A MÜNCHENI SRÁCOK – Egy el nem mondott történet 1956-ból - Külhoni Magyarok
Magyarok a diaszpórában

A MÜNCHENI SRÁCOK – Egy el nem mondott történet 1956-ból

„Különös dolog a múlt. Egyfolytában az emberrel van, talán nem is telik el óra, hogy eszébe ne jutna valami, ami tíz-húsz éve történt, többnyire még sincs semmi valóságérzete, pusztán megtanult tények halmaza, mint egy csomó adat a történelemkönyvekben. Aztán az ember véletlenül meglát, meghall vagy megszagol valamit, főleg megszagol, amitől elindul visszafelé, és már nem a múlt idéződik fel benne, hanem ő maga van a múltban.”
/George Orwell/


2006-ban járunk. Münchenben. Az 1956-os forradalom közelgő kerek évfordulójának évében. A Müncheni Magyar Intézet alkalmazottai végzik megszokott napi tevékenységüket. Az ajtón halk kopogás. Kedves öregúr lép be. Az intézet vezetőjét keresi. Bekísérik hozzá. A vendég arca nyugodt és higgadt, a fogadója arcán természetes, udvarias kíváncsiság. Újabb vendég. Az intézetet gyakran keresik meg az emberek legkülönfélébb dolgokkal. A bemutatkozás is megtörténik. A látogató neve nem cseng ismerősnek. Horst Kandar. A látogató neve Horst Kandar. De ki ő? Miért jött? Miért a Magyar Intézetbe? Milyen magyar vonatkozásra derül vajon fény? Esetleg segítségre van szüksége? Talán valami segítségre van szüksége az úrnak. A kérdések egy pillanat alatt elillannak, a kételyek szertefoszlanak, mert Horst Kandar nem váratja sokáig vendégfogadóját, Dr. K. Lengyel Zsoltot, a Müncheni Magyar Intézet Egyesület vezetőjét, – aki akkor is arról volt híres, ahogyan ma is, hogy szenvedélyesen gyűjti a nemzeti kincsünk tárgyi és szellemi hagyatékait – és felfedi látogatásának okát.

Belekezd történetébe. Visszamegy az időbe. 1956. A pesti srácok diadaláig. A szabadságért vívott harcukig. A bátor tettükig. A csodálatra méltó hazaszeretetükig. És saját fiatal éveiről mesél. Egyidős volt ezekkel a srácokkal. Szintén egyetemista. A müncheni Ludwig-Maximilians-Universität hallgatója. Sokad magával csodálattal kísérték figyelemmel a magyar eseményeket. A Magyarországról szóló hírek lázba hozták a müncheni egyetemistákat. Ujjongtak sikereiknek. Figyelték, lesték, hallgatták a napról-napra változó híreket. Hősként ünnepelték őket. Aztán elérkezett a fájdalmas fordulat. Az a szégyenteljes nap, amikor Budapest utcáira visszatértek a szovjet tankok, és harcterek színhelyeivé váltak a főváros utcái, terei. Kíméletlen túlerejük nem kegyelmezett ártatlan gyerekeknek, fiataloknak, nőknek, asszonyoknak, anyáknak, apáknak, öregeknek sem. De a küzdelmet nem adták fel a szabadság harcosai, utolsó vérükig harcoltak, és kétségbeesetten várták a segítséget. Azt a segítséget, ami sohasem érkezett meg. Vérbe fojtották ezt a lelkületében tiszta és nemes akaratot. A béke és a szabadság iránti vágyat. A forradalom eseményei, amelyek egyszerre, egyidőben voltak jelen vidéken, a nagyvárosokban és az egész magyar hazában.

A müncheni egyetemisták döbbenten, csalódottan fogadták a fájdalmas, igazságtalan végkimenetelt. A hírek szörnyűsége, borzalma napról-napra nőtt. A müncheni egyetemista ifjúság egy ideig tétlenül hallgatta, aztán egy része cselekvésre szánta el magát. Egyet éreztek: cselekedniük kell! Cselekedni, és minél hamarabb!

Szerveződni kezdtek! Magukat, céljaikat és feladataikat! Menteni! Embereket menteni! Minél többet! Minél gyorsabban! Amíg a határ nyitva!

Először is felfüggesztették az őszi szemeszterüket. Buszokkal, teherautókkal, személyautókkal mentették a forradalom üldözöttjeit. Nem egy fordulóval! Tíz-tizenöt alkalommal tették meg München és az osztrák támaszpont közötti életmentő akciójukat a forradalom politikai üldözöttjeivel. Pamhagen! Jegyezzük meg ezt az osztrák település nevet! Itt volt a támaszpont. Innen irányították a mentési akciókat.

