A nagyapját Toldi Miklósnak hívták, ő pedig a falujában, vagyis Kupuszinában az Arany János utcában lakik. Néhány éve a Magyar Kultúra Lovagjává ütötték. Toldi István délvidéki palóc mesemondó olyan, mintha maga is a népmesék és a mondák világából lépett volna elő. Derűjével, közvetlenségével, furfangos észjárásával rögtön magával ragadja a hallgatóját. Akkor is, ha épp nem mesét mond.
– Kezdjünk rögtön egy magyarázattal! Hiszen biztosan sokan felkapják a fejüket, amikor meghallják, hogy ön délvidéki palóc. Hogy is van ez?
– A falunkat Mária Terézia idejében, 1751-ben telepítették újra Heves és Nyitra vármegyékből és a kalocsai érsekség területéről. Az én őseim is bizonyára Nyitra vármegyéből kerültek ide. Kutatjuk a pontos helységet, de még nem akadtunk a nyomára. Kupuszina mára elpalócosodott. Mindenki annak vallja magát, s úgy is beszél. Egyébként én felnőttként, már mesemondóként jártam először Palócföldön. Néztek is nagyokat, amikor mondtam, hogy Szerbiából jöttem, és palóc vagyok. Nagyon szívélyesen fogadtak. De azért láttam a szemükben a kételkedést. Mondtam is a gyerekeknek, akik velem voltak, hogy vasárnap mindenki vegye fel a viseletet, úgy megyünk a templomba. Amikor a helyiek megláttak minket a népviseletünkben, már nemcsak szívélyesek voltak velünk, hanem testvérként néztek ránk. A mise után alig tudtunk végigmenni az utcán. Mindenhová behívtak minket, pálinkával kínáltak. De más helyeken még sokáig nem tudtak bennünket hová tenni. A palóc világtalálkozón tört meg a jég. Azóta tudják, hogy kik vagyunk. Mi vagyunk a hangadók a rimóciakkal együtt. Mára megjegyeztek bennünket. (Nevet.)
– Hogyan lett magából mesemondó?
– Édesapám négy és fél éves koromig minden este mesét mondott nekem. Később a szüleim elmentek Németországba dolgozni. Öreganyámnál maradtam, de ha a szüleim megjöttek, apám akkor is minden este mesélt. Nagyon sokáig azt hittem, ez minden családban így van. Később jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem általános. Mesemondóvá jóval később váltam. A lányom negyedikes volt, amikor díjat nyert egy rajzával, amit egy meséhez készített. Zentán volt az átadóünnepség, elmentem vele. A díjátadást mesemondás követte, én végighallgattam az egészet. Meg is állapítottam magamban, hogy kik voltak a legjobbak, és azok is lettek a díjazottak. Amikor vége lett, mondtam az igazgatónak, hogy erre én is benevezek jövőre, s hogy én leszek az első. Nevetett. Elmúlt egy év, és én tényleg beneveztem. És tényleg első lettem. Tizenkét évig versenyeztem, mindig az első helyen végeztem. Majd megkaptam a Mesefa-díjat, annál nagyobb nincs ebben a műfajban a Vajdaságban.
– Milyen mesékkel indult ezeken a versenyeken?
– Apámtól tíz-tizenkét mesét tanultam meg. A mai napig ezek a kedvenceim. A többi olyan, amit itt-ott hallottam és megjegyeztem. Jó alkalom mesék megismerésére a hatvani mesefesztivál. De igazából nem kell külön tanulni, ami az embernek tetszik, az belemegy a fejébe. Ma már több mint százhúsz mesét tudok. A mesemondók azt szokták mondani, s én is így vagyok vele, hogy képek vannak a fejünkben, mozizunk. Nekem is megy a film a fejemben, csak el kell mondani, amit látok. Így nem is nagyon lehet hibázni.
Mindig nézem közben a közönséget, látom, hogy hol, mikor lankad a figyelem. Ami jobban tetszik az embereknek, azt kinyújtom, ami nem, azt meggyorsítom. De egyet nem szabad: átírni a népmeséket. Hiszen mindennek megvan a jelentése. Egyszer egy tévéfelvételen kérték tőlem, hogy másképp mondjak el egy mesét. Ott is hagytam őket. Minden mesemondó tudja, hogy ilyet nem lehet csinálni.
– A népmese valaha felnőtt műfaj volt. Ma újra népszerű a felnőttek körében is. Mi lehet ennek az oka?
– A népmese ma is felnőtt műfaj, de több síkja van. Van maga a történet, amit a kisgyerek is megért. És van a történet mögött a tanulság. Ha egy gyerek mesél, az nagyon jó, de igazi mesemondóvá felnőttként válik. Akkorra érti meg a mögöttes tartalmat, akkorra tudja átérezni a benne lévő érzelmeket. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden gyerek halljon életében legalább egyszer élőszavas népmesemondást. Azok a gyerekek, akik sok népmesét hallanak, vagy maguk is mondják a meséket, azoknak gazdagabb lesz a szókincsük, fejlődik a személyiségük. Hiszen a jó magyar népmese az mindig az életre tanít. Arra, hogy hogyan kell minden helyzetben embernek maradni, miképp kell megőriznünk a méltóságunkat, a büszkeségünket. Arra is tanít, hogy harcolni szemtől-szemben kell, a gonoszt pedig tisztelni, félni kell, de kötelező legyőzni. A népmese arra is felhívja a figyelmet, hogy amíg haladunk a célunk felé, segítséget kell nyújtani másoknak: ha egy rózsabokornak, akkor annak, ha egy kemencének, akkor annak, ha egy öregasszonynak, akkor annak. A mesében az is benne van, hogy a legreménytelenebb helyzeteknek is van megoldásuk.
