– Miért éppen egy Horthy Miklóst ábrázoló festmény lóg irodája falán?

– Azért, mert hogy Horthy Miklós nem lett volna, akkor én sem lennék államtitkár.

– A kormányzó nevezte ki? Ahhoz túl fiatal.

– Nagyszüleim bukovinai székelyek voltak, ők 1941-ben – a többi bukovinai székellyel együtt – hazatérhettek Magyarországra, az újonnan visszaszerzett Bácskába. Mivel ez Horthy kormányzó idejében történt, ezért mindig is neki köszönték, hogy itt lehetnek. Nagyszüleimnek ő kétségtelen tekintély volt, nem egy elvont történelmi személyiség, hanem maga a valóság.

– Sokat meséltek önnek erről az időszakról?

– Naponta legalább százszor. Gondoljunk bele, hogy másfél hónap alatt mind az öt bukovinai székely falut áttelepítették a visszatért Bácskába, a Szeged–Szabadka–Bajmok vonaltól délre, egészen Újvidékig. Összesen körülbelül 15 ezer embert. Sokukat olyan dobrovoljác telepekre (első világháborús szerb önkéntesek, Trianon után telepeket hoztak létre nekik Délvidék magyarlakta részein – a szerk.), ezeket Horthyék felszámolták. Nemcsak székelyek, hanem kis számban moldvai csángók és boszniai magyarok is jöttek. Amikor ’44-ben megérkeztek az oroszok és a partizánok, a székelyeknek két óra alatt kellett elhagyniuk a területet, különben végük. Hátrahagytak mindent, amit létrehoztak, menekültek lovakkal, szekerekkel, az egész bukovinai székelység szétszóródott a Dunántúlon Zalától Komáromig, de voltak, akik meg sem álltak Németországig.

– Mindenkinek sikerült elmenekülnie?

– Nem egészen. Sokan, például az anyai nagyszüleim, nem tudtak elmenni, mert öregapám katona volt, néhány héttel később vergődött haza, nagymamám pedig november végén szült. Egyedül nem tudott elmenekülni. Összegyűjtötték őket, s Szeghegyre, egy koncentrációs táborba zárták az ott maradott svábokkal együtt. Aztán ’45 elején, hála Istennek, átvitték a nagyszüleimet Bajára. Azért is mondom, hogy hála Istennek, mert azokban a hónapokban ma sem tudjuk pontosan, hogy hány tízezer magyart végeztek ki a partizánok, közülük 42 székely férfit a szabadkai malomban.

– Mély nyomokat hagytak ezek a traumák a családján?

– Persze, hiszen azt sem tudták, hol vannak, hová kerültek. De éltek. Tizenöt év alatt háromszor vettek el tőlük mindent. Elvették először azt, amijük kint volt, Bukovinában, utána a bácskai egzisztenciájukat vesztették el. Mindezek után a kommunisták nyomására a téeszekbe kellett bevinni a földjeiket, amelyeket itt, a Dunántúlon kaptak. Ha egy család ezen mind keresztülmegy, akkor komolyan elgondolkodik azon, hogy van-e értelme élni. Ráadásul jött ’56. Nem csoda, hogy a bukovinai székely fiatalok ezek után sokkal nagyobb arányban hagyták el Magyarországot, mint mások, mert jól tudták, hogy mi következik. Gondoljunk csak bele, hogy Bukovinában születtek, elkezdtek az iskolát a Bácskában, aztán 1956 novemberében az oroszok ellen harcoltak a Mecsekben. Elmenekültek, több rokonom is így került ki Angliába, Kanadába és az Egyesült Államokba, Németországba. De a megmaradt székelyek összetartanak, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége – amelynek elnöke is voltam 13 éven át – összefogja az egész közösséget. Élő székely kultúra van a Dél-Dunántúlon: székely kapuk, emlékhelyek, rendezvények. Amikor nálunk jársz, sokszor olyan érzésed támad, mintha a valódi Székelyföldön járnál.

– Ön már itt született, ráadásul a nemzetpolitikát vezető államtitkárként dolgozik. Mit mondana egy olyan embernek, aki azzal érvel, hogy nincs értelme támogatni a határon túli magyarokat, mert azt a pénzt el lehetne költeni Nógrádban vagy Borsodban is?

