„Még saját kocsim sincs, nemhogy kamionom!” – Gui Angéla jótékonysági futó - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

„Még saját kocsim sincs, nemhogy kamionom!” – Gui Angéla jótékonysági futó

„Nem tartom magamat normális embernek, mert ha az lennék, nem csinálnék ilyet, hanem tévénézés közben a fotelban enném a chipset” – mondja magáról Gui Angéla, aki 2015 óta szervez véradással egybekötött jótékonysági futásokat. Angéla a közel hatéves önkéntes munkájának eredményeként befolyt összegekből hazai és határon túli gyermekotthonok lakóinak mindennapjait könnyíti meg. Nagyinterjú.

– A beszélgetésre készülve József Attila: Nem én kiáltok! című versének részlete jutott eszembe: „Hiába fürösztöd önmagadban / Csak másban moshatod meg arcodat.” Úgy érzem, ez a két verssor lehetne akár a mottód is.
– Nagyon jól megfogtad a lényeget! Ez egy szép versidézet, József Attilát egyébként is nagyon szeretem. Sok igazság van rám nézve ebben a versben. Több interjúban elmondtam már, hogy hosszú, nehéz út van mögöttem. Az emberek a közösségi médiában és a sajtóban egy élettel, energiával teli mosolygós nőt látnak, aki megváltja – ha nem is a világot, de – gyerekek tucatjait. Ám a felszabadult arc mögött egy nagyon hosszú, rögökkel teli utat megjárt ember is van.

– Mire gondolsz pontosan?
– Romániában, a Partiumban születtem, és 26 éves koromig ott is éltem. Ceauşescu Romániája meghatározta a kisebbségi létemet. Ahhoz, hogy le tudjak érettségizni, választhattam, hogy lakatos vagy hegesztő leszek. Egy meghatározott életpálya volt tehát előttem, amit nem volt könnyű elfogadnom. Emellett változó anyagi körülmények között éltünk, és bizony szép számban értek bennünket családi tragédiák is. Újságíróként dolgoztam a megyei lapnál, aztán a Szatmári Friss Újsághoz kerültem, ahol nagyinterjúkat írtam arról a kérdéskörről, hogy kisebbségiként mit érdemes tenni: menni vagy maradni. Ha hiszed, ha nem, én voltam az egyik élharcosa annak, hogy nekünk magyaroknak bizony a szülőföldön kell maradnunk! De az élet másképp alakult: huszonnégy éves koromban autóbalesetben meghalt a nálam két évvel idősebb nővérem. Halálának feldolgozása nagyon megviselt – Németországból egyedül hoztam haza utolsó útjára. Ám a Jóisten akkor is megsegített; jobb kezemben volt egy vonatjegy Budapestre, ahol várt egy fiú, a másikban pedig egy orvosi beutaló, ami a sikertelen gyászfeldolgozás kezelésére szolgált volna. Én a jobb kezemet választottam, és felültem a vonatra…

– És azóta is budapesti vagy…
– Nem egészen… Ahogy gyökeret eresztettem volna Budapesten, a diplomata férjemet kihelyezték Londonba, ahová természetesen én is vele tartottam. Ez idő alatt született két gyerekünk.

– Mikor kezdtél el futni?
– Egy életmódváltó program részeként vágtam neki ennek a sportnak 39 évesen. Abban az időben már három éve az Egészségügyért Felelős Államtitkárság kommunikációs vezetőjeként dolgoztam. Soha nem voltam elhízva, cigarettához sem nyúltam soha, így nem egy teljes életmódváltást kellett végrehajtanom. Valójában az, hogy elkezdtem ezt a sportot, egy olyan betegség menekülési útvonala volt, amelyet soha nem tudtak diagnosztizálni. Végül a huszonhatodik orvos, aki nem mellesleg ultrafutó volt, azt mondta: fogalma sincs, mitől gyógyulhatok meg, de ha elkezdek intenzíven futni, azzal semmiképp nem ártok magamnak. Erre egyből azt feleltem, hogy ennek én nem hiszem, hogy nekivágok, hiszen nem vagyok bolond! Aztán hosszú hónapok után eljutottam a félmaratonig, majd két-három évvel később jött az első maratoni célkitűzés (nevet…).

