Saját magát a XX. század fekete dobozának tartotta, azt vallotta, átszűrődött rajta ennek a száz évnek minden nyomorúsága. Szokták a Délvidék krónikásaként is emlegetni. Számomra az az ember, aki megfoghatóvá, érzékelhetővé tett egy felfoghatatlan nemzettragédiát. Tíz éve nincs köztünk Illés Sándor vajdasági író, újságíró.
Nekem minden nemzeti ünnephez kapcsolódik egy teljesen konkrétan meghatározható érzés vagy kép, ami rendszerint nagyon illékony: felvillan és már megy is, sokszor nem is tudatosodik bennem. Március 15. csupa kokárda és dal, no meg az általános iskolai rajztanárom évről évre visszatérő mondata: „Gyerekkoromban ilyenkor már térdzokniban és szoknyában mentünk az ünnepségre, most meg milyen hideg van.” Nekem mégis verőfényes az a nap, ünnepség van a hatodik óra helyett, és érzem, milyen mámorító a tavasz és a szabadság ígérete. Augusztus 20. aranysárga, mint a búzamező és a Szent Jobb ereklyetartója. Október 23. az Egy mondat a zsarnokságról, Sinkovits Imre hangján, és archív híradó fényes tekintetű emberekkel a pesti utcákon.
Június 4-ével sokáig bajban voltam, holott jól ismerem a trianoni döntés tragikumát, olvastam, tanultam, hallottam róla. Nem éreztem úgy a zsigereimben, mint a többi ünnepünket. Azt hiszem, azért nem, mert ennek a dátumnak a szomorú jelentőségét csak felnőttként értettem meg igazán, annak dacára, hogy emlékszem, amikor édesapám először mutatta meg a Nagy-Magyarország-térképet. Sajnáltam, hogy nincs magyar tenger, de megbékéltem a Balatonnal… hiába, tízévesen az ember nem mélázik identitásról, vonalzóval meghúzott határokról meg ostoba nyelvtörvényekről.
A folytatásért kattints ide.