– Én már túl vagyok az ilyen vitákon. Még ha meg is győzhetném azt, aki ennyire szélsőséges nézeteket képvisel, utána újabb csomót találna a kákán, és kezdhetnénk elölről az egészet. Talán annyit mégis mondanék, hogy járjon nyitott szemmel, hiszen a nagyvárosaink és Budapest a mai képét a XIX–XX. század fordulóján nyerte el; az, hogy vasúton elmehetek Debrecenbe, Kassára vagy Fiuméba, szintén minden magyar teljesítményét dicséri. Mindazt, amit mi is élvezhetünk, nem csak a mai Magyarország területén született és élt magyarok érték el, függetlenül attól, hogy magyarok voltak-e vagy más nemzetiségűek. Az elmúlt 1100 év eredményei, amit nagyrészt mi is tapasztalunk és látunk, mind közös sikereink. Ezeket nem lehet elválasztani egymástól. Ráadásul azon honfitársaink, akik nem a mai Magyarország területén élnek, nem önhibájukból kerültek más államok fennhatósága alá; szerintem önmagában az is elég nagy gond, hogy így kell élniük az életüket. Milyen emberek volnánk, ha segítség helyett még mi is a fejükre vágnánk?

– De ők nem adóznak Magyarországon…

– A határon túli magyarok jelentős része Magyarországon is dolgozik, naponta jár át vagy hetel, tehát bizony sokan itt is adóznak, ha már ez a kifogás. Ráadásul a határon túli vállalkozók nagy részének Magyarországon is működnek vállalkozásaik, azok természetesen itt adóznak. Manapság ezeket a dolgokat sem lehet szétválasztani egymástól, gazdasági értelemben is egyre jobban összefonódik a Kárpát-medence. Nekünk az a célunk, hogy ez a nemzet újra egybeforrjon. Ha pedig pusztán gazdasági szempontból nézzük, a külhoni vállalkozásfejlesztésre szánt forintok nagy része megtérül vagy visszafolyik az államháztartásba. Azt pedig hadd ne kelljen megmagyaráznom, hogy miért újítjuk fel a saját kulturális értékeinket. Vagy netalán veszni kellene hagynunk a kolozsvári Szent Mihály-templomot vagy a szabadkai zsinagógát? Erkölcsi kötelességünk, hogy ezekkel foglalkozzunk.

– Különben a kollektív fejbe vágás napját úgy hívják, hogy 2004. december 5. A kettős állampolgárságról szóló népszavazáson hárommillióan vettek részt (a választók 37 százaléka), 51 százalékuk pedig a kettős állampolgárság mellett voksolt, de a szavazás érvénytelen lett. Sikerült azóta megváltoztatni a magyar társadalom mentalitását nemzeti ügyekben?

– Nem hiszem, hogy meg tudtuk változtatni a teljes magyar társadalom gondolkodását, de úgy látszik, hogy a döntő része elmozdult nemzeti irányba az elmúlt 13 évben, és ez óriási eredmény. Szerencsére nagyon kevés ember gondolkodik úgy, hogy ne adjunk semmilyen támogatást a Kárpát-medencei magyarságnak; hogy vegyük el a szavazati jogukat vagy az állampolgárság lehetőségét. El kell érnünk, hogy ciklusokon és pártpolitikán túlmutató ügy legyen a nemzetpolitika, konszenzusra kell jutnunk ebben az ügyben, hogy ne változtatgassunk rajta folyton, mert az idő luxusa nem a miénk. Mindez nevelés kérdése, hisz e pozitív változás elsősorban annak is köszönhető, hogy a gyermekekre és a fiatalokra próbálunk fókuszálni programjainkban. A Határtalanul programot nagy dobásnak tartom. Csak ebben a tanévben 47 ezer diák vesz majd részt benne, és utazik el szervezetten a határon túlra. Nem gondolnám, hogy a többségük húsz év múlva úgy fog gondolkodni, hogy a Magyarországon kívül élő magyarok nem magyarok, ezért ne is foglalkozzunk velük. Ezekről a kirándulásokról élményekkel térnek haza, és ezzel a szemléletüket is formáljuk, hogy a jövőben ne csodálkozzanak rá arra, hogy Csíkszeredában, Losoncon vagy Beregszászban magyarul beszélnek, hanem természetesnek tartsák. Ahogyan azt is, hogy megmásszák a Székelykőt, vagy lovagoljanak a Nagy-Hagymáson.

