Az el nem érkezett holnap - beszélgetés a 95 éves Üsztöke Istvánnal - Külhoni Magyarok
általános Diaszpóra Hírek Magyarok a diaszpórában

Az el nem érkezett holnap – beszélgetés a 95 éves Üsztöke Istvánnal

Az el nem érkezett holnap – beszélgetés a 95 éves Üsztöke Istvánnal az önkéntesen nyomdában töltött nyári vakációról, az első két szabad sajtótermék nyomtatásáról ‘56