Szilágysági kultúrkincsek – I. rész - Külhoni Magyarok
Hírek

Szilágysági kultúrkincsek – I. rész

Szilágysági kultúrkincsek című cikksorozatomban Lelik Bertával készített interjúimmal a szilágysági magyar néptánc-, viselet- és tárgykultúra kincseiből szeretnék ízelítőt mutatni. Az első írásban Lelik Berta életútjával, életszemléletével és munkásságával ismerkedhet meg az olvasó.

A sokak által egyszerűen Berta néniként ismert mosolygós, kedvességtől sugárzó asszony szívvel-lélekkel dolgozik a szilágysági magyar néptáncok, viseletek és az egész népkultúra ügyéért. A krasznai Bokréta Néptáncegyüttes vezetője a táncoktatás mellett népviseletek varrásával is komolyan foglalkozik. Az immár Szilágyság szerte sikeres „Varrd magad a viseleted!” elnevezésű tanfolyam egyik oktatójaként a szilágysági népviseletvarrás értékes mesterségének megmentésében és továbbadásában is szenvedélyes munkával vesz részt. Munkáját több ízben is elismerték: 2009-ben megkapta az RMDSZ Együtt A Szilágyságért elnevezésű kitüntetését, 2017-ben a Wesselényi-, illetve Petri Mór-díjakat, majd 2018-ban pedig a Sorsfordító Nők – Nők Krasznáért az elmúlt 100 évben elnevezésű díjat.

Ha szilágysági néptáncokról, népviseletekről, vagy akár a krasznai falumúzeumról van szó, bizonyos, hogy Lelik Berta neve nem maradhat említés nélkül. Tánc, viseletvarrás, népi értéktárgyak gyűjtése – hogyan kezdődött a népi kultúra iránti vonzalma és melyik ágazattal került először szorosabb kapcsolatba?

Már gyerekkoromban kezdődött, hogy a régi tárgyakat mindig nagyon szerettem. Nem is tudom megmagyarázni, hogy mi vonzott, de valahogy mindig olyan rejtélyesnek tűntek ezek a régi tárgyak. Mindig kerestem, hogy mivel kötődik össze, milyen eseménnyel, milyen emberekkel. Otthon is láttam ezeket a tárgyakat, és mai napig is mindenütt keresem őket, illetve ha valahol valami régi dolgot látok, akkor megkérdezem, hogy nem vihetném-e el.

A tánccal szintén gyerekkoromban találkoztam – ugye más volt az élet akkoriban. Nagyon sok alkalom volt, ahol táncoltunk, vagy táncoltak az emberek. Így például lakodalmakban akkor még csakis néptánc volt Krasznán élő cigányzenekarral. Mondhatom, hogy szinte csak – volt ugyan még tangó, keringő – néptánc volt. Nagyobb unokatestvéreim és szomszéd fiúk kértek fel táncolni kislánykoromban – akkor nem úgy tanítottak táncolni, vagyis nem is tanítottak. Senki nem monda, hogy hogyan kell táncolni, csak úgy valahogy… megtanultam [nevet]. Nem igazán tudom, hogy hogy tanultam meg, de a disznótorokban, a szüretek alkalmával megtanultam táncolni. Mondjuk azelőtt sok bál volt, de az én gyerekkoromban már kezdődtek az újabb szokások, és akkor már nem volt annyi. Viszont nálunk a családban minden disznótor tánccal, nótázással végződött. Szüretkor jöttek a zenészek, mentek végig a hegyen, és ha végeztünk a szürettel, akkor biztos volt egy tánc [nevet]. Úgyhogy innen jött a tánc-szeretetem. És még amire visszaemlékszem, hogy gyerekkoromban – szóval mondhatom, hogy olyan tinédzser koromban – meghívtak különböző együtteseket táncolni ide a Kultúrházba, többek közt a Maros Művészegyüttest. Ezen az alkalmon olyan vágyódással néztem az együttest, ahogyan táncoltak a színpadon, hogy közben arra gondoltam: „Istenem, ha én egyszer megérném, hogy így táncolhatnék a színpadon…!!!” Pedig nem vagyok az a szereplő típus, nem szeretek központban lenni, mégis annyira vágytam arra, hogy táncolhassak – de akkor még nem is álmodtam azt, hogy ez valamikor megvalósul. Az ember sokszor nem is képzeli el, hogy hova sodorja a sors, vagy az élet. Akkor nem hittem el, hogy ez az álom velem valamikor is megtörténhet.