– A számok valóban szépek, de ellenőrzik a kirándulások minőségét, felhasználják a diákok, tanárok, idegenvezetők visszajelzéseit? Felmerültek olyan kritikák, hogy a csoportok túlzsúfolják a programot, ezért egyetlen nagy rohanás az egész kirándulás, vagy felületes ismereteket kapnak a helyszínekről.

– Útmutatást adni nehéz, mert tízezer csoportról van szó, több utazási iroda teljes személyzete kellene, hogy mindegyikkel külön foglalkozzunk. Iránymutatásaink vannak. Minden évben finomítunk a programon, idén például próbáljuk őket leszoktatni a rohanásról, és inkább arra ösztönözni, hogy vegyenek részt helyi kirándulásokon, vagy télen a székely megyékben menjenek el síelni. És látogassanak meg Székelyföldön kívüli térségeket is, Közép-Erdély sokszor kimarad, Nagyenyedet vagy Küküllővárt kevesen jelölik meg úti célként. Bár Nándorfehérvár már nem magyarok által lakott terület, újdonság, hogy lazítottunk a feltételeken, és így a várat is megnézhetik, vagy a fiumei kikötőt. Arra is próbáljuk ösztökélni őket, hogy ismerjék meg a helyi termékeket és készítőiket, például látogassanak meg egy erdélyi sajtmanufaktúrát, vagy a Drávaszögben vegyenek őrölt paprikát, mert szerintem ott van a Kárpát-medence legjobb paprikája.

– „Az elmúlt 12 évben sokat javítottunk a demográfiai mutatókon, de az átütő siker még várat magára. Semmi értelme nincs a mostani munkának, hogyha ezt az átütő sikert a közeljövőben nem tudjuk elérni” – ezt öntől idézem. Felvidéken csökkent legkevésbé, ám Délvidéken 70 ezer fővel apadt a magyarság száma, ahogy minden romániai megyében is csökkent. Reális cél a demográfiai trendforduló?

– Saját korunknak ez a legnagyobb kihívása, ám a magyarság történetében voltak a mainál nagyobb demográfiai válságok, például a hódoltság idején. A Kárpát-medencében mindenütt fogyott a magyarság, de arányaiban nem mindenhol áll rosszul. Itthon a családtámogatási rendszerrel próbáljuk az 1981 óta tartó negatív trendet megfordítani, a mélypontot néhány éve már elértük, most már 1,51 körülire tornáztuk fel a termékenységi mutatót, ám hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ez elég. Vissza kell emelnünk 2,1-re, és ne feledjük, hogy a 2,1-es ráta a jövőben egy csökkent népességé lesz. Ahhoz, hogy visszapótoljuk a jelenlegi nemzetszámot, már a 2,1-es mutató sem lesz elég. Babakötvényt és anyasági támogatást a határon túli magyaroknak is nyújtunk, de megfigyeltük, hogy ha itthon több gyermek kezd születni, akkor a határon túli magyarság körében is kedvezőbbre fordulnak a számok, sőt, vannak olyan régiók, ahol az átlagnál még mindig jobbak.

– Hol?

– A csángóknál vagy egyes székelyföldi térségekben. Ki kellene elemeznünk járási, települési szinten, hogy ennek mi az oka. Azt saját tapasztalatunkból tudjuk, hogy ha egy közösségben van egy-egy iránymutató ember vagy család, akkor ragadóssá válhat a példájuk, és egyre több gyerek születik.

– Szeptembertől 22400-ról 100 ezer forintra emelték a Szülőföldön magyarul program támogatását. Többen jelentkeztek ennek hatására magyar nyelvű oktatásra?

– Növekedett a létszám. Ha van egy családban két-három iskoláskorú gyermek, akkor tanévkezdéskor óriási segítség, hogy kapnak 300 ezer forintot. Ennek persze az a feltétele, hogy magyar nyelvű képzést válasszanak.

– Hát az utóbbi évtizedben épített 155 új és 725 meglévő óvoda felújítása hogyan hatott a magyar közösségek életére?