– Ma sokan beszélnek arról, hogy a mese gyógyít is. Több meseterápiás csoport is működik Magyarországon.
– Igen, a mesék erősen hatnak a lélekre, ezáltal tudnak gyógyítani is. De egy jó mese sok helyzetben hasznos. Egyszer egy kiránduláson, a buszon is mesélnem kellett, mert a társaságból nyolcan rosszul lettek. Láttam, hogy a velünk utazó papnak is a tenyere a térdin, ő meg néz nagyon lefelé. Kérdeztem is tőle: „Atya, valami elveszett?” Mire ő: „Nem, csak az a lenti pont az egyetlen, ami nem mozog.” Mondtam neki, üljön ő is előre, neki is mesélek. Három órán keresztül mondtam a Fanyűvőt. Addig, amíg be nem esteledett, amikor már nem látták, hogy a fák szaladgálnak oldalt. Jól össze is melegedtünk. Mertek kérdezni, beleszólni. És elfelejtették, hogy nem is olyan rég még halálsápadtan ültek.
– Vannak még olyan mesék a Délvidéken, amiket senki sem írt le?
– A Vajdaság nagyon gazdag népmesékben. Megesett már velem is, hogy bekopogott hozzám egy falubéli idős néni, aki leírta az egyik olyan mesét, amit még kislányként hallott az öregektől. Elhozta, hogy én őrizzem tovább. Egy fiatalember nemrég elmondta nekem az öreganyja meséjét a Göncölszekérről. Arról szól, hogy a Göncöl első csillaga a palócokat jelképezi, ők húzzák a szekeret, a másik csillag valami más nemzetséget, akik hirtelenek, azért görbült meg a szekér rúdja. És így végig lehet menni mind a hét csillagon. Addig soha nem hallottam ezt a mesét. Én is tanulok folyton. De célzottan nem gyűjtök meséket. Csuvárdity Tamarát, aki a falunk szülötte, és rólam írta a diplomamunkáját, őt indítottam arra, hogy menjen utána a még le nem írt meséknek. Van például egy mesefoszlányunk, amit egy családban próbálnak összerakni a rokonok. Mindenki emlékszik valamire belőle, de nem akar összeállni. Egy zöld malacról szól, és nagyon régi lehet, mert még szlovák nyelvű mondóka is van benne. Tamarát most erre is ráindítottam, hátha össze tudja rakni.
– Gyerekekkel is foglalkozik?
– Ha megkérnek rá, akkor igen. De bárkinek – nem csak gyerekeknek – ha kell segítség a mesemondásban, bármiben, ami népmesével kapcsolatos, szívesen segítek. Nemrég készítettem föl három gyermeket versenyre. Mindhárman szép sikert arattak. Régóta zsűrizek is. Két évet háborúztam azért, hogy megváltozzon a rendszer, hiszen sokszor láttam jó mesemondó gyerekeket lógó orral távozni, mert nem részesültek semmilyen elismerésben. Idén volt először, hogy kaphattak bronzalmát, ezüstalmát, és nem csak aranyalmát. Ez ösztönzi is őket arra, hogy majd jövőre bronz helyett ezüstöt vagy ezüst helyett aranyat érjenek el.
– Palócnak lenni a Délvidéken, magyarnak lenni Szerbiában – mit jelent ez önnek?
– Olyan vidék ez, ahol a határokat az utóbbi száz évben sokszor átrajzolták.
Öreganyám nyolcvankilenc évesen halt meg, és addig hat országban élt, miközben sohasem ment el a faluból. Az pedig velem esett meg, hogy az egyik versenyen nem tudtam megmondani, hogy melyik országból jöttem. Néztek rám nagy szemekkel.
Akkoriban bomlott fel Szerbia-Montenegró, de Szerbia hivatalosan még nem alakult meg. Végül megegyeztünk abban, hogy írják azt a papírra: „Vajdaság”. Abból baj nem lehet. Én azt vallom, ha egy fának rohad a gyökere, akkor az ki fog dőlni. Mi nagyon ragaszkodunk a gyökereinkhez, és ez a palócságunk. Magyarnak lenni pedig jó itt. Ha Apatinba vagy Zomborba bemegyünk, ahol már szerbek laknak többségben, és azt mondjuk, hogy Kupuszinából jöttünk, akkor az jelent valamit. És jót jelent! A délszláv háború nehéz éveiben, ha nincs a kupuszinai magyar, aki megtermeli az élelmet, akkor sokan éhen haltak volna. A piac jelentette a túlélést. A mai napig megbecsülnek érte minket. Mi nem kakaskodunk. Tudjuk, hogy mi vagyunk az ősi nép, de már mi vagyunk kevesebben. Dolgozunk. Én is többször váltottam. Zöldségről virágra, pedig azt sem tudtam, hogy néz ki a magja, de kitanultam. Aztán elkezdtünk fűszernövényeket ültetni, abba is belejöttünk. Nincsenek problémák, csak megoldandó feladatok. Ebből a szempontból a szerbektől is lehet tanulni. Ők aztán nem hagyják magukat. Természetesen mindig van kis hátrányunk a többségi nemzettel szemben, de nem ezt kell nézni. Most szerencsére Magyarország és Szerbia jóban vannak. És mi ennek örülünk.
Koncz Veronika, Képmás