Sokoldalú a munkatevékenysége: táncoktató, viseletvarró, a krasznai Kultúrház kulturális referense, illetve a Falumúzeum vezetője is. Ezek közül melyik munka a szíve csücske?

Hát nem is tudnám elmondani, hogy melyik a szívem csücske, de a tánccal kezdődött és azt nagyon megszerettem. Még az elején, mikor a Bokréta tánccsoportot még át sem vettem, akkor megbíztak a Falumúzeum a létrehozásával.

Mondhatjuk, hogy egyik dolog hozta magával a másikat?

Igen, szerintem így volt.

Ön 2007 óta a Bokréta Néptánccsoport vezetője – ez több mint tíz éves táncoktatói tapasztalatot jelent. Megfigyelhető jelentősebb létszámbeli változás az évek során a tánccsoportban? „Menőnek” számít manapság a néptánc, vagy a népviselet Krasznán?

Hát megfigyelhető, mert én akkor (2007-ben) nyolc párral, tehát tizenhat személlyel vettem át a csoportot és most van négy-öt csoport. A körülbelüli létszám lassan száz – ennyi ember táncol most Krasznán különböző korcsoportokban.

A viselettel kapcsolatban is azt tudom mondani, hogy igen: megfigyelhető, hogy van változás. Az elején a gyerekek vállfán hozták le a ruhát (becsomagolva!!) és ott öltöztek át a Kultúrházban, ha valamilyen fellépés volt. Ma elmondhatom, hogy elértük azt, hogy most már felöltöznek otthon és büszkén jönnek végig a falun népviseletben. Azt is mondhatom, hogy most már igen, „menő”. Az elején olyan hangokat lehetett hallani, hogy „ó, mi az, hogy néptánc??!!”, „ez nem zene!!” – tehát olyan értéktelennek tartották az egész dolgot. De most, hála Istennek, nem ez van, pedig különösebb toborzást nem végzünk, én sem és más sem. A gyerekek egymás közt mondják, hogy „Gyere, olyan jó ott! Nézd meg, meglátod, fog tetszeni!”. Volt olyan is, hogy a szülő küldte erőszakkal, és megmondta nekem a fiú, hogy „Én nem akartam jönni, de nekem muszáj volt!!” – most ő az egyik legjobb táncos, nagyon megszerette. Szóval ilyen is volt [mosolyog].

Meséljen kicsit a „Varrd magad a viseleted!” elnevezésű, immár egész Szilágy megye szerte népszerű és sikeres tanfolyamról, melynek ön az egyik oktatója. Hogyan indult el az első tanfolyam, hogyan kell elképzelni ezeket az alkalmakat?

Hát ez úgy indult, hogy ugye én már egy ideje varrogattam viseleteket és néha meg is mutattam Bogya Annának [a SZIT pályázatokért felelős alelnökének], hogy „Na nézd meg, most ezt varrtam, most azt varrtam!”. És akkor neki jött az ötlete, hogy nem lehetne egy olyat, hogy ők pályáznak és akkor én besegítsek ebbe a „Varrd magad a viseletedet!” programba. Én mondtam, hogy nem érzem magam olyan szakembernek, hogy én tanítsak másokat, mert még én is szeretnék tanulni. És ekkor jött az ötlet, hogy Mari nénit is – aki most fogja 89. életévét betölteni – hívjuk meg. Teljes neve különben Haraklányi Mária, csak mindenki „Mari néninek” szólítja [nevet]. Én tőle tanultam a viseletvarrást.

Hogyan tapasztalja, mit jelent ez a tanfolyam a résztvevőknek, és mit jelent Önnek?

