A Tolna megyei zsákfalu mellett, egy festői völgyben apró családi gazdaság bújik meg. Itt él Kolozsi Anna három gyermekével, Zoltával, Zágonnal, Tordával, férjével, a kecskés Zolival, valamint 70 anyakecskével, öt lóval, három tehénnel, tyúkokkal, libákkal, komondorokkal. Tőlük nem messze, Nagyszékely első házában lakik édesanyja és Anna fiatalabb testvérei. Életük akár egy életre kelt Benedek Elek-mese, a Nagyszékelyig vezető út azonban rögös volt, és a székelyföldi Gyergyóditróból indult.
„Tehén!” – kiált át Anna a völgy túloldalára, ahogy kilép két vödörrel a kezében a tanya szúnyoghálóján. Hangos bőgés a válasz a villanypásztor mellől, a fejőstehén és a két üszőborjú már várják az esti fejést. Naplemente után érkeztem meg hozzájuk: mellettem a verandán két öreg komondor szuszog, Torda és Zágon pedig a veteményeskertben kergetik egymást, közben Zolta unokatestvéremnek, Daninak segít egy ajtó elkészítésében. Az izzó nap vörösre festi az őszi tájat, ahogy legeltetem rajta a szemem, észreveszem kecskés Zolit és a nyájat a szemközti dombtetőn. Mellettem, a fán tyúkok keresnek rókabiztos alvóhelyet. Tökéletes, romantikus tájkép, én csak Őzit hiányolom belőle, akit tavaly ősszel találtak Annáék legeltetés közben, az erdőben. „Nem tudjuk, mi történhetett az anyjával, de nem akartuk otthagyni egyedül a pár napos őzgidát – mondja Anna. – Ráadásul kiskorában még nem látszott rajta, hogy szarvas, ezért lett Őzi a neve. A kecskék kiközösítették, így a kutyákkal nőtt fel. Ha jött egy biciklis, vagy egy idegen autó, szaladt a kutyákkal ugatni a kerítéshez, velük evett, egymáshoz bújva aludtak, még a kecskéket is terelte néha!”. Nagyon megszerették az új családtagot, Őzi azt is tűrte, hogy a gyerekek folyton cibálták játék közben.
Közben szépen felcseperedett az őznek gondolt szarvas, aki magát kutyának képzelte, és idén tavasszal még gondot is okozott.
Mint Anna mondja, „elkezdett bejárni a faluba, sétálni. Ő nem félt az emberektől, de azért mégiscsak furcsa lehet, ha a járdán egy szarvas megy veled szembe, nem igaz? Belekóstolt a veteményeskertek terméseibe is, ezért többen szóltak, hogy zárjuk be a fenevadunkat, különben baj lesz. Ezt nem akartuk, így vadasparkot kerestünk neki, ahol biztos helyen élhetne. Azonban az egyik reggel úgy ment el Őzi, hogy többet nem jött vissza a tanyára. Valószínűleg ivarérett lett és csatlakozott egy csordához. Néha visszajár még esténként, ezt onnan tudjuk, hogy a többi szarvasnál közelebb jön a legelőinkhez, és a kutyák is odamennek hozzá.”
Anna az unokatestvérem, nyolcéves voltam, amikor született. Az 1989-es romániai forradalom idején szülei Temesváron jártak egyetemre, majd 1990-től a budapesti Műszaki Egyetem építészmérnök karán folytatták tanulmányaikat. Ekkor átmenetileg a szobámban laktak a csepeli albérletünkben az újszülött Annával. Akkor még én is nagyon kicsi voltam, arra viszont határozottan emlékszem, hogy Annát szinte pólyásként is csak a lovak érdekelték, karon ülőként már minden családtagtól játéklovat, plüsslovat, lovacskás mesekönyvet kapott ajándékba. „Képzeld, az az egyik legelső élményem, hogy a konyhában vagyunk anyukámmal, ő sorolja a lófajták neveit, én pedig rámutatok a könyvben a megfelelő fényképre, pedig akkor még beszélni sem tudtam” – meséli nevetve.
Szülei az egyetem elvégzése után hazaköltöztek Gyergyóditróba. „Sokat szánkóztunk, játszottunk a domboldalon, gombászni jártunk a havasokba. Nagytatám testvérénél szinte minden hétvégén kürtőskalácsot és kenyeret sütöttünk, az egész család összejött ilyenkor. Amikor iskolás lettem, Gyergyószentmiklósra költöztünk. Közben anyukám érdeklődése a huszárkodás felé fordult, ami nekem volt a legjobb, mert a város szélén volt egy lovarda, ahova rendszeresen kijártunk lovagolni, és végre én is ülhettem lóháton. Nagyon szerettem ezt a néhány évet.”
