„A határok csak minket határolnak be, ha hagyjuk” – véli a romániai snowboard magyar úttörője - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

„A határok csak minket határolnak be, ha hagyjuk” – véli a romániai snowboard magyar úttörője

Külső szakmai segítség nélkül taposta, azaz csúszta ki magának az útját. Csapat híján egyedül járta a profi világkupákat, sportágában a világ ötven legjobb versenyzője közé tartozott. Hajszálon múlt, hogy a téli olimpia mezőnyében végül nem indulhatott. Kinda Géza erdélyi snowboardos ma már a román válogatott edzőjeként tanítja a fiatalokat, formálódó csapata hetven százalékban magyar. Ha az élet egy nagy snowboardpálya volna, most a lesiklása eddigi kanyarairól beszélgetnénk…

– Ugye nem túlzás önt a romániai snowboard úttörőjének nevezni?
– Ami biztos: Csíkszeredából indulva nyolc éven át úgy versenyeztem a világkupákon, hogy mindent magam csináltam, az egyetlen voltam az indulók közül, akinek nem volt csapata, edzője, technikusa. Az utat így valóban én törtem magamnak és talán másoknak, de pont ezen is múlt, hogy nem lettem még sikeresebb. Két olimpiára is majdnem kijutottam, de hiányzott valami. Egy technikai sportágban nehéz úgy versenyezni, hogy nincs veled külső szem, a helyszínekre egyedül utazol, vezetsz, foglalsz hotelt, így sosem tudsz igazán az adott feladatra figyelni. A mostani gyerekeknek próbálom megadni azt, ami nekem hiányzott, hiszen én nem kaptam senkitől visszajelzést, magamnak jegyzeteltem le, amit láttam vagy hallottam mások edzőitől. Ha befogadtak egy edzőtáborba, leírtam gyorsan, amit ott tapasztaltam.

Ezeket az infókat szinte betetováltam az agyamba, így ma átadhatom másoknak.

– Hány évesen találkozott először a snowboarddal?
– 14 évesen, 23 évvel ezelőtt. Akkor még nem volt összesen tíz snowboardos sem az országban, ma meg tízfős csapatom alakul a válogatottnál. Megvettem egy felszerelést kötés nélkül, majd olyan kötéssel, ami leesett, síbakanccsal mentem, nem ismertem a technikákat. Nem voltak instruktorok, YouTube-videók. Öt-tíz évembe telt felépíteni magam. Jól jött, hogy egész életemben sportoltam, nyolcéves koromig versenyszerűen műkorcsolyáztam. Utána elkezdtem síelni a Madarasi Hargitán, ott láttam az első snowboardost. Egyből szöget ütött a fejembe: ezt kell csinálnom! Csíkszeredában a jégkorong is erős, de az nem az én világom. Pedig voltam egyszer hokiedzésen, ott lekorcsolyáztam mindenkit, de nem vonzott. Ám a műkorcsolyából hozott egyensúlyérzék jól jött a snowboardban.

– Mennyi időbe telt eljutnia a kezdetektől a komolyabb szintű versenyzésig?
– Eleinte a legolcsóbb felszerelést tudtam csak megvenni, és az olcsó húsnak híg volt a leve. Az első évemet nem is nevezném snowboardozásnak, inkább amolyan felfedezőút volt. De száztíz százalékos motiváció hajtott, éreztem, hogy számomra ez a sportág az igazi. Pár év múlva lett csak megfelelő felszerelésem, akkor csatlakoztam nálam idősebbekhez csúszni. Emlékszem, sztrájkoltak az iskolában a tanárok, így azon a télen 2-3 hónapon át mindennap edzésre mentem suli helyett. Reggel kilenctől elindultak a Hargitán a felvonók, és én délután ötig megállás nélkül csúsztam. 16-17 évesen volt az első versenyem Brassópojánán, több mint száz indulóból második lettem. Nyertem ezer dollárt, ami akkor úgy egyéves fizetésnek felelt meg, hazamentem vele, onnantól a szüleim is elfogadták, hogy ezzel foglalkozom, mert addig nem szerették. Rólam írt a helyi sajtó, akkor indult be a karrierem.

Onnantól nagyjából önfenntartó is lettem, azaz több pénzt nyertem, mint amennyit költöttem rá.

– Mennyire alkalmasak Erdélyben a körülmények a nemzetközi szintű felkészüléshez?
– Őszintén szólva semennyire. Nemzetközi versenyekre lényegében csak külföldön lehet felkészülni, és meg vagyok győződve róla, hogy ez nem a pénzen múlik. Hiszen lennének uniós, magyar, román projektek a pályák fejlesztésére, de hiányzik a székelység összefogása. Főleg, ha üzletről van szó. Mert mindenki azt gondolja, ért hozzá, és nem hallgatnak a szakemberekre. Hargitafürdőn ma négy pálya is csak körülbelül egy hónapig működik évente, s csak egy gyerekpálya megy egész szezonban. Jelenleg sajnos nem elég sportbarát az a régió, ahol én anno snowboardozni tanultam. Nem azok alakítják, akik ebben nőttek fel és áldoznának rá, hanem azok, akik csak a profitot keresik benne.

