Kolozsváron látott napvilágot, Erdély ma is a szíve közepén található. Bátran készít bakancslistát, és olyan iramban pipálja ki az úti célokat, amilyenről legtöbben csak álmodni mernek. Minden kontinensen otthon érzi magát, ám az egyetemi tanulmányai most néhány évig Amerikához kötik. Vegyék elő a túrafelszerelést, és kalandozzanak velünk Vekov Imre világába!
2006-ban az erdélyi segédtiszt-jelöltek többsége Felvidékre ment cserkész továbbképzésre. Imre is csatlakozott hozzájuk, ahol az őrsvezető képzésen vett részt. Az őrsvezetői tapasztalataival először a saját csapatára koncentrált, majd pedig az utóbbi években – mivel kevés időt tölt odahaza – most már inkább a vezetőképzésben tud leginkább segíteni. Mindig különleges az az alkalom, amikor időt szakíthat a cserkészetre, hisz ez általában nyáron történik, egy csapattábor, vagy egy vezetőképző tábor keretein belül: „Attól függetlenül, hogy általában most már kiképzőként veszek részt ezekben a táborokban, hatalmas tanulási lehetőségnek érzem még mindig, aminek mindig örülök.”
Anno a barátaival elkezdett azon gondolkozni, hogy a cserkész korosztályból kinőve hogyan tudják a kihívás iránti szeretetet – amit a cserkészet beléjük nevelt – összeegyeztetni azzal, hogy már egyetemisták, idősödnek, mások a lehetőségek, mások a nézőpontok. Az egyik elgondolás az volt, hogy nyitnak a magashegyi hegymászás felé. Imre az Romániai Magyar Cserkészszövetség tagjaként először a Mont Blanc csúcsát nézte ki. Azóta, a cserkészszövetség bannerével a hátizsákjában, feljutott barátaival a Kilimandzsáróra, az Elbruszra, megpróbálkoztak az Aconcaguával, majd pedig az Everest alaptáborral is.
Az első nagy csúcsnál még tapasztalatlanok voltak, de hatalmas lelkesedéssel indultak neki: „Zihálva, de ahogy tudtunk, felmentünk, majd pedig sikeresen le is jutottunk és ez egy hatalmas löketet adott a következőknek is.” A Kilimandzsáró jóval nagyobb kihívás volt, teljesen más kulturális környezet is. Hosszabbra tervezték a túrát, hogy a tanzániai kultúrával is találkozzanak, eljussanak egy szafarira, bejárhassák a környéket. Maga a mászás olyan 6-7 napig tartott, ami mindig egy jelentős fizikai és lelki megterhelés. Ugyanakkor hatalmas megkönnyebbülés elérni a kitűzött célt. A dél-amerikai hegymászás története eltér az előző hegymászásoktól, hiszen az Aconcagua csúcsára nem sikerült feljutni. Szinte 7000 méter magas, jóval nagyobb a rizikófaktorral kell számolni. A hegyen szolgálatot teljesítő orvos tanácsára Imre visszafordult, mert az oxigénkoncentráció méréseknél az érték az ő esetében túl alacsonynak bizonyult. Öröm volt az ürömben, hogy az alaptáborban karácsonyozhatott a helyiekkel, az új esztendőt pedig Buenos Airesben köszönthette, a helyi Magyar Házban.
A következő nagy mérföldkő Japán volt. Amikor megérkezett, rögtön ki akarta deríteni, hogyan juthat fel a Fuji-ra, az ország legmagasabb hegycsúcsára. Utólag mosolyogva számol be az élményről: „Gyönyörű a kilátás általában a Fuji tetejéről, de nem azon a napon, amikor mi mentünk, mivel aznap végig esett az eső, úgyhogy bőrig áztunk, de öröm volt a szívünkben.” Japánról azt is érdemes megemlíteni, hogy van egy jelentős magyar közösség, akikkel Imre a járványhelyzet előtt folyamatosan összejárt, a Tokiói Magyar Klub színeiben és egyéb rendezvényeken. Rengeteg energiát fektettek az ottani magyarok a hétvégi iskola kiépítésébe. Ma már jellemzően, kéthetente-havonta tartanak magyar iskolai összejöveteleket. A közösség aktívabb, egyre összeforrottabb. Az utóbbi négy év történései Japánhoz kötik Imrét, de január óta már Amerikában él. Magával hozta az Egyesült Államokba japán nyelvtudását, amit most is igyekszik szinten tartani, bővíteni. A hatalmas váltást csak ennyivel jellemezte: „Más fajta pörgés az, ami New Yorkban van, és más a fajta az a pörgés, amit az ember Tokióban megtalál.”
Bizonyára nem tölti hegymászás nélkül az amerikai időszakot, már szemezget a lehetőségekkel. Előreláthatólag két-három évet szán New York-i életre, de a cég, karrier, család alakulásának függvényében dönti majd el, hogyan tovább. Több évnyi céges munka után újra visszaült az iskolapadba, a New York-i Columbia Egyetem MBA mesterképzésén tanul, üzleti szakirányt választva.
A cserkészet és az erdélyi származása jó útravalóval látta el, mielőtt elindult volna szerencsét próbálni. A hegymászásból és az utazásokból pedig azt a tanulságot vonta le, hogy időnként ki kell lépnie a komfortzónájából. „Talán ez volt az, amit a cserkészetből leszűrtem gyerekként, ez vezetett a hegymászás felé és továbbra is azt gondolom: ha párszor ki tudunk kicsit lépni a komfortzónánkból, különleges élményekre teszünk szert, és mindenképpen megéri.” Cserkész olvasóink – különösen szülők – figyelmébe ajánljuk, hogy a hegymászás, mint sport nem kifejezetten korhatáros elfoglaltság. Minden gyerek számára meg lehet találni a megfelelő szintű pályát a kirándulásokhoz, kis “expedíciókhoz”.
Erdélyből indult, Japánban is élt, a sok utazás miatt rendkívül szerencsésnek érzi magát. Hatalmas élmény volt számára most eljutni a Clevelandi Magyar Múzeumba, találkozni a helyi közösség tagjaival: „Próbáljuk kihasználni azokat a lehetőségeket, amiket jobbról-balról így hajít felénk az élet. Így fújt el gyakorlatilag engem ide a szél New Yorkba, majd Clevelandbe, és remélhetőleg így fúj majd titeket is a szél, vissza Erdély és Felvidék felé. Hátha a következő alkalommal Erdélyben, Felvidéken, akár Magyarország, területén találkozhatunk majd.”
Dorgay Zsófia
Forrás: Bocskai Rádió