Azt tapasztaltam, hogy nagyon jó dolog. Láttam azt a boldogságot, ami kiült az arcokra mikor elkészült egy viselet, hogy ezt ők készítették el. Annyira beleadtak a tanfolyam résztvevői mindent, hogy tanuljanak, hogy készítsék el. Mikor felvették olyan büszkék és olyan boldogok voltak! Ezt a fajta boldogságot én magamon is akkor tapasztaltam meg, mikor elkezdtem varrni. Addig – noha nem mondhatom, hogy a táncoktatásban nem, hiszen minden fellépés egy elégtétel volt nekem, de – konkrétan nem láttam ennyire a munkámnak az eredményét, nem volt ennyire kézzel fogható. Már néhány éve én megpróbáltam bevezetni azt, hogy nagy ünnepekkor – karácsonykor nem, mert elég hideg van olyankor a templomban – húsvétkor és pünkösdbe viseletbe menjünk templomba. És ez bejött. Most én azt látom, hogy egyre többen varratnak. Sokan jönnek – nem csak táncosok – és varratnak, varrnak maguknak népviseletet.

Elárulhatjuk az olvasóknak, hogy mi is a népviseletvarrással kapcsolatban ismerkedtünk meg, hiszen az én énekes tanítványaim is sorra varratják Berta néninél a szilágysági népviseleteket…!

Igen, igen, ők is voltak…! [nevet] Azt mondhatom, hogy aki varr magának, vagy varrat magának viseletet, az valamikor biztos, hogy fel fogja venni!! És én ennek örülök! Ezt próbálom visszahozni, hogy ha nem is mindennapi viseletre, persze, hogy nem, de legalább ünnepi viseletre vegyük fel és legyünk büszkék erre, mert nagyon szép a viseletünk!! Persze, hogy nekünk a miénk a legszebb, de mindenkinek az a normális, hogy a sajátja a legszebb, de én azt mondom, hogy bárhová elmentünk, mindenütt megcsodálták a viseletünket. Ezt tudom, tudtam mondani a záróünnepségeken is, hogy viseljék büszkén!! Ugye most zárult Zilahon a második alkalommal megrendezett „Varrd magad a viseletedet!” tanfolyam. Először talán tizenvalahányan voltak, most legutóbb pedig huszonnégyen, és már van annyi jelentkező Zilahon, hogy még egy lesz majd októberben, vagy novemberben.

Pontosan mikor is volt a legelső alkalma ennek a tanfolyamnak?

Először a tavalyi, 2019-es évben volt Krasznán, és azóta tényleg nagyon sok településen végigment most már ez, pontosabban szerintem vagy tizenöt szilágysági településről beszélhetünk. Zilahon, mivel vegyes lakosság van, tehát több különböző faluból származnak a város magyar lakói, ezért ott úgy döntöttek, hogy krasznai viseletet varrnak. És a következő csoport is krasznait akar, és már kérdezték is, hogy akkor megyek? [nevet] Mondtam, hogy ha minden a terv szerint alakul, akkor megyek, persze.

Akkor tehát kijelenthetjük, hogy fiatalos szóval élve kezd „menővé” válni Szilágyságban a magyar népviselet?

[nevet] Igen… [újra nevet] igen, és ezek az anyukák, akik most részt vettek a varrótanfolyamon, már egy részük a kislányaiknak is varrtak. Ők és az előző csoport tagjai is már megegyeztek, hogy húsvétba viseletbe mennek Zilahon templomba és az első sorokba fognak ülni! Beszéltük, hogy akkor emiatt a következő alkalomra talán még több jelentkező lesz a zilahi tanfolyamra.

Úgy tudom, hogy a gyerekek és a fiatalok is rajongnak a táncoktatási stílusáért, egyáltalán egész személyéért. Mit gondol, miben rejlik egy jó pedagógus titka?

Ez nehéz kérdés, mert én igazából nem vagyok pedagógus, habár pedagógiát is végeztem az egyetemi éveim alatt. Mezőgépész mérnök vagyok eredetileg és az egyetemi szakon belül lehetett pedagógiát is tanulni. Már akkor is érdekelt a tanítás, ezért megtanultam azt is. Voltak próba tanítások, jártam iskolába is tanítási gyakorlatra, de úgy akkor nem gondoltam, hogy valamikor tanár leszek. Később jött a forradalom, és akkor ezek a mezőgép-állomások felszámolódtak, eladták a gépeket, és akkor ott már nem volt ott annyi munka. Most viszont örülök, mert ez, amit most csinálok, nekem nem munka. Sokan kérdezik például a varrás kapcsán, hogy ”Rá vagy te arra szorulva, hogy ezt csináld?” – olyan értelemben, hogy anyagilag, nem vagyok rászorulva, de alig várom, hogy fenn elvégezzem a kis dolgomat, ami van, hogy tudjak lejönni varrni. Ezt olyan jó kedvvel csinálom, hogy, ha nem tudnám azt, hogy kell éjszaka pihenni, akkor egész éjjel tudnék varrni. [Nevet.]

Akkor ez egy igazi szenvedély?

Ez egy igazi szenvedély, igen! És úgy a tánc, mint a varrás! A felnőtt csoporttal, így hatvan évesen én végig táncolom a próbákat. Mindig van olyan, hogy valakinek nincs párja, és akkor én végig táncolok egy másfél órás próbát. Visszatérve még oda, hogy miért szeretnek a gyerekek, nem tudom megmondani. Én is nagyon szeretem őket! Szerintem jó a hangulat a próbákon, nem vagyok durva velük, nem próbálom katonásan fegyelmezni őket. Sokszor leülünk a gyerekekkel beszélgetni, és akkor elmondom, ha van olyan, ami nekem nem tetszik. Utána megkérem őket, hogy ezek után ők is mondják el, hogy mi az, amit én nem jól csinálok. Sokszor megkaptam azt, hogy Berta néni nem elég szigorú – de én már nem fogok tudni megváltozni, úgyhogy én már ezt csak így tudom csinálni. Szeretem őket! Főleg a kisebbek sokszor odabújnak, megölelnek engem, megölelem őket én is.

Munkásságát több díjjal és kitüntetéssel is elismerték már. Mit jelentenek Önnek ezek a díjak?

Jólesik persze, ha az embernek elismerik a munkáját, de nem ez volt a célom soha, hogy kitüntessenek, vagy hogy rivalda fénybe kerüljek. Én ezt másokért, másért csinálom. Persze jól esik az elismerés.

Hogyan látja a krasznai, vagy akár tágabb értelemben véve a szilágysági hagyományőrzés jövőjét? Vajon lesz Bokréta Néptánccsoport, vagy fel fogják venni a viseletet a szilágyságiak mondjuk száz év múlva is?

Szilágyságban most szinte minden magyar faluban vagy egy kis csoport. Sokat segített a Csoóri Program ahhoz, hogy ezek menjenek, és a Petőfi Program is. Szilágyságban mondjuk nem tudok róla, hogy lenne táncoktatás Petőfi Programmal, de más megyékben igen. Nagyenyeden például van egy pár, aki néptáncot oktat.

Kádár Katára és Komáromi Kristófra Petőfi Sándor Programos ösztöndíjasokra gondol, igaz?

Igen. Onnan tudom, hogy most oda varrok tíz krasznai viseletet, mert szilágysági táncokat tanulnak.

És hogyan talált önre a nagyenyedi és magyarlapádi ösztöndíjas táncos pár?

Nem tudom pontosan…tavaly kerestek meg és mondták, hogyha sikeres lesz a pályázat, akkor velem szeretnének varratni. Féltem egy kicsit, mert a tíz viselet azért elég sok, de végül is belementem. Kettő már készen van, most varrom a harmadikat.

Ez van itt a varrógépe alatt?

Ez van a varrógép alatt, igen. [mosolyog]

Ez nagyszerű, sok sikert kívánok a munkához! smiley Még két kérdést szeretnék feltenni önnek. Az egyik az, hogy ha lehetne három kívánsága a szilágysági magyar hagyományőrzéssel kapcsolatosan, mit kívánna?

