Marót Márta: „Amikor először hazamentem, megcsókoltam a macskaköves utat” - Külhoni Magyarok
Magyarok a diaszpórában

Marót Márta: „Amikor először hazamentem, megcsókoltam a macskaköves utat”

Büszke a magyarságára, és tesz is azért, hogy a déli féltekén élő magyarok hűek maradjanak a gyökereikhez. Marót Márta 64 évvel ezelőtt kislányként érkezett Ausztráliába, ma a Dél-Kelet-Ausztráliában élő magyar szövetségeket összefogó Victoriai Magyar Tanács elnöke. Közben a Magyar Diaszpóra Tanács Ausztráliai, Új-zélandi, Dél-afrikai és Izraeli Szervezeteinek regionális elnökeként is aktív, s a melbourne-i Magyar Közösségi Központban számos nagy rendezvény kötődik a nevéhez. Életútjáról, világlátásáról és a legfontosabb feladatairól beszélgettünk.

– Mikor telepedett le Ausztráliában, és milyen elhatározás vezette?
– Az ötvenhatos forradalom idején jöttünk ki, igazából én akartam kislányként elhagyni az országot, a szüleim kevésbé. Az unokanővéremmel ketten szöktünk ki először Ausztriába, azután, hogy az orosz őrség katonái fogságba ejtettek minket. Nemsokára mégis követtek az édesapámék is, és Ausztráliába már az egész család együtt érkezett 1957-ben. A szüleim mindig nyíltan beszéltek előttünk, tudtuk, hogy milyen nehéz otthon a helyzet, édesapám hallgatta a Szabad Európa Rádiót, nagyon rossz anyagi és személyes körülmények, korlátozások között éltünk. Kitűnő tanuló voltam, és mivel édesanyámat annak idején apácák tanították, hatodikban engem is beíratott hittanórára. Az igazgatónő odament hozzá, hogy ezt nem jól tette, el fogja rontani a jövőmet. Édesanyám kivett, de megbeszéltük, hogy mindig beszököm az órákra. Ezért aztán életemben először négyest kaptam magatartásból. Láttam a szüleim küzdelmét, hogy az anyagiakat, egyáltalán az élelmet előteremtsék nekünk.

Amikor kitört a forradalom, az egyik unokabátyám már Ausztráliában volt, és én mondtam édesapámnak, aki betegeskedett, hogy menjünk mi is, különben nincs jövőnk.

Ha otthon maradunk, nem is élt volna sokáig. Végül beleegyezett, noha volt egy beteg kistestvérem, ő sajnos háromévesen meg is halt Ausztriában. Végül az egész rokonság Melbourne-ben kötött ki, és ma is mind itt élünk.

– Akkor ez egy nehéz út volt – de mennyire volt nehéz Ausztráliában magyarként beilleszkedni?
– Az ausztrálok nagyon rendes, jóhiszemű, jó érzésű emberek, korlátok és elvárások nélkül fogadtak minket. Ha mi korrekten viselkedtünk velük, ők ezt viszonozták. Amikor édesapám megvette az első házát, átjött a szomszéd bácsi, John Reed, bemutatkozott, én tolmácsoltam, mondta, hogy „Michael (angolul a Mihály), mindent kölcsönkérhet tőlem: szerszámokat, fűnyírót, bútorokat, élelmet, csak pénzt nem, mert az nekem sincs”. Attól a perctől a halálukig nagyon jó barátságban volt a két család, édesanyám sokszor vitt át nekik magyar ételt, ők pedig hoztak ausztrált. De minden téren hasonlók voltak a tapasztalataink. Robert Menzies akkori miniszterelnök egy tollvonással befogadta a magyar emigránsokat, akik a forradalom után jöttek, mert tudta, milyen körülmények közül érkezünk. Ma is sok magyarral van dolgom, a legtöbbjük szorgalmas ember, jó nevünk van az ausztrál közösségben.

– Hány nagyobb hullámban és jellemzően milyen magyar személyiségek költöztek Ausztráliába?
– Legelőször még az 1848-as forradalom után érkezett jó néhány katonatiszt. A carltoni temetőben ma is nagy gonddal ápoljuk a sírjukat, az egyiket most újítottuk fel. 1848-ban jött egy Levinyi Ernő nevű budapesti, majd londoni ezüstmíves is, aki olyan nagyszerű hírnévre tett szert Victoriában, hogy a Buda nevű házát, amelyet Castlemaine-ben felépített, ma az ausztrál állam tartja fenn, szeretettel őrizve a családja emlékét. Az első világháborúban kevesen, de a második után sokan jöttek. A forradalmi hullámmal érkezőket, vagyis minket „új magyaroknak” neveztek. A hetvenes években sokan kivándoroltak az elcsatolt területekről: Erdélyből, Bácska-Bánátból is. Ma már szinte többségben vannak a délvidéki emberek, egyszer majdnem egy egész falu is kiköltözött Melbourne-be, otthagyva a hazáját. A mi érkezésünkkor még egy Varga Zoltán nevű pap fogta össze itt a magyarokat, segítette a fiatalokat, kollégiumot állított fel egy egyházi épületben, ahol elszállásolta őket ellátással együtt, amíg iskolába jártak. Volt fiú- meg lánycsoport, tánccsoport, már akkor komolyan vettük a magyar kultúrát, én is bekapcsolódtam a rendezvények szervezésébe, főleg nemzeti ünnepekkor. Nyolc évig tanítottam a magyar iskolában is.

