti Corvinus Egyetem vezetés és szervezés mesterszakára jár. 2008 óta cserkész, ez a tevékenysége inspirálta arra, hogy részt vegyen a Kőrösi Csoma Sándor Programban. Kisbán Petrával beszélgettünk, aki Angliában a Külföldi Magyar Cserkészszövetség londoni és readingi csapatát erősítette ösztöndíjasként.

– Milyen fő motivációval indultál útnak tavaly szeptemberben?
– A magyar cserkészet a kommunizmus alatt – 1948-tól – megszűnt, ám amíg a rendszerváltás után itthon is újjá nem éledt, a kivándoroltak megalapították a Külföldi Magyar Cserkészszövetséget. Ennek a szervezetnek a működésébe szerettem volna betekinteni, megfigyelve, miben mások, miben fejlődtek jobban, mint a magyarországiak, illetve mit őriztek meg a hagyományokból. Elsődleges célállomásnak Északi-Amerikát jelöltem meg, de végül az Egyesült Királyságba kerültem, ahol remek viszonyom alakult ki a befogadókkal, úgy érzem, sokat is tudtam segíteni nekik. A kintlétem a járvány miatt csak március végéig tartott, de itthonról még júniusban is tartottam online foglalkozásokat a gyerekeknek, mert ott még akkor is elég szűkösek voltak a lehetőségek a személyes találkozásra.

– Úgy tudom, egyébként is legalább annyi online feladatod volt a programban, mint személyes…
– A Körösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasai a hétköznapokban főleg otthonról – azaz a szállásukról – dolgoznak a különböző háttérfeladatokon, a tényleges fizikai megjelenéseink inkább a hétvégékre összpontosulnak, hiszen olyankor működnek a kinti magyar iskolák is. Hétközben a gyerekek „sima” iskolába járnak. Amíg Budapestnek szinte minden szegletében van cserkészcsapat, külföldön több nagyvárost fogunk össze, azaz a családoknak akár két órát is utazniuk kell egy-egy foglalkozásra.

– Angliában ti melyik régiót fogtátok össze, és hogyan működtetek a gyakorlatban?
– Readingben laktam, az egyik angliai csapat az ahhoz közeli Basingstoke székhellyel, a másik Nyugat-Londonban működik. A readingiekkel a szombati magyar iskola után, a londoniakkal a vasárnapi magyar szentmiséket követően találkoztunk három-három órára. Vegyesen, illetve külön kis- és nagycsoportos foglalkozások keretében, énektanításokkal, népi játékokkal, azok közé ágyazva a magyarság- és történelemismereteket. Héttől tizennégy évesig minden korosztály jelen volt, a felnőttek mellénk álltak be vezetőként segíteni. A readingi csapatot öten, a londonit hárman vittük.

– Azt mondtad, ennek felderítésére is mentél: miben mások a kinti közösségek, mint az itthoniak?
– Mindkét fronton akadnak erények és hiányosságok. Amiben az egyik erős, abban a másiknak még fejlődnie kell. Itthon nagy előny a hihetetlen szervezettség, az, hogy minden problémára rögtön reagálunk, kész forgatókönyveink vannak a különböző programok levezénylésére. Az angliai csapatok a külföldi szövetségen belül csak nemrég alakultak, náluk még nincs meg ez a tapasztalat. Nekik viszont nagy erejük a magyarságismeret és a kultúránk ápolása, hiszen amíg itthon a gyerekek jórészt az iskolában megtanulják – történelem-, magyar- és énekórán – ezeket a tudnivalókat, külföldön ebben a közösségben van rá lehetőség. Csak magyar dalokat énekelnek például, ez nagyon tetszett.

– Jellemzően milyen családokból érkeztek hozzátok a gyerekek, és hogyan kommunikáltál velük?
– Volt, aki vegyes angol–magyar házasságból jött, köztük olyan is, aki, amikor bekerült hozzánk, nem igazán szólalt meg magyarul, így fontos feladatom lett beszéltetni őket a nyelvünkön. Érdekes, hogy egy itthoni 11-12 évesre azzal kell rászólnom, hogy „ejnye, ne káromkodj”, egy kintire pedig azzal, hogy „Andris, magyarul beszélj”. Úgy tettem, mintha nem tudnék angolul, hogy visszaszoktassam őket a magyarra.

– Voltak a hétvégi foglalkozásokon kívül kiemelt rendezvényeitek?
– Havonta-kéthavonta megszerveztünk legalább egy egyéjszakás, ottalvós programot is a gyerekeknek, mert igényük volt a közös túrákra, tábortüzekre, étkezésekre, a fizikailag is együtt töltött időre. Volt, hogy sátrakat építettünk fel fedett helyen, hogy még „cserkészesebb” legyen a hangulat. Mivel nem sejthettük előre a járványt – és azt, hogy a tervezett nyári táborunk elmarad miatta –, utólag nagyon örülök, hogy ezeket a közös programokat még a karantén előtt megtartottuk.

– A koronavírus nem várt felbukkanásakor mennyire sikerült mindent gyorsan átszervezni?
– Az online szervezés gyorsan elindult, hiszen a szülőkkel addig is így tartottuk a kapcsolatot. Rápörögtünk a zoomos órákra, tartottunk online portyát, ez is egy egyéjszakás alkalom volt. Reggel 8-kor közös ébresztő, reggeli torna, majd mindenki túrázott a saját környékén, és az ott teljesített feladatokat képekkel dokumentálta. Ebéd közben egyesével mesélték el a túra során szerzett élményeiket. A végén a tábortűz volt a nap fénypontja. Mindenki gyújtott maga előtt egy kis gyertyát, úgy játszottunk. Hihetetlenül élvezték a gyerekek!

– Ez adta számodra a program során az igazi sikerélményt: az ő örömük?
– Számomra a cserkészet legfontosabb üzenete a közösség összetartó ereje. Ennek építőkövei a gyerekek. Vezetőként mindig őket tartottam szem előtt: az az elsődleges, amitől ők boldogok. Amikor önfeledten kacagnak, megölelnek és megköszönnek valamit, vagy elmondják egy online portya után, hogy ez volt életük legjobb Zoomja, az mindent megér!

– Hogyan tovább most újra itthon?
– A magyarországi helyzet szerencsére megengedte, hogy a saját csapataimmal a nyáron elvonuljak táborozni az erdő mélyére, kikapcsolt telefonnal. Ősztől pedig folytatom az egyetemet, a többit viszont csak a Jóisten ismerheti, én nyitott vagyok bármire, megyek előre, amerre vezet.

Képmás

Kapcsolodó cikkek