Közel negyed évszázada a San Franciscó-i magyarság felvirágoztatásáért dolgozik, de a hatalmas távolság ellenére gyakran látogat haza Pataki Ildikó Mónika, a Magyar Diaszpóra Tanács tagja, mert lélekben az anyaországban érzi igazán otthon magát. Ebben a szellemben nevelte az USA-ban született lányait is, akik magyarnak tartják magukat, és honvágyat éreznek a hazájuk iránt. Beérett a munka gyümölcse.
A San Franciscó-i cserkészcsapatok és a Kányádi Sándor Magyar Iskola fenntartó bizottságának elnöke, emellett a Magyar Diaszpóra Tanács tagja. Mikor és hogyan került ki az Amerikai Egyesült Államokba?
– Budapesten születtem, magyar családban, és itt is folytattam a tanulmányaimat, a Nemzetközi Pető Intézetben szereztem konduktori és tanítói diplomát. Azután kalandvágyból a nyakamba vettem a világot, majd az Amerikai Egyesült Államokban telepedtem le, ahol 1997 óta élek. Először egy barátnőmmel a konduktív pedagógia módszerét alkalmazó saját iskolát alapítottam Kaliforniában, majd Michiganban egy egyetemen dolgoztam két évet. Itt részt vettem a konduktív pedagógia egyetemi szintű képzésének beindításában elsőként az Egyesült Államokban.
– Nagyon sokat tett és tesz a San Franciscó-i öböl környékén élő magyarságért, elsősorban az ott született fiatalok oktatásáért. Mire terjed ki a tevékenysége?
– Már odakint ismertem meg a magyar származású, de az USA-ban született férjemet, akivel összeházasodtunk. Megszületett a három gyermekünk, és ahogy cseperedtek, automatikusan kapcsolatba kerültünk az ott már működő magyar iskolával és cserkészettel. Engem rögtön befogtak, így 2005-től én is elkezdtem ott tanítani. Ahogy az lenni szokott, egyre jobban belefolytam az ottani közösségi életbe, hiszen jó magyarok között tevékenykedni. Van egy jópofa Örkény egyperces novella, amelynek az a címe, hogy Visszatért a Földre a magyar holdrakéta. Ebben van egy kérdés: azon kívül, hogy magyarok, mivel foglalkoznak? A válasz pedig az: azon kívül, hogy magyarok, nem foglalkoznak semmivel, mert az teljesen igénybe veszi az idejüket. S ez mennyire igaz, magam is úgy gondolom, hogy ha valaki komolyan veszi a magyarsággal való foglalkozást, akkor az teljes munkaidőt jelent. Így én is egyre jobban belefolytam a dolgokba, a tanítás után a cserkészetnél is segítkeztem. Egy idő után beválasztottak a fenntartó bizottságba, amelynek elnöke lettem. S így, amennyire csak lehetett, próbáltam minél több mindenben részt venni, legyen szó akár egy tábor, egy iskolai műsor, egy nemzeti ünnep, egy vacsora vagy az utóbbi négy évben a cserkészbál megszervezéséről. Persze a siker nemcsak az én érdemem, mert jó közösség nélkül ez nem menne. Közben 2018-ban, 2019-ben és 2020-ban részt vettem a Magyar Diaszpóra Tanács ülésén, ahol a San Francisco-környéki magyar szervezeteket képviselem, így a magyar iskola és cserkészet mellett egy másik oktatási intézményt, a néptánc csoportot, a tudós csoportot, a katolikus és református egyházakat. Ennek köszönhetően nagyon sok magyart ismertem meg nemcsak a nyugati, hanem a keleti parton is. Erős hálózat alakult ki a magyarságon belül, sokakkal barátként köszöntjük egymást.
– Milyen szervezetek tevékenykednek a kinti magyarság ügyéért?
– San Francisco környékén pezsgő magyar élet van, számtalan nagyszerű szervezet munkálkodik azok, hogy az itt élők közössége megélhesse hovatartozását. A Hungarian Heritage Foundation évek óta több ezer embert megmozgató magyar fesztivált rendez. Az 56-osok október 23-án koszorúzást, augusztus 20-án pedig Szent István napi ünnepségeket szervez a San Franciscó-i Golden Gate Parkban. A Walnut Creek-i Magyar Iskola megszólítja a fiatal családokat, akik örömmel vesznek részt a rendezvényeiken, de el kell büszkélkednem az újonnan nyílt, de annál aktívabb kis magyar múzeumunkról, az Orly Múzeumról, ahol zenei esteket és egyéb kulturális eseményeket élvezhetnek a látogatók. Az Eszterlánc Népi Együttes tehetséges tagjai minden nemzeti ünnepen állandó fellépők, nélkülük elképzelhetetlen lenne egy cserkészbál vagy egy március 15-i megemlékezés. Meg kell említenem az Első Kaliforniai Huszár Regiment felvonulásit, akik a zászlófelvonások alkalmával mindig elkápráztatják a nézőket, amikor lovon ülve megjelennek díszes egyenruhájukban. A Magyar Katolikus Misszió nem csupán magyar miséket tart minden vasárnap, de a kulturális élet központja is az 1957-ben az elmenekült magyar pannonhalmi bencések által alapított gimnázium, amely helyet biztosít a cserkészet és a Kányádi Sándor Magyar Iskola számára. A református egyház hívei is fontos szerepet töltenek be a helyi magyarság életében, összetartó közösségük számtalan programot szervez minden hónapban.
– Milyennek ítéli meg az USA nyugati partján élő magyarság helyzetét?