Hát azt, hogy amiért harcolok, hogy minél többen tényleg vegyék fel a viseletet! Három éve elkezdtem egy olyat, hogy aki viseletben szeretne konfirmálni, annak tiszta ingyen megvarrom a viseletet. Mondtak ilyet a lelkészek, hogy és mit csinálok majd, ha mindenki abba akar? Mondtam, hogy akkor nem alszom éjszaka, akkor is megvarrom! Sajnos volt egy olyan év, amikor csak öten-hatan konfirmáltak viseletben – ez az első év volt, amikor először felajánlottam. Azóta nem igazán megy ez a dolog… sok múlik a szülőkön. Például most is az egyik anyukával beszéltem, és azt mondta, hogy „azért nem, mert nem lesz, ki felöltöztesse a lányt!” Én mondtam, hogy, megyek, s felöltöztetem én, ezen ne múljon! – szóval ilyen kifogások vannak. Az lenne a vágyam, hogy egyszer lássam azt, hogy mindenki viseletben konfirmál!

Milyen szép volna…! Legyen így! Pedig van már sok olyan település, ahol ez már hagyomány.

Igen, vannak, de valahogy itt ez még elég nehéz. Pedig olyan szép a viseletünk, és én sokszor mondom, hogy ezt fel lehet venni utána is sokszor, bármikor – de ha vesznek egy ilyen kis mini, fehér, akármilyen csillogó-villogó ruhát, azt soha többet nem fogja felvenni a gyermek. Nekem ebben tapasztalatom van, látom, hogy így működik. Ezt viszont fel lehetne venni, ha nem táncol, akkor is. Például egy úrvacsoraosztáskor, vagy a nagy ünnepeken, amikor más is viseletbe megy a templomba.De sajnos még mindig van egy ilyen téves felfogás Krasznán, hogy ez „táncruha”. Valahogy összekapcsolják a néptánccal, mert volt egy olyan periódus a falu életében, amikor csak az vette fel, aki néptáncolt. Én próbálom mindenkinek megmagyarázni, hogy ez nem táncruha. Ebbe táncoltak, de ebbe arattak, ebbe végeztek minden munkát régen. Most persze nem ilyen ruhában jár mindenki mindig, de ez nem csak táncruha. Ezért is dolgozok, hogy ezt az emberek valahogy fogják fel – csak szinte egyedül vagyok, mert nem sok támogatást kapok és ezért így ez nehéz.

Ez idáig egy kívánság a háromból. Mi lenne a másik kettő?

Hát a második az, hogy én szeretném, hogy minél többen táncoljanak, nem kimondottan versenyszellemben, hanem minél több ember menjen át ezen a szellemiségen: tanuljon meg néptáncolni, tudja meg, hogy kicsoda, hogy honnan származik, hogy kik voltak az őseink! A hagyományokat, a népszokásokat ismerje meg! Most jutottunk el odáig, hogy egy lakodalomban kérnek néptáncot, mert a volt Bokrétás táncosok felállnak táncolni. Sokan mondják, hogy „hú, nem is gondoltuk, hogy ilyen sokan vannak, akik tudnak néptáncolni.” Szóval nekem ez a vágyam, hogy minél több felnőtt és gyerek menjen át ezen a szűrőn. És a harmadik kívánság az lenne, hogy száz év múlva is tényleg vegyék fel ezt a viseletet! [Mosolyog.]

Teljesüljön mind a három kívánsága, azt kívánom! Utolsó kérdésem pedig az, hogy ha el kellene mennie egy lakatlan szigetre, mit vinne magával?

Szerintem tárgyat semmit, mert a boldogság nem tárgyakon múlik. A férjemet elvinném magammal, de semmi tárgyat.

Esetleg egy CD-t, amin szilágysági népzenék vannak?

Azt igen! [nevet] De hála Istennek elég sok népdalt tudok is, szeretem is énekelni őket, úgyhogy, ha nem lenne CD és CD lejátszó, akkor énekelnék.

Vagy tárgyak helyett egy élőzenekart, aki húzná a talp alá valót?

[Hangosan nevet, majd nevetve mondja:] Igen! Meg egy párt, akivel táncolni tudjak! A férjem ugyanis nem táncol!

Barcsa Zsuzsanna, petofiprogram.hu

Kapcsolodó cikkek