Aztán a családi egység megbomlott, elváltak a szülők, és – mint Anna fogalmaz – elkezdődött egy „se veled se nélküled” időszak. „Papa albérletben lakott, mi is egy másikban, közben én lovagolni jártam és Ditróba, a nagyszülőkhöz. Dani öcsém meg szinte mindenkinél volt, vetésforgóban. Aztán anyám egy pápai huszárrendezvényen megismerkedett Tibor huszárral. Ennek hozományaként ikertestvéreim születtek, és 2000-ben Magyarországra, Nagykarácsonyba költöztünk, ahol összeházasodtak, és később még két testvérem született. Én hol náluk, hol Dunaharasztiban, a másik nagyimnál laktam, és jártam közben az iskolákat. Édesanyám aktívan belevetette magát a huszáréletbe Tiborral, megélhetésként huszár- és népi viseleteket varrt megrendelésre.
Az öreg huszárok tudták, hogy nagy lómániások vagyunk, ezért egyszer nem pénzzel fizették ki a bocskait, hanem egy leselejtezett, öreg kancával. Ő volt az első saját lovunk, Babi, akit úgy kaptunk meg, hogy nekünk jó lesz tanulólónak. Elhozták lószállítóval, és képzeld, másnapra megellett!
Gyönyörű, fekete kiscsikó született hajnalban, fehér csillaggal a homlokán. Persze hogy Csillagnak neveztük el, és ha már ennyire felgyorsultak az események, még inkább „a lovak közé csaptunk”. Viseletekért cserébe négy huculcsikót szereztünk, ezekkel éveken át kocsiztunk, lovagoltattunk különböző huszáreseményeken, hagyományőrző fesztiválokon és vásárokon.”
Ebben az időszakban Tibor szüleinél laktak egy külön házrészben, de öt gyerekkel és hat lóval nem csoda, hogy szűkös lett a közös élettér.
„Olyan települést kerestünk, ahol a mi népies, nagycsaládos és állatszerető életformánk megfelelő és nyugodt körülmények között teljesedhet ki. Parasztportát szerettünk volna vásárolni nagy kerttel és földekkel, a tolna megyei Nagyszékely pedig tökéletesnek tűnt álmaink megvalósításához. Érkezésünk a falunak is kapóra jött, hiszen az öt gyerek azt jelentette, hogy mégsem kell bezárni az addig létszámhiánnyal küzdő helyi iskolát. Az akkori polgármester még azt is megígérte, hogy segítenek letelepülni, és bár ebből igen kevés dolog valósult meg, mi már ott voltunk a faluban az egész pereputtyal.”
Anna az első nagyszékelyi estén még nem sejthette, hogy élete a vártnál jóval nagyobb fordulatot vesz a költözéssel. Sétálás közben meglátott egy szikár, napbarnított férfit, hatalmas raszta hajjal, amint éppen kannákat tölt a falu közepén feltörő forrásból. „Teljes képzavarba kerültem, nem tudtam elképzelni, hogy a világ végén mit keres egy hippi, akihez hasonlót eddig csak videoklipekben láttam. Megszólítani persze nem mertem, félénk kislány voltam én akkor. Ő volt a kecskés Zoli, és az élet hamar úgy alakította, hogy anyám férjével, Tiborral összeismerkedtek. Kiderült, hogy Zolinak is van lova, így a férfiak megbeszélték, hogy kijárunk majd együtt lovagolni. Ebből végül az lett, hogy Tibcsi soha nem tudott időben felkelni, így csak én mentem Zolival lovagolni.”
2007 nyarán történt mindez, Zoli akkor már két éve Nagyszékelyben lakott. Előtte Budapesten volt profi kézilabdázó, de korábbi, Tolnanémediből származó barátnőjével sokat kirándultak a környéken. Zolinak megtetszett a természethez közeli életmód és a helybéli öregek gondolkodása, így vásárolt egy présházat a Nagyszékely melletti löszvölgyben. „Kezdetben csak bulitanyát akart csinálni, mert milyen jó lesz majd ide elvonulni a pesti haverokkal, nem sokkal később mégis vett egy 30 fős kecskenyájat tejhűtő-berendezésekkel, gépekkel együtt, mert nagyon jutányos áron adták.”