– Úgy, hogy növekedett a magyar nyelvű iskolába beíratott gyermekek száma, ahol pedig eddig kevesebben jelentkeztek magyar iskolába, ott meg tudtuk állítani a folyamatot. Például egy horvát iskola mellé telepítettünk egy magyar óvodát, eddig is a magyar gyermekek jártak a horvátba is, ám most már a magyar óvodából kerülnek oda a gyermekek, és előbb-utóbb az egy magyar iskola lesz. Nem titok, hogy román, szlovák, ukrán és szerb gyerekek is járnak ezekbe az óvodákba, mert ott laknak az utcában, vagy a szüleik ismerik az óvónőt, és látják, hogy milyen szép, minőségi az épület. A gyermekük így megtanul még egy nyelvet, kultúrát, és szerintem ez nekünk is jó. Iskolák terén pedig az a célunk, hogy integrált oktatási központokat hozzunk létre, mert így a bölcsődétől kezdve a technikumig egy intézménybe járhatnak a gyermekek, tehát a szülő beadja az óvodába, majd kiveszi, amikor szakmája vagy érettségije van. Ez biztonságot ad a családnak, a gyermek pedig identitást kap, ráadásul kisérettségikor nem kell azon gondolkodni, hogy például magyar vagy román intézményben tanuljon-e tovább.

– Kárpátalja magyarsága van a legnehezebb helyzetben, hogyan hatott a nemzetpolitikai programokra a háború?

– Eddig Kárpátalja volt a pozitív példánk, hiszen az összes elcsatolt terület közül ott volt a leggyengébb az asszimiláció. Felvidéken például a vegyes házasságban született gyermekek 77 százaléka választotta szlovák szülője identitását, ám Kárpátalján 53 százalékuk döntött a magyar mellett. Kárpátalján elkészültek a Kárpát-medencei Óvodafejlesztési Program keretében épített vagy felújított magyar óvodák és számos oktatásfejlesztési beruházás. A háború ellenére a 2023/2024-es tanévben a gyermekek 82 százaléka kárpátaljai magyar iskolákban tanul, az óvodásokkal együtt több mint 17 ezer diákról beszélünk. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának is növekedett a hallgatói létszáma. Nagyon nagy eredménynek tartom, hogy a kárpátaljai magyar intézményrendszer továbbra is működik, a beregszászi főiskola pedig egy kulturális és oktatási rendszer központjaként funkcionál, amely magában foglalja és koordinálja az óvodákat, általános iskolákat, és líceumokat, valamint a felsőfokú képzést, tehát egy integrált intézményrendszert hozott létre. Ahol bezárnának egy magyar iskolát, a főiskola gyorsan összeszedi a magyar gyerekeket, épületeket bérel, hogy a magyar képzés meg tudjon maradni. Abban bízunk, hogy Ukrajna az európai uniós integrációs folyamat egyik követelményeként helyreállítja a kárpátaljai magyar nemzetrész oktatási és nyelvhasználati jogait, és ez alapként szolgál majd a magyar–ukrán kapcsolatok pozitív irányú fejlődéséhez is. A mi álláspontunk 2017 óta változatlan, és ezt az álláspontot Ukrajna is ismeri.

– Mennyire van veszélyben ez az intézményrendszer?

– Az elmúlt évek ottani folyamatait figyelemmel kísérve sajnos bármit elképzelhetőnek tartok, gondoljunk csak Vitalij Klicsko kijevi főpolgármester közelmúltban tett nyilatkozatára. Egy háborúban álló, erősen centralizált országban, ahol társadalmi-politikai folyamatokra is ráhatást gyakorolhatnak, ott számos előre nem látható tényező is közrejátszhat. A hétköznapi ukrán emberekkel sosem volt negatív tapasztalatunk, az önkormányzatokkal is nagyon jól együttműködtünk. Az is előfordult, hogy ukrán vidéken ukrán nyelvű óvodát újítottunk fel, cserébe vállalták a magyar mint idegen nyelv oktatását.

– A Kárpát-medencei magyarság harmadik Trianon elé néz, vagy van okunk reménykedni?

– Minden nemzetpolitikának csak akkor van értelme, ha a gyermekek jelentette alapra tudjuk építeni, és vannak utánunk jövő nemzedékek, mert az emberiségnek csak akkor van értelme, hogyha van folytatása. Nemcsak egy atomháború vagy egy meteorit becsapódása teheti tönkre a világunkat, hanem a gyermektelenség is. Ezzel a helyzettel szembe kell néznünk, és nem a nemzethalálról siránkoznunk, hanem cselekednünk. A remény ugyanilyen tényező, mert ha a nemzedékek áthagyományozzák egymásnak, akkor lesznek gyermekek, és magyar jövő is.