– Nagyon sok magyar származású emberi él az USA nyugati partján, de akik nagyon aktívak, az egy kisebb mag. A Szilícium-völgynek is köszönhetően sok mérnök és képzett munkaerő él a környéken, így a térségben kulturált magyar közösségről beszélhetünk. Nem mindenki vesz azonban részt aktívan a magyar közösség életében, és hasonló a helyzet a Los Angeles környékén élőkkel is. Ezek a közösségek a „mozgató rugók” nélkül nem működnének, ők pedig azon dolgoznak, hogy minél több embert bevonjanak a közösségekbe. San Francisco környékén szinte minden a két egyház köré csoportosul, szerencsére van magyar katolikus papunk és református lelkészünk is, utóbbi erdélyi származású. Nagy szervezet még a cserkészet és a Kányádi Sándor Magyar Iskola, ahol erős közösség jött létre. Nagy boldogság volt számomra, amikor iskolánk 2018-ban a költő özvegyének beleegyezésével és Gryllus Dániel közbenjárására felvehette Kányádi Sándor nevét, talán elsőként a világon. Azóta is büszkén viseljük, és igyekszünk az erdélyi költő verseit megismertetni diákjainkkal.
– A polgári kormány sokat tesz a diaszpórában élő magyarságért, a nemzetpolitikai államtitkárság több programon keresztül is segíti a világban elszórtan élő magyarságot. Mit éreznek ebből az USA-ban élő magyarok?
– Az emberek ezt nagyon nagyra értékelik, mert az elmúlt tíz évben azt érezzük, hogy számítunk az anyaországnak. Előtte senki a füle botját nem mozdította annak érdekében, hogy megszólítsa a nyugati diaszpórát. Nagy örömömre szolgál, hogy megszervezik a Hétvégi magyar iskolák találkozóját, ahová az USA-ban működő magyar iskolák vezetői is meghívást kapnak. Ennek a programnak köszönhetően olyan embereket ismerhettem meg, akik például New Yorkban, de akár a világ túloldalán, Ausztráliában vagy Angliában, egy másik magyar iskolában tanítanak, és akikkel különben soha életemben nem találkozhattam volna. Nagyon hálásak vagyunk ezért, mert az anyagi támogatásokra is szükség van, de még ennél is fontosabb, hogy a nemzetpolitikai államtitkárság segítségével erős együttműködés alakult ki az Amerikában élő magyarok között.
– Hogyan őrzik magyarságukat az USA nyugati partján élő honfitársaink?
– Ez tudatos elhatározás kérdése, mert vannak, akik meg akarják tartani magyarságukat, míg másokat ez nem annyira érdekel. S van, akit érdekelne ugyan, de nehezebb neki, mert vegyes házasságban él, és a párja nem beszéli a magyar nyelvet. Főleg a bevándorlók és azok gyermekei ragaszkodnak a magyarságukhoz, a többedgenerációsok kevésbé, de ez a világon mindenhol így van. A mi három lányunk gyönyörűen beszéli a nyelvet, magyarnak is érzik magukat, és születésük óta megvan a magyar állampolgárságuk. Ez nem volt nálunk kérdés, persze nekem könnyebb, mert nagyon belém oltották a magyarságot. Nekem az itthon az itthon van, Magyarország a hazám. Irigykedve nézek az anyaországi magyarokra, akik közül sokan fel sem tudják fogni, milyen jó dolguk van itthon. A nagylányom egyébként szeptember óta Magyarországon tanul a Balassi Intézetben, nagyon élvezi az ottlétet, magyarabb lett, mint valaha. Fontos, hogy itt, az USA-ban, a magyarság megőrzése érdekében megtartjuk a magyar ünnepeket, és sokat segít, hogy a környékünkön működő szervezetek jó kapcsolatban vannak egymással. Így egymást segítve tudunk előre haladni.
– Március 15-én megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet. Mit jelent önnek egy ilyen elismerés?
– Amit tettem és teszek, nem a díjért csinálom, azért el sem kezdtem volna a 2000-es évek elején. A tevékenységet szívből csinálom, hiszen önkéntes munkát végzek, soha egy fillért nem kaptam a munkáért. Nem is fogadtam volna el a pénzt. Ugyanakkor álszent lennék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól az elismerés. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy a díjban benne van a szervezetekben dolgozók munkája is, akiknek a nevét néha meg sem említik. Sokan és sokat tesznek a magyar ügy érdekében, így sokan megkaphatták volna az elismerést. Érdekesség, hogy korábban az édesanyám is kapott ilyen díjat, büszke vagyok arra, hogy a családban ketten is részesültünk ilyen elismerésben. A díjak azért is fontosak, mert megerősítenek abban, hogy jót teszek, és jól teszem, és motivál arra, hogy a jövőben is megfeleljek egy ilyen elismerésnek.
– Az ön élete hosszú évek óta az USA nyugati partján élő magyarság szolgálatáról szól. El tudja képzelni, hogy a következő években, évtizedekben ne ezzel foglalkozzon?
– Nem, csak ha egyszer hazaköltözünk, mert akkor a mindennapokban leszek magyar, és nem kell érte küzdeni. Mindig mindent szívből teszek, még akkor is, ha néha persze én is hullámvölgybe kerülök, elkedvetlenedek, ha kudarcok érnek. A szülői házból hozott hazaszeretet azonban átsegít minden helyzeten, ezt az érzést próbálom én is tovább adni a gyermekeimnek. Nem lehetek sikertelen, mert ha a gyerekek Magyarországra látogatnak, akkor mindig azt érzik, hogy hazatértek. Az USA-ban születtek, de honvágyuk van Magyarország iránt, ami mindennél többet jelent nekem.