Anna és Zoli egyre gyakrabban lovagoltak ki a közeli erdőkbe, esténként már együtt terelték a kecskéket a fejőállásokhoz. „Azon a nyáron tényleg minden megváltozott az életemben. Másodikos gimnazista voltam, és jött egy gondolat, hogy engem tulajdonképpen csak az állatok érdekelnek, érettségizni sem akarok. Otthagytam a gimit, beiratkoztam Simontornyán a lovászképző szakmunkás iskolába, Zolival pedig annyit lovagoltunk, hogy szép lassan összemelegedtünk.
Kiköltöztem hozzá a tanyára, nem volt se víz, se áram, késő estig fejtünk minden nap, én mégis a világ legboldogabb emberének éreztem magam.
Tulajdonképpen a mézes éveinket töltöttük akkor a világtól elzárva lovakkal, kecskékkel és a földekkel szimbiózisban.”
A hét évig tartó mesének az elsőszülött fiú, Zolta érkezése „vetett véget”. „Vettünk a faluban egy házat, mert a kisbabával nehéz lett volna víz és villany nélkül. Be is költöztünk, de ez azt eredményezte, hogy nagyon sok időt voltunk külön. Én Zoltát rendeztem és sajtot készítettem, Zoli pedig egész nap kaszált, szántott, legeltetett, csak estére ért haza. Persze néha kijártam hozzá segíteni, de azért ez nem volt az igazi, hiányoztunk egymásnak. Szerencsénkre nem sokkal később bevezették az áramot a völgybe, így a tanyán is jobbak lettek a körülmények a családos élethez. Második fiam, Zágon születése után visszaköltöztünk, a házat pedig kiadtuk albérletbe.”
Azóta az áram mellett már víz is van a tanyán, és megszületett a legkisebb fiú, Torda is. „A két kicsinek teljesen természetes, hogy állatok között lakunk, mezítláb járunk és kútról hozzuk a vizet. Zolta viszont az elején nehezen viselte a váltást, mert hároméves koráig a faluban lakott, rendes házban. Ő amúgy is nagyon ragaszkodik a jól megszokott dolgaihoz, de végül ő is nagyon megszerette a tanyát. Nem a világ elől bújunk el itt, hiszen a falu néhány perc séta tőlünk, bármikor be tudunk menni játszóterezni vagy a barátokkal találkozni. Bár ez utóbbi inkább úgy alakul, hogy a falusi, városi barátok jönnek el hozzánk, imádják az állatokat és azt a természetes környezetet, amit nálunk találnak. A technokrata világtól sem zárkózunk el, mert nem akarjuk megszakítani az áramlást a két világ között. Havi szinten járnak a srácok Budapestre a nagyszülőkhöz, tele vagyunk legóval, mesét is nézünk. Egyedül a képernyőket korlátozzuk, amennyire csak lehet, hogy nagyon minimális szinten vegyék el a figyelmüket a valóságos dolgokról.”
– A családotok olyan szép, mint a mesékben, de milyen a gazdaság? Hogyan tudtok „két lovat ülni egy fenékkel”?
– Éveken át fejlesztettük a kecskeállományt, de a három gyerek mellett rájöttünk, hogy kétszáz kecske már nagyon sok két ember erejéhez. Megbízhatóan dolgozó, hosszú távú munkaerőt sem találtunk, így a kecskéket 70 fős anyaállományra redukáltuk, mert ez a maximális létszám, amit el tudunk látni a figyelmünkkel. A változtatás másik oka az, hogy a kecskéknél télen apasztási időszak van, nem adnak tejet. Ezért vettünk egy tehenet pár éve, hogy télen is legyen tej a családnak, és tudjunk sajtot készíteni. Persze a tehénkének üszőborjai is születtek, őket pedig sajnáljuk eladni, így ezen a télen már három tehenet fogok fejni.
– Ennyi tejet csak nem isztok meg a tanyán!