A férjemet is a kollégiumban ismertem meg, de később Tasmaniában is éltünk nyolc évig.

Onnan visszatérve később felkértek, hogy vegyem át a Magyar Központ pénzügyi vezetését, azóta viszem ezt a vezetési munkát.

– Ez egy társadalmi megbízatás, de előtte, illetve közben valamiből nyilván meg is kellett élniük…
– A férjem, Kálmán gépész tervező-rajzoló, míg én főkönyvelő voltam. Tasmaniába pedig egy 900 holdas farmra költöztünk gazdálkodni. Fejőstehenekkel, krumplitermeléssel, amihez előtte semmi tudásunk nem volt. Merészek voltunk tehát, de végül is nagyon sikeres lett a mintagazdaság, amit kiépítettünk, tudományos újságokba is bekerültünk az eredményeinkkel, jöttek hozzánk Japánból, az USA-ból meg Magyarországról is termelési szakértők. De ahogy a gyerekek kezdtek nőni, messze a városoktól, féltünk, hogy nehéz lesz nekik a gimnázium, az egyetem. Ezért jöttünk vissza Melbourne-be. Három szép lányunk és három szép lányunokánk van. Kálmán nagyon el van kényeztetve, igazán boldog is!

– Mennyire gyötörte önöket a honvágy a hosszú évtizedek alatt?
– A rendszerváltozás után, 1990-ben mentem haza először két kislányommal, akkor rettentően elfogott a honvágy. Mielőtt eljöttem, volt egy csodás osztályfőnököm otthon, Győri Mária, jólelkű hölgy tele hivatástudattal, aki az egész életét a gyerekek tanítására tette fel. Levélben végig tartottuk a kapcsolatot, előbb mint kislány a tanítónőjével, majd mint nagylány, később mint asszony. Végül már szoros barátság kötött össze minket. Amikor hazautaztam, az összes régi osztálytársamat összehívta egy ebédre. Harmincketten voltunk. Akkor két nagyon jó barátnőmmel, akikkel hatéves korunk óta ismertük egymást, az egyikük lakásán hajnali háromig beszélgettünk. Úgy éreztük, igazából sohasem szakadtunk el egymástól. Én Szentendrén születtem, és megmondom őszintén, amikor először hazamentem, megcsókoltam a macskaköves utat.

Annyira boldog voltam, hogy újra láthatom a szülővárosom és a hazám!

Nagyon jó életünk van Melbourne-ben, nem panaszkodom, szeretem az ausztrálokat, köztük is nőttem fel, itt végeztem a tanulmányaimat, de a gyökereim nagyon mélyre nyúlnak. Ahányszor hazajutok, igazán meleg érzés fog el. Budapest csodálatos, és nagyon jó látni a mostani otthoni helyzetet, a fejlődést, hogy az emberek egyre jobban érzik magukat, mert nekem még más emlékeim voltak, amikor eljöttünk.

– Milyen tevékenységek, rendezvények fogják össze a dél-kelet-ausztráliai magyarokat?
– A Victoriai Magyar Tanácsnál 15 csoport van, különböző klubok, amelyek nagyon aktívak. Azt vettem észre, hogy a délvidékiek érzelmei olyan mélyek az óhaza iránt, hogy talán még jobban is kötődnek a magyarságukhoz, mint az otthoniak. Legalábbis komolyabban veszik a magyarságukat, amit én rettentően tisztelek.

Összejárnak, de nem húszan, hanem akár több százan is! Közben megvan az állásuk, beilleszkedtek az ausztrál környezetbe, de ápolják a magyar mivoltukat.