– Hogyan élte meg azt a nyolc esztendőt, amíg világkupák során vett részt, bejárta a snowboard révén a világot, s két téli olimpiáról is csak kevéssel maradt le. Vagyis: az egyikre még el is jutott…
– Amikor kezdtem, még nem volt olyan sűrű és erős élmezőny a sportágban, mint ma. Akkor még sokat számított önmagában a motiváció. Romániában a versenyek 90 százalékát megnyertem, majd Magyarországon versenyeztem, és utána jöttek a világkupák, az olimpiai pontgyűjtés. De oda csak a top 40 versenyző juthatott ki a világból, én pedig 2014-ben Szocsi előtt 45., 2018-ban Phjongcshang előtt talán 46-47. voltam a listán. Az viszont jólesett, hogy nyolcévnyi harc után az olimpiai bizottság felajánlotta – mint a 40-50. hely közé rangsorolt versenyzőnek –, hogy úgynevezett forerunner, azaz pályanyitó és tesztelő legyek a 2018-as játékokon. Ez nagy elismerés volt, de nem elégített ki, mert a végcélt mégsem értem el. Tudtam, hogy lezárul egy periódus az életemben, csalódás volt, hogy nem sikerült kijutni, de nyilván nem egy életre szóló kudarc ez, hiszen így is sikeres voltam.

Eb-harmadik, Európa-kupa top 10-es, többszörös országos bajnok, ausztrál és új-zélandi kupagyőztes is lettem.

– Nem lett volna lehetősége még egy – konkrétan a 2022-es – téli olimpiát is megcélozni?
– Már nem tudtam tartani a lépést az igazi profikkal, mert ez a sportág hónapról hónapra elképesztő mértékben fejlődik. Csapat nélkül nem tudtam volna olyan edzésmunkát végezni, amivel ne lefelé haladtam volna a ranglistán, csapatot összeállítani pedig lehetetlen volt az országon belül. Talán nem is az eredményeimre vagyok a legbüszkébb, hanem arra, hogy az egyetlen világkupaversenyző vagyok snowboardcross-ban, aki nyolc éven át csapat nélkül is ott tudott lenni a világkupákon!

– Magától értetődő volt, miután abbahagyta a versenyzést, hogy továbbadja másoknak a tudását?
– Az elején egyáltalán nem akartam edzősködni, de aztán csapódtak hozzám gyerekek, tanítgattam, segítettem őket, majd gyermekversenyre is elvittem néhányukat. Sikereket értünk el együtt, azaz úgy tűnt, olyan információkat tudok átadni nekik, amiktől eredményesebbek. Beleéltem magam, megszerettem a dolgot. Ha látom, hogy valaki dobogós, az 60-70 százalékban az én sikerélményem is. Van egy székelyudvarhelyi kislány, a 16 éves Bartalis Henrietta, aki junior világbajnokságon a 16. lett, és sok más versenyen is dobogós. Előtte a határ a csillagos ég. Szinte katonásan megcsinál mindent, amit kérek tőle, sosem késik, videóelemzéseket tartunk vele, jó úton halad. A tízfősre tervezett válogatottból amúgy is heten magyarok, csíkszeredai, székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, brassói, bukaresti, nagyszebeni versenyző is van a csapatban. Három lány és hét fiú. 14 éves kortól tudjuk betenni őket a válogatottba, mert először 15 évesen indulhatnak el nemzetközi versenyen.

– Mennyire kell győzködni a szülőket, hogy nyugodtan engedjék a gyerekeiket snowboardozni?
– A Battle On Snow nevű versenyt, amelynek a második napja az országos bajnokság, már tíz éve csináljuk a Ride More nevű klubommal, ezalatt kialakult egy közösség. A szülők már tudják, hogy nem valami vágóhídra küldik a gyerekeiket, hanem egy nagyon szép sportágba.

Mert az csupán hiedelem, hogy a snowboard csak a bevállalósaknak való extrémsport.

Nem extrémebb, mint a futball, ahol két ember két irányból 25 kilométer per órás sebességgel fut neki egymásnak egy labdáért. Ha megfelelő edzésprogrammal készülsz, és nem vállalod túl magad, akkor pont annyira biztonságos, mint bármely sport. Én csak két nagy sérülést szenvedtem el életemben, az egyiket biciklivel. Szerencsére sokan karácsonyra már nem sífelszerelést kérnek, hanem snowboardot. Van gyermek, akinek ez az álma. Mi a jók közül kiválasztjuk a legjobbakat, velük foglalkozunk tovább.

– Önnek mit tett hozzá a személyiségéhez az, hogy a sikereit magyarként egy másik országban érvényesülve érte el?
– Bejártam a világot, s ezalatt rájöttem, hogy a határok csak minket határolnak be, ha hagyjuk. Nem számít a nemzetiség, mindenkivel meg lehet találni a szót. Ha bárki kérdezi, mondom, hogy magyar vagyok, és ezt a románok is tiszteletben tartják.

A magyarságom ezzel együtt egész életemben extra motivációt adott, főleg ebben az országban. Hogy mégis jobb legyek egy kicsit.

Talán nem véletlen, hogy a téli sportokon belül egy remek jégkorongcsapat, Miklós Edit síző vagy Tófalvi Éva biatlonista is mind ebből az egy városból, Csíkszeredából indult. Itt egyfajta megfelelési vágy van mindenkiben, és ez a sportban tökéletesen meg tud nyilvánulni. Én jól érzem magam romániai magyarként, tudnunk kell a helyünket, hogy ott feleljünk meg a kihívásoknak, ahol élünk. Japán, Szibéria, Kanada, Amerika, Új-Zéland, Ausztrália vagy Olaszország közül mindegyikben versenyeztem, de sosem fordult meg a fejemben, hogy bármelyikben ott maradjak. Mindig tudtam, hogy haza fogok jönni. Nem Bukarestbe, Brassóba, Kolozsvárra vagy Budapestre, hanem Csíkszeredába. Mert itt nekem mindenem megvan.

Dr. Szász Adrián, Képmás

Kapcsolodó cikkek

  • Mesterségem címere: hálókötő

    A hálókötés ősi mesterség. A halászok valaha maguk készítették eszközeiket, így a hálókat is. Jellemzően a dologtalan téli hónapokban