– A falusi házunkban van a sajtüzemünk, ott a kecsketejet dolgozzuk fel. Hosszú érlelésű és lágy sajtokat egyaránt készítünk, ezeket rokonok és barátok segítségével főleg Budapesten értékesítjük. A tehéntejet eddig csak mi fogyasztottuk, nemrég azonban új szenvedélyre találtam a ghee készítésében, ami egy indiai eredetű vajfermentáló technika. Úgy készítem, hogy a nyers vajat kifőzöm, amíg az összes víz kipárolog belőle, majd utána a tejcukor és a fehérjék is kisülnek belőle, és a végén olaj lesz belőle, ami csak zsiradékot tartalmaz – ezt tejérzékenyek is fogyaszthatják. Ez a legtisztább formája az állati eredetű zsírnak, másrészt a fermentálási eljárás miatt tartós lesz önmagától, egy-két évig is eláll, ha jól el van készítve. Használható sütéshez és főzéshez, én mindent ezzel készítek már, úgyhogy a tehénke azt is megoldotta, hogy olajat se kell vásároljunk.
– Tiszta füvet legel a tehénke?
– Nagyszékely magyar viszonylatban nagyon távol fekszik a civilizációtól, földjeinket alig éri az autópályák vagy nagyvárosok közelségéből származó légszennyezés, a völgyünk erdővel határolt, így a közeli szántóföldek permetszeres porától is védve vagyunk. Zoli az induláskor, 2005-ben elkezdte az ökológiai művelést, és három év átállási időszak után, 2008 óta minősített ökológiai művelésűek a szántóink és legelőink.
– Mi van a lovakkal?
– Ők az öröm forrásai. Zolta születése után sokáig nem tudtam lovagolni, ezért vettem egy hidegvérű lovat, hogy kocsikázhassunk. Pompás sok mindenben segített: elvitt kukoricát kapálni, fogatoltuk, és vele oldottam meg a tejszállítást a faluba. Három gyerekkel azért bevallom, már nagyon nehéz munka volt, hiszen amikor leállítottam valahol, akkor figyelni kellett, hogy ne szökjön el, de közben a gyerekek is el akartak szökni a kocsiról. Idén Pompás sajnos feladta a küzdelmet, a többi lovunkat pedig csak szórakozásra használjuk, nagyon szeretünk a környező erdőkben kirándulni velük.
– Édesanyád és testvéreid itt laknak a faluban, van munkamegosztás?
– Ebből a szempontból nagyon különleges helyzetet hozott a koronavírus tavaszi hulláma. A karantén időszakában hazatértek testvéreim, és kialakult egy nagy családi összefogás. Álmos legeltetett, Tüske csinálta a sajtot, édesanyám és Véda vigyázott a gyerekekre. Így teljesen emberi léptékben tudtunk gazdálkodni, mert mindenki talált egy olyan részt magának, amiben jól érezte magát. Az állatok és a föld pedig visszaadták a befektetett munkát: volt hús, tej, sajt, zöldség és gyümölcs mindenkinek. Persze látom, hogy a családi összefogást főleg a koronavírusnak köszönhetjük, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy pillanatok alatt összezártunk, mintha már korábban begyakoroltuk volna. De Tüske híres séf akar lenni, pedig nagy tehetsége van a sajtkészítéshez is, Álmos elkezdte Pécsett az egyetemet, Véda Kaposváron jár gimnáziumba, Csenge Budapesten dolgozik, a vágyaikban mind kiteljesedhetnek, ha visszaáll az élet a vírus előtti kerékvágásba. Másrészt a fiaim hamarosan felnőnek, és hátha ők úgy fogják gondolni, hogy itt maradnak velünk a gazdaságban.
– Hazavágysz?
– Amikor nyáron egy felhő sincs a Cseperke-völgy felett, a hatalmas forróságban mindennap Erdélyben szeretnék lenni. A képzeletem gyakran járja hegyeit-völgyeit, de a valóságban ritkán jutunk el. Az állatok miatt nem tudunk ugrálni, három gyerekkel nagy szervezést igényel, Zolival is csak egyszer voltunk kint együtt.
– Én úgy érzem, hogy Nagyszékely határában alkottál egy szelet Székelyföldet. Főleg az esküvőtökön volt erős ez az élmény, amikor a ditrói rokonság egy hatalmas busszal és zenekarral érkezett a lagzira, ami a Magyarországon, Svájcban és az USA-ban élő szórványrokonságot is összerántotta.
– A tanyán a családommal hasonlóan élünk, amint azt láthattam gyerekkoromban a gyergyói, csíki vagy gyimesi falvakban. Nagyon szeretek hazajárni, ugyanakkor azt is látom, hogy az elmúlt évtizedek a legtöbb helyen ott is megszakították a hagyományos család egységét. Nemcsak a szénaboglyák fogytak el a hegyoldalból, számomra is megszakadt az ottani közösség, egyedül a ditrói nagymama vár haza.
Páczai Tamás, Képmás