A segítő kezek itt nem értek véget. Folytatták áldásos tevékenységüket. Az idegenbe érkezett, kiszolgáltatott helyzetben lévő magyar testvéreikről nem vették le gondoskodó tekintetüket.

Pénzgyűjtést kezdeményeztek, ruhát gyűjtöttek, élelmiszerről gondoskodtak, befogadó állomásokat hoztak létre, szállásadókat kerestek, és minden segítséget megszerveztek a zökkenőmentes beilleszkedés érdekében. Új, megmentett, megváltozott életeknek egyengették az útjait, segítették azokat a mindennapok forgatagában. Emberéleteket mentettek ezek a bátor fiatalok, s még csak nem is tudunk róluk. Talán nem is hallottunk róluk. Talán a történetet sem ismerjük.

2006- ban járunk. A fent leírt és bemutatott történelem közel 50. évfordulóján. Idős, ősz úriember ül a Müncheni Magyar Intézet irodájának kanapéján. Mesél. Mesél a valóságról, a történelemről, a tiszteletről, az együttérzésről. Magukról, Rólunk. Nekünk.

Aztán egyszer csak elővesz egy ódon külsejű, megsárgult dobozt. Kinyitja. Kivesz belőle valamit, a tekintetét rajta tartja, és folytatja történetét. Tart a kezében valamit, ami tovább mesél. Egy jelvényt. Gyönyörűt! Rajta 56 jelképe. A mi forradalmunk szimbóluma. A piros-fehér-zöld színű lobogónkból kivágott lyukkal. A lyukas zászlónk. Horst Kander, a hajdani müncheni egyetemista, a szervező, az életmentő, a gondoskodó ember áldott kezében. A dobozkában ott lapulnak a kezében tartott ereklyék társai, testvérei, bajtársai. Összezárva. Immár 64 éve.

A valamikori ifjú egyetemista hallgató azért látogatott a Magyar Intézetbe, hogy a leírtakat elmesélje, és a féltve őrzött kitűzőket átadja. Tovább adja. Féltve őrzésre és ismételt elmesélésre.

Átad egy lapocskát is a történet és a jelvény kíséretében. Az is régi. Megsárgult. Egyidős lehet talán a dobozka lakóival. Az egyesületük igazolását bemutató okiratot. Az egyesületük, amely azért hivatott létrejönni, hogy nemes tevékenységük legalizálást nyerjen. Azért, hogy küldetésükkel, tevékenységükkel felhívják a figyelmet a magyar nép iránt érzett szolidalításra. Azért, hogy kövessék mások is az ifjú müncheni egyetemisták példáját. Az Egyesületünk az Ungarn Patenschaft der freien Welt e.V. nevet kapta, ami annyit jelent: Magyarország patronálása a szabad világ részéről. Az 1957-ben készített kizűzők és a Horst Kandar egyesületi tagságát igazoló okmány a Müncheni Magyar Intézet Magyar Könyvtárának relikviái között foglalja el méltó helyét.

2020. Az 1956. októberi forradalom 64. évfordulóját ünnepeljük. Megnéztem, vajon mit ír a Wikipédia a müncheni Ludwig-Maximilians-Universität-ről. Megtudtam, hogy München legnagyobb és Németország második legnagyobb egyeteme, több mint 44 ezer hallgatóval. Arról is értesültem, hogy hatalmas támogatásnak örvend, ugyanis egyike a három elit német egyetemnek. Fontos információ az is, hogy az eddigi legjobb rangsorolása a világranglistán az 55. helyezés volt. Valódi, objektív eredmények! Világszínvonalú teljesítmény áll mögötte. Nem találtam információt az egykori növendék elmondásából semmit. Pedig ez is figyelemre méltó teljesítmény. Emberségből. Empátiából. Együttérzésből. Szolidalításból. A mi kis nemzetünk jegyezze meg ennek az egyetemnek a nevét! Véssünk szívünkbe azokat az ifjakat, akik az 1956-57. tanévben ezen intézmény falai között végezték tanulmányaikat, teljesítményükkel öregbítették iskolájuk hírnevét, és mindezek mellett kiérdemelték egy nép háláját magasztos tetteikért. Meséljünk róluk! Ne hagyjuk, hogy feledésbe merüljenek a müncheni srácok! Megérdemlik!

„Különös dolog a múlt. Egyfolytában az emberrel van…”

Orcskai Marianna

Kapcsolodó cikkek