– És hogy jutott eszedbe jótékonysági futásokat szervezni?
– A futástól az már csak egy lépés volt. Az első félmaratonommal a Bátor Tábor számára gyűjtöttem, de közben feltettem magamnak a kérdést: miért nem szervezek én is jótékonysági futásokat? Az első jótékonysági futás egy 5 nap 500 km-es táv volt, Dévától indítottuk, és meg sem álltunk egészen Budapestig. A rendezvénybe több mint tíz városban lehetett becsatlakozni, és az öt napig tartó futás előtt és alatt végig lehetett adományt felajánlani Böjte Csaba „gyermekeinek”. A dévai gyerekekkel együtt rajtoltunk, és velük együtt is értünk célba Budapesten. Összesen ötmillió forint gyűlt össze! Aztán később a kárpátaljai Irgalmas Szamaritánus Gyermekotthon megsegítéséért indított futás következett – ez a helyszín meghatározta az elmúlt három évben a jótékonysági eseményeinket. De volt olyan is, hogy egyik hazai gyermekotthontól a másikig 29 órán át futottunk, és azokon a helyszíneken, ahonnan elrajtoltunk, valamint ahová befutottunk, élménynapot szerveztünk az árváknak. Később több magyarországi gyermekotthon számára nyújtottam segítséget.

– A kezdeményezéshez már a legelején neves közéleti személyiségek csatlakoztak. Hogyan sikerült megnyerned őket az ügyednek?
– Öt évvel ezelőtt Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége elvállalta a fővédnökséget. Én kértem fel őt; a privát e-mailemről írtam neki egy levelet, amiben benne volt, hogy Böjte Csaba atya gyerekeinek szeretnék adományokat gyűjteni. Csaba atyának pedig annyit mondtam a telefonba, hogy el szeretnék futni Budapesttől Déváig. Szinte biztos, hogy azt gondolhatta: „Még hogy valaki 500 km-t fusson azért, hogy ideérjen hozzám! Na, ez a nő sem egészen komplett!” – így leült velem és megbeszéltük a részleteket. Anita asszonynak pedig csatoltam a telefonomon rögzített Böjte Csaba-üzenetet, amelyben támogatásáról biztosított. Később, a jótékonysági futás során Herczegh Anita eljött a határhoz, és vért is adott. A második alkalommal, amikor a nagydobronyi árváknak gyűjtöttünk, Herczegh Anita akkor is rögtön igent mondott a felkérésemre. Aztán egyik program hozta magával a másikat.

– Én még csupán a háztömböket kerülgetve kocogok, messze még a több száz kilométer. Hogy lehet lefutni egyszerre ekkora távot?
– Amikor futóversenyt szervezek, nem futok soha teljes távot, mert úgy vagyok vele, hogy az ember vagy fut, vagy futást szervez. Ha éppen egy 500 km-es futás van terítéken, akkor abból lefutok mondjuk 100 kilométert. Aztán meg csak nézem, ahogy futnak, és közben intézem a szervezési feladatokat, a sajtót, a szállást, a vacsorát…