Minden hónapban közös ebédeket tartunk, húsvétot, szilvesztert, nemzeti ünnepeket, anyák napját, apák napját ünneplünk. Magyar zenével, megy a csárdás, és megsúgom, fogy a pálinka is. Mindenki szorgalmasan neveli a gyerekeit. Csak Melbourne-ben négy tánccsoport van és öt magyar iskola a gyerekeknek. Ezek körülbelül ötvenfősek. De már az óvodásokat is tanítják, és cserkészet is van. Még a harmadik generációs magyarok is tartják a szokásokat, az egyikük a hathónapos kisfiának márciusban kokárdát kért tőlem. Egy szép lapot írtam hozzá, remélem, ha nagyobb lesz, elolvassa.

– Meg lehet fogalmazni, önnek mit jelent egy másik földrészen élve a magyarsága?
– Nagyon büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, büszke vagyok a nemzetemre, a történelmünkre, amit nagyon jól ismerek, a világtörténelemmel együtt sokat olvastam és olvasok róla. Rendkívül fontos nekem, hogy tovább tudjuk őrizni az identitásunkat, a kultúránkat, és az utánunk jövőknek is tovább tudjuk mindezeket az értékeket adni. Úgy érzem, egyedül vagyunk a világban, nagyszerű népként mégis sokra vagyunk hivatottak. Már az ausztrálok is jól ismernek minket, nekem lényeges feladatom az is, hogy hidat építsek a két nép között, hogy lássák: a magyarok mennyire tehetséges, szorgalmas emberek. Választószéki elnök is voltam, ami azt jelenti, hogy dolgoztam, dolgozom együtt ausztrál politikusokkal, képviselőkkel, de még miniszterelnök-helyettessel is. Mindegyikük részéről azt tapasztalom, hogy elfogadnak, szeretnek minket, jó szemmel néznek ránk.

– Mit lehet, illetve érdemes tőlük, az ausztráloktól eltanulni?

– Nagyon jó az emigránspolitikájuk. Ma már borzasztó nehéz ide bejutni, de aki bekerül, annak nem engedik el a kezét.

A mi időnkben ugye még nem ez volt, édesapámnak fel kellett találnia magát, ő két munkába is járt, hogy én komoly iskoláztatást kapjak, jól megtanuljam a nyelvet. Most az állam biztosít nyelvoktatást, próbálja integrálni a közösségbe az ideérkezőket, munkát keres számukra. Ezt nagyra becsülöm. Az önkormányzat multikulturális bizottságában is benne vagyok tanácsadóként, ebben a minőségemben is támogatom, hogy az emigránsok a kultúrájukat őrizve építsék tovább ezt az országot. A miénk a legnagyobb határon túli magyar központ a világon, és az önkormányzat a multikulturalizmust a mi központunkkal és rendezvényeinkkel hirdeti. Magam is többször szerveztem multikulturális rendezvényt, húsz különböző nemzetiségű csoport részvételével. Pályázatokat tudunk nyerni mindehhez, mert a helyiek nem félnek, hogy visszaélünk a támogatással. Ez élteti a csoportokat és segíti az országot is.

– Mi az, ami hiányzik Magyarországról, amit, ha kiutazunk, feltétlenül vigyünk önöknek?
– A gyerekek szeretik a magyar mesekönyveket, most próbálok is szerezni nekik – de én azt mondom, hogy a szeretetüket és a tudásukat hozzák! A Kőrösi Csoma Sándor Program például egy nagyszerű kezdeményezés, világszerte sikeres. Mi régen elhagytuk a hazánkat, megállapodott a tudásunk egy bizonyos szinten, a szokásaink is nehezen újulnak meg. De ezzel a programmal olyan fiatal tanárok, cserkészvezetők, táncoktatók jönnek, akik intelligens, tanult emberekként frissességet hoznak a közösségünkbe. Még a beszédükön is lehet érezni, hogy Magyarországon haladnak a dolgok, amivel mi is szeretnénk együtt mozdulni.

Ez óriási, felbecsülhetetlen segítség nekünk: a kultúránk felfrissítése új táncokkal, nyelvtanítással a gyerekeknek.

Mindezt nemcsak mi értékeljük nagyra, hanem a Magyarországról érkezők is sokat tanulhatnak itt, miközben világot látnak. Megtapasztalhatják azt is, hogy az ausztrálok mennyire partnerek a kultúránk ápolásában. A márciusi ünnepi megemlékezésen például – a nagykövet úr jelenlétében – egy csodálatos ausztrál énekkar lépett fel, akik a Kodály-módszer szerint készültek fel. Csupa ausztrál fiatal, akik nyolcvanöten énekelték nekünk a magyar Kodály-énekeket…

Dr. Szász Adrián, Képmás

Kapcsolodó cikkek

  • Köszönik az anyaországi segítséget

    A kanadai magyar közösség tagjaival találkozott látogatása során Szili Katalin, a határon túli autonómiaügyekért felelős miniszterelnöki megbízott Ottawában, Montrealban