Böjthe Kinga: „Ajándék- és örömforrásgyártó vagyok” - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

Böjthe Kinga: „Ajándék- és örömforrásgyártó vagyok”

Böjthe Kinga ötvös, Erdélyből származik. Soha nem felejti el, hogy honnan jött. Nem is tudná, hiszen az egész életét, személyiségét meghatározzák a gyökerei. A mai napig honvágya van, visszavágyik Kolozsvárra. Itt meg kellett tanulnia élvezni az életet, és nem csak túlélni. De hozza magával a szorgalmat, a közvetlenséget és a talpraesettséget is.

– Évtizedek óta Magyarországon élsz és alkotsz. De Erdélyben születtél, ami biztosan nagy hatást gyakorolt a pályafutásodra.
– Kolozsváron születtem, pont abban az évben, amikor bevezették az élelmiszer-jegyrendszert. Ott a nyomor akkor kezdődött igazán. Mindig is lázadó voltam, akár a családommal, akár a rendszerrel szemben, kevés dolog tetszett a gyerekkoromban és tinédzserkoromban is. Több ingerre vágytam. Már hatévesen azt éreztem, hogy kilógok a saját családomból, utáltam az iskolát, egyáltalán nem akartam egyenruhát hordani, mindig otthon felejtettem valamit. Rossz gyereknek számítottam, és ezt a bélyeget egészen addig viseltem, amíg iskolát váltottam. Átiratkoztam a reformátusokhoz, ami egy kicsit lazább, szabadabb életet biztosított számomra, ott nem ért elutasítás. Anyám Bánffy lány, erdélyi főnemes, akit nevelőnők vettek körül, majd kitelepítésben nőtt fel, hányódva a nagynénik és egyéb családtagok között. Ezért ő is kemény elvárásokat támasztott velem szemben: önellátásra, érzelmi függetlenségre neveltek, úgy, hogy ha bármi történik, valahogy élni tudjak. Ezért a gyerekkorom tele volt kontrasztos élményekkel. Gyakran beszéltek a régi időkről, mindig elképzeltem a kastélyt és a bőséget, miközben mi teljesen más körülmények között éltünk. A nagyszüleimtől mindent elvettek, amijük volt, mi a szocialista Romániában megtűrt embereknek számítottunk. Biztos vagyok benne, hogy van egy generációkon átívelő fájdalom, düh, ami ebből gyökerezik.  Az, hogy az erdélyi magyarság még létezik, annak köszönhető, hogy rendkívül összetartóak, toleránsak, és tudtak és a mai napig tudnak ellenszegülni, ha kell.  Az én korosztályom tagjai például általában az egyetemen tanultak meg románul. Én sem keveredtem, csak a sajátjainkkal kerültem kapcsolatba.

– Ez a fiatalkori lázadás hozott Magyarországra?
– Igen, azt hittem, itt majd megváltom a világot, szabadnak éreztem magam, bár hiányzott az a társadalmi kontroll, ami Erdélyre jellemző. Aztán, mivel a problémáimat is hoztam magammal, rengeteg nehézséggel szembesültem. Eleinte sokszor románnak neveztek, sokszor megkérdezték, hogy hol tanultam meg ilyen szépen magyarul – ezt bántásként éltem meg. Nem akartak alkalmazni sehol, nem kaptam munkavállalói engedélyt. Nem vettek fel akkor a jogi egyetemre, mert gyenge voltam történelemből, mi ugyanis nem tanultunk magyar történelmet, ezért elhasaltam a szóbeli felvételin. Azonban ekkor már nem akartam hazamenni. Nem tudtam, hogyan tovább, dolgozni szerettem volna. Egyszer ültem a Rákóczi téren egy könyvesbolt előtt, nem tudtam, „mi tévő legyek”, tele bizonytalansággal, majd valamiért bementem a boltba, és elkezdtem lapozgatni a szakmai tájékoztatót. Ott találtam rá, abban a prospektusban az ötvös hivatásra. Felvettek a képzésre.

Az elméleti oktatást az iskola biztosította, a gyakorlati oktatást mindenki magának intézte. A tanműhely fizetős volt, így az nem kerülhetett szóba. Édesanyám gyerekkori barátja segített gyakorlóhelyet keríteni, a kezdő szerszámkészletet is tőle kaptam. Így kerültem egy maszek műhelybe, ahol inasként tanultam ki a szakmát. Amikor úgy tűnt, minden elrendeződik, kiderült, hogy külföldi diákok számára komoly összeg az éves tandíj. Végül az iskola igazgatója írt az illetékes minisztériumnak, hogy magyar nemzetiségű, erdélyi diák vagyok, így végül tandíjmentességet kaptam.