– Te mikor és hogyan futsz egyébként?
– A futás számomra egy meditáció: egyedül szeretek futni, az csak az én időm, mivel minden más időmet másoknak adom. Olyankor magammal vagyok, és azzal, aki teremtett. Ha az ember egy hosszabb távot fut, olyankor jönnek ezek az „őrült ötletek” (nevet). Ugyanis tisztában vagyok vele, hogy nem normális dolog egy 500 km-es futást szervezni fel a Vereckei-hágóra! De mégis jönnek ezek a gondolatok futás közben… Olyankor megáll az ember, lenyújt, majd visszatér a valóságba, és rájön, hogy milyen jó, hogy az előző eszmefuttatását senki nem hallotta, hiszen teljes badarság volt! Majd másnap elmegy megint futni, és újból jönnek a „hülye gondolatok”, és akkor már lassan összeáll a kép. Ilyenkor gyorsan küld egy üzenetet valamelyik ultrafutónak, hogy „na, megcsináljuk?” És amikor ő visszaír, hogy „naná, persze!”, akkor már nincs visszaút! Majd meglátom, hogy közben visszajelzett egy másik ember, aki az anyagi támogatásáról biztosít. Akkor azzal már a szponzorunk is megvan! A cél pedig mindig adott: hogy segítsünk másokon. Ez a cselekvő szeretet. Én ebben hiszek, engem ez mozgat, volt is egy olyan futásunk, amelynek az volt a szlogenje, hogy „Mozgasd meg a lelked!”

– Jól sejtem, hogy csakis ennek a sok pozitív történésnek köszönhetően lehet ekkora felelősséggel járó munkát elvégezni?
– El kell áruljam, számomra akkor teljes a feltöltődés, ha a futásban benne van a határon túli magyar szál is. Emiatt még kritikák is értek ismeretlen emberektől, akik a közösségi médiában tették fel a kérdést, hogy miért nem az anyagországi gyermekeken segítek. Nem volt könnyű megértetni velük, hogy minden jótékonysági eseményt önkéntes munkában végzek, mellette pedig van főállásom. Igaz, jelenleg csak egy, de egy évvel ezelőtt egyszerre három helyen is dolgoztam.. Próbáltam megértetni velük, hogy ha már önkéntes munkában dolgozom, én szeretném eldönteni, hogy kinek segítek. Egyébként pedig az a jó hírem, hogy mellettem még pont tízmillió magyar van, aki tud segíteni másokon. Tehát nem vagyok egyedül, az a jó!

 

– Nyilván nem egyedül csinálsz minden munkát. Mesélj a csapatodról!
– Jórészt egyedül végzem a munkát, mert az én lelkesedésem az, ami mozgatja ezt az ügyet. A jótékonysági futásnál nagyon jó csapat alakult ki, ehhez tartoznak a felkért ultrafutók is. Annyi jó ember van, hogy hihetetlen, és ezek mind találkoznak ezeken az eseményeken! Egy-egy feladatra megbízok néha-néha valakit, de nincs mögöttem hálózat. A munka rendezvényszervezési fázisánál egy segítőm van, aki a teendőit nem önkéntes munkában végzi. Ő intézi többek között a területfoglalásokat, engedélyeztetéseket, a pólórendeléseket. A jótékonysági gyűjtéseket pedig teljesen egyedül csinálom. Mindenki azt hiszi, hogy van egy kamionom! Még saját kocsim sincs, nemhogy kamionom! A garázsunkban tároljuk átadás előtt az összes adományt.

– Már hat év telt el az első jótékonysági futás óta. Mi változott benned?
– Azóta az egész életem megváltozott. Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért segítek másokon. Már a kérdést sem értem, hiszen számomra ez evidens. Mégis ezt kérdezik, hogy a szabad hétvégén miért nem welness-ezek, ahelyett, hogy árvaházba megyek. Ami nem egy wellnesshétvége, hanem egy kemény lelki tábor. Nekünk otthon ez volt a normális, a miénk mindig egy „nyitott ház” volt. Korábban a játszótéren odaadtam a gyerekem játékát egy másik gyereknek, most pedig már egy aktív, kiteljesedett segítséget végzek. Mindig azt mondom, hogy szerettem volna az összes éhező afrikai gyereket megmenteni, a delfineket megvédeni, és megállítani az esőerdők kiirtását. De egy idő után be kellett látnom, hogy ezeket nem tudom végrehajtani. Most jutottam el oda, hogy el tudtam fogadni, hogy addig tudok segíteni, ameddig a kezem elér. Tavaly kimentünk Ed Sheeran koncertjére a Szigetre, mert a gyerekemmel ezt kaptuk ajándékba a férjemtől – 60 ezer ember volt kint aznap. Tudtam, hogy elromlott a nagydobronyi árvaház kazánja, így másnap kiposztoltam, hogy ha egyénenként száz forinttal számolunk, akkor 60 ezer ember anyagi segítsége hiányzik a kazánhoz – pont annyi emberé, amennyien jelen voltak a koncerten. Kilencmillió forint gyűlt össze! Az a leghatalmasabb ebben az egészben, hogy az emberek elhiszik, hogy tényleg kazánra gyűjtök! Nekem pedig meg kellett tanulni kezelni ezt a bizalmi viszonyt. Ezt próbálom átadni a gyerekeimnek is.

– És milyen hatása van?
– Mondok egy példát! A tizenhét éves lányom tavaly készített egy plakátot a két évvel ezelőtti, árvaházban fotózott fényképekből. Ahol csak járt, hirdette, hogy adományt gyűjt a gyerekek számára. A végén annyi hozzájárulás gyűlt össze, hogy alig tudtuk kivinni a gyerekeknek. Mindenki képes segíteni, aki észreveszi, hogy rajta kívül mások is élnek a világon.

– A családod hogy fogadta el, hogy szabadidődben is ilyen sokat dolgozol?
– Nem volt egyszerű menet. Ez a beszélgetés még korábban játszódott le az egyik kárpátaljai utam előtt:

– Anya, mikor jössz haza?
– Vasárnap, kicsim.
– Anya, lehet, hogy vasárnap te hazajössz, de lélekben mikor jössz haza?

Akkor és ott rádöbbentem, amit addig nem tudtam magamnak megfogalmazni. Bementem egy bevásárlóközpontba, de azonnal ki kellett mennem. Ilyenkor két valóság találkozik; akkor tudtam, hogy még nem tértem vissza igazán. Azóta azt is tudom, hogy lélekben már sosem leszek olyan, mint azelőtt. A lányaimnak ezt el kellett fogadniuk, és ma már jönnek velem. Hosszú folyamat volt, míg megtanultam, hogy a saját lányaimat ne büntessem azért, mert nem egy, hanem két cipőjük van. De azt is meg kellett tanulnom, hogy ne kérjem számon rajtuk, ha be akarnak ülni a barátnőjükkel kávézni. Ne szegezzem neki a kérdést, hogy „te úgy akarsz beülni 500 Ft-ért kávézni, hogy a másik gyereknek nincs mit ennie?” Megengedem neki, de mindig hozzáteszem azt is, hogy gondoljon arra, hogy másoknak sokkal rosszabb helyzete van, mint neki, örüljön annak, amit neki ad az élet. Ez a tanulás részemről nagyon nehéz folyamat volt.

– A koronavírus-járvány az idei jótékonysági futást is felülírta. Szeptemberben a délvidéki Muzslyán működő Emmausz fiúkollégium lakói számára gyűjtöttetek sporteszközöket. Mi lett volna az eredeti elképzelés?
– Idén, a nemzeti összetartozás évében, június 4-én értünk volna célba a délvidéki Muzslyán lévő fiúkollégiumba egy Kárpát-medencei gyermektalálkozó keretében. Már láttam magam előtt, hogy a magyar zászlót lobogtatva együtt futunk be azokkal a gyermekekkel, akikhez eddig elfutottunk. Ott lettek volna a kárpátaljai, erdélyi, felvidéki és a horvátországi magyarok is. De semmi nem volt biztos, mindig mindent át kellett szervezni. A járvány első hulláma miatt áttettük őszre a rendezvényt, és el kellett fogadnom, hogy csak a röszkei határig tarthat, mindenféle célba érkezés nélkül. Aztán beütött a második hullám, és több közreműködőm kénytelen volt lemondani a részvételét; volt, aki karanténba került, volt, aki beteg lett, megint másnak pedig a bokája törött ki. Akkor elgondolkodtam: valóban kell ez nekem? Majd fél órával később jött egy üzenet egy teljesen idegen embertől, aki azt írta, hogy azt szeretné, ha a lánya olyan lenne, mint amilyen én vagyok. Mert – ahogy fogalmazott –, olyan kevés ember van, aki másokon segít. Nos, ilyenkor az ember elszégyelli magát! Mert én nem csinálok semmi olyat, amit itt, ahol ülünk, bárki ne tudna megcsinálni! Nincs varázspálcám, amivel a sebeket be tudnám gyógyítani. Csak azt teszem, amire bárki képes lenne. Nem érzem magamat méltónak arra, hogy példakép legyek. De akkor elgondolkodtam, hogy tényleg most akarom feladni? Hiszen ez az apuka a lányának éppen arról mesél, hogy ő is ilyen lehet. Valahonnan tehát mindig jön egy megerősítés idegen emberektől.

– A beszélgetésünk alatt végig azon gondolkodom, hogy lehet bírni ezt az iramot…
– Nagyon jól érzem magam a bőrömben 46 évesen is! Minden nőtársamnak azt tudom mondani, hogy nem kizárólag 20 évesen szép az élet! Tele van az élet lehetőségekkel, én még most az iskolapadba is beülök. Most érzem azt, hogy egyensúlyban van a munka, a család és az önkéntesség. Újságírást, politikai kommunikációt végeztem, de idén nyáron felvettek a Károli Gáspár Református Egyetem mentálhigiénés segítő szakára, így beülök az iskolapadba is, és alaposan kitanulom ezt a szakmát, hogy utána még jobban tudjak segíteni a gyerekeken.

– Hánykor kelsz?
– Hajnali öt után nem sokkal. Akkor elkezdek háromféle ételt készíteni, mert nálunk mindenki másra érzékeny. A nagylányom már 18 éves, de mégis olyan jó felkelni és főzni neki. Ez nem számít feladatnak, hiszen azt fogja egész nap enni, amit akkor reggel elkészítek neki. Jó dolog másokról gondoskodni.

– És mellette még sportolsz is… Mennyit futsz egy nap?
– Változó, de általában hetente négyszer elmegyek futni, így összesen 50 kilométer azért elő szokott fordulni egy héten. Ha pedig van egy cél, akkor ahhoz mindig van edzéstervem.

– Mi a következő állomás?
– Sajnos azt még nem árulhatom el, de már megvan a következő célunk. Egyébként amikor vége egy-egy jótékonysági futásnak, mindig azt mondom, hogy ez volt az utolsó, soha többet nem szervezek semmit! De akik ismernek, tudják, hogy ez azért nem egészen így van! Az elmúlt években megtanultam, hogy ha menet közben nincs meg a következő cél, akkor amikor vége van az aktuális eseménynek, olyan üresség keletkezik bennem, amit bizony nagyon nehéz elviselni. Annyit mondhatok, hogy a következő nagyon kemény lesz. Egy hét szabadság nem lesz hozzá elég, maradjunk annyiban! (nevet…)

– Meddig leszel képes végezni ezt a küldetést?
– Ameddig lelkesedéssel tölt el – lélek nélkül nem érdemes. Csak azért, hogy benne legyek a tévében, biztosan nem fogom csinálni. De most már megyek főzni!

Képmás

Kapcsolodó cikkek

  • „Kis nép vagyunk nagy kultúrával”

    A Tamási Áron-díjas Török Viola rendező a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője Háromszéken született, Kovásznán. Magyarságtudata a népzene és