Az Úr kegyelméből lettünk nagycsaládosok – vallja Pálinkás Krisztián, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke, aki feleségével a lányukban és a két fiukban leli örömét. A férfi elmondta, hogy sohasem vágytak nagy dolgokra, a gyermekeik az egész életüket kitöltötték. Értük küzdenek a helyi magyar közösség megerősítésén is, és ebben a harcban jól jön az anyaország segítő keze.
– Az elcsatolt területeken Ausztria és Szlovénia mellett Horvátországban él a legkisebb létszámú magyar közösség. Egy ilyen helyzetben hatalmas jelentősége van annak, ha egy magyar családban több gyermek születik. Mennyire gyakori, hogy a horvátországi magyarok nagycsaládot alapítanak?
– Úgy tapasztalom, hogy a horvátországi magyar családok mintegy harmada vállal három vagy annál több gyermeket, ami nem rossz arány. Így nem ritka a nagycsalád nálunk.
– Mi kell ahhoz, hogy a helyzet még ennél is pozitívabb irányt vegyen? Hogyan lehet élénkíteni a gyermekvállalási kedvet?
– Ez egy nagyon összetett kérdés, a horvát állam is igyekszik sokat tenni azért, hogy a fiatalok, a családok több gyermeket vállaljanak. Anyagi okok egészen biztosan szerepet játszanak abban, hogy hol mennyi gyermek születik, mint ahogy számít az is, hogy a fiatal nő éppen milyen munkahelyről tud elmenni szülni. Nem mindegy az sem, hogy milyen jövőképet tudunk a fiatalok elé tárni, ebben mindannyiunknak megvan a felelőssége.
– Önök is nagycsaládosok, amivel tevékenyen hozzájárulnak a horvátországi magyarság megmaradásához. Tudatosan vállaltak több gyermeket?
– Mi nem igazán foglalkoztunk egyéb tényezőkkel, nem vártunk jó munkahelyre vagy nagy anyagi biztonságra. Mi úgy indítottuk el az életünket a feleségemmel, hogy három gyermeket szeretnénk, és az Úr ehhez hozzásegített bennünket. Úgy gondolom, hogy aki nagycsaládot szeretne, az nem vár tökéletes állapotra, mert lehet, hogy soha nem jön el.
– Vagyis, akiknek egy-két gyermeke születik, vagy egyet sem vállal, ők taktikáznak?
– Bizonyára sokan vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy majd akkor alapítanak családot, ha előtte jó munkahelyük és komfortos életük lesz. A gond csak az, hogy erre adott esetben hosszú éveket kell várni, vagy az álom soha nem válik valóra. Ez esetben se anyagi biztonságuk, se gyermekük nem lesz.
– Mit ad önöknek a nagycsalád, a három gyermek?
– Rengeteg örömet és nagy boldogságot. Mi mindig is szerényen éltünk, sohasem vártunk földi csodákra, javakra, mi a gyermekeinkben leltük meg a boldogságot. Nekünk éppen elég öröm, ha össze tudjuk szedni a két középiskolás fiunkat és az egyetemista lányunkat egy asztali társalgásra. Ez nekünk hatalmas boldogság, már csak annyit kérünk, hogy maradjanak egészségesek.
– Fel tud idézni kellemes emlékeket abból az időből, amikor a gyermekek még kisebbek voltak?
– Minden kikapcsolódás, nyaralás hatalmas élmény volt. Ennek az is az oka, hogy a munkám és a társadalmi feladataim miatt nagyon sokat vagyok házon kívül, így mindig is megbecsültük azokat a napokat, amikor együtt lehettünk. Arra viszont törekedtem, hogy egy-két hétre szabaddá tudjam magam tenni, és el tudjuk menni együtt pihenni. Ez az egy-két hét a miénk volt. Most, hogy a gyermekeink nagyobbak, már egyre nehezebb összehozni a közös kikapcsolódást, mert mindenkinek megvan a saját dolga, kötelessége, ráadásul az elmúlt egy-két évben a járvány is akadályozta a családi nyaralást. Abban bízunk azonban, hogy lesz még folytatás, mert annyira nem távolodtak el tőlünk. Biztos, lesznek még szép közös pillanataink.
– Ön a horvátországi magyar közéletben is aktív szerepet vállal azzal, hogy a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fórumának irodavezetője, és a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének alelnöke. A családból merít ehhez erőt?
– Igen, a biztos családi háttér nagy segítség. A legfontosabbnak azt tartom, hogy tennünk kell a közösségünkért, amiből majd a gyermekeink is profitálnak, mert más nem végzi el a feladatot helyettünk. Igyekszem tenni a dolgom, s nemcsak a Horvátországi Magyar Pedagógusok Fórumában és a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségében, hanem a szülőfalumban is aktív vagyok, benne vagyok az egyházi vezetőségben, illetve a helyi focicsapat mellett is tevékenykedem. Aktív szerepet vállalok a helyi kulturális egyesületben, és a magyar kisebbségi önkormányzatot is én vezetem. Nem biztos, hogy annyi energiát bele tudok tenni, amennyit kellene, de nem adhatom fel a küzdelmet, mert annak mindannyian a kárát éreznénk. Amíg erőm van, addig teszem a dolgom, és szerencsére a gyermekeink is egyre inkább részt vesznek a közösségi életben. Vagyis tulajdonképpen a civil életben is együtt vagyok a gyerekekkel.
– Magányos harcosként vagy csapatban küzd a horvátországi magyarságért?
– Nem vagyunk sokan, de minden szervezetben van egy-két aktív húzóember, akire lehet számítani. Mindig segítjük és kiegészítjük egymást. Más kérdés, hogy ha ők kiesnének, nem tudom, ki venné át a stafétát, és ki segítene életben tartani, mozgatni a kis közösségünket. Őszintén szólva, a gyermekektől az idősekig, mindenkire számítunk, mert mindenkire szükség van.
– A nemzetpolitikai államtitkárság sokat tesz a külhoni magyarság megmaradásáért, a családokért. Mire van nagyobb szükség az anyagi segítségre vagy a támogatás erkölcsi oldalára?
– Mindkettőre. Fontos a pénz, de legalább olyan lényeges a bátorítás. Jó, hogy 2010 óta olyan kormány van az anyaországban, amely kiáll a határon túli magyarságért. Nagy dolog, hogy nem elfelejtenek vagy lesajnálnak, hanem támogatnak minket. Ez még akkor is jól jön, ha elmondhatjuk, hogy viszonylag jóban vagyunk a többségi nemzettel. Mégis vannak olyan pillanatok, amikor nekünk is szükségünk van az erős háttérre. Ilyenkor jól jön, ha Orbán Viktor kormányfő kijelentésére gondolunk, hogy nem felejtenek el senkit a határon túl. Már ettől boldogok vagyunk, és sokaknak könnybe lábad a szeme. Nagyon jól jön az erkölcsi kiállás és egy-egy bátorító szó.