– Ezután megoldódtak a kezdeti nehézségek?
– A gyakorlati helyemmel szerencsém volt, mert ott megadatott a lehetőség, hogy minden szakmai tudást magamba szívjak, ugyanis rajtam kívül még nyolcan dolgoztak, mindannyiuktól tanultam. Az iskola után még egy évet dolgoztam ott, aztán betársultam egy üzletbe. Az vicces volt, hogy egy betéti társaság beltagjaként kötelező volt dolgoznom, de nem dolgozhattam, mert nem volt munkavállalási engedélyem. Akkoriban egy határon túli magyar ugyanolyan elbírálás alá esett, mint például egy kínai állampolgár. Mivel nem akartam ügyvédet fizetni a magyar állampolgárságért, ezért csak 2005-ben kaptam meg, úgy, hogy akkor már 11 éve éltem itt, férjhez mentem és született már két gyerekem.
Például amikor GYES-en voltam a gyerekekkel, akkor csak családlátogató tartózkodási engedélyt kaptam. Nagyon nehezen éltem meg ezt a tehetetlenséget, de ma már nem számít.

– Közben elvégezted a Pázmányon a jogi kart is.
– Erdélyi vagyok, ráadásul nő, hatalmas kisebbségi érzéssel, aki csak manuális munkát végzett akkoriban. Úgy éreztem, hogy muszáj az elmémet is pallérozni, ezért amikor GYES-en voltam, úgy döntöttem, hogy felvételizek, és sikerült. Valóra vált az álmom, hogy egyetemista legyek és jogot tanuljak. Kíváncsi voltam a világ működésére, úgy gondoltam, a jog egy nagy szelete ennek a működésnek. Nagyon élveztem, de nem vettem túl komolyan. Ötödévesként három hónapot töltöttem gyakorlaton egy ügyvédi irodában, ahol rájöttem, hogy ez nem az én utam. Így bár az abszolutóriumot megszereztem, végül nem államvizsgáztam le, mert a harmadik gyerekem megszületése után elfogyott a lendületem, meghaladta a képességeimet, és elengedtem a diplomát. Ezek alatt az évek alatt rengeteg barátot szereztem, és rájöttem, hogy imádom a szakmámat. Talán azért mert egyszerű és könnyű. Ezért vagyok kreatív, nem vonja el semmi egyéb az energiámat, ha nincs benne erőlködés, megalkuvás. A munkám a szabadságom. Minden egyes ékszer a megrendelő történetének egy aprócska, egyedi része. A szolgálatom ebben a darabban van. Ajándék- és örömforrásgyártó vagyok.

– Aurart a márkád neve. Honnan jött?
– Az aur románul aranyat jelent, latinul aurum. Ennek a névnek praktikussági szempontjai voltak, azt szerettem volna, hogy legyen jelentése úgy magyarul, mint románul, mert szerettem volna a román piacra is terjeszkedni. Sokáig azt terveztem, hogy egyszer hazaköltözöm, valószínűleg ezért akartam arra is egy „kaput”. Évekig jöttek a megrendelések onnan, aztán egyszer csak elmaradt ez a vonal.

– A mai napig tervezed, hogy egyszer visszaköltözöl?
– Igen, azt hiszem, ez sosem múlik el. Nem zárom ki, hogy egyszer megvalósítom ezt a tervemet. De csak ha felnőtt mind a három gyermekem.

– Mi hiányzik Erdélyből?
– Az a fajta szociális kapcsolódás, amit csak ott tapasztaltam. Valahogy közvetlenebbek, áldozatkészebbek az erdélyi magyarok. Kicsit más világ.

– A gyerekeid már itt születtek. Mit kaptak vagy érzékeltek abból, hogy te Erdélyből származol?
– Abban nőttem fel, hogy az élet egy harc, túl kell élnünk. A jóléttel meg kellett tanulnom élni. Ezt akartam átadni a gyerekeimnek, hogy csak éljenek, ne pedig túléljenek. Az élet nem harc.  De arra is nagyon figyeltem, hogy az anyaságot ne az édesanyámtól tanuljam, hanem a gyerekeimtől. Erdélyben ugyanis hiányzik a gyerek csodálata, legalábbis abban az értelemben, hogy ő egy új kis mag, aki folyamatosan fejlődik, és mindennap új és új dolgokat tapasztalhatunk tőle. A gyermekeim anyanyelve egyébként az erdélyi magyar, és ők nagyon büszkék erre.

– Jártok még vissza a szüleidhez Kolozsvárra?
– A szüleimet áthoztam Magyarországra, de itt ugyanúgy együtt lakunk, ahogy ott kint is. Külön háztartásban, mégis közel egymáshoz. Összetartozunk. De a család nagy része Erdélyben maradt.

– Hazamész Erdélybe?
– Igen, hazamegyek, aztán hazajövök Magyarországra. Gazdag vagyok, két hazám is van.

Sinkovics Szilvia, Képmás

Kapcsolodó cikkek

  • „Kis nép vagyunk nagy kultúrával”

    A Tamási Áron-díjas Török Viola rendező a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője Háromszéken született, Kovásznán. Magyarságtudata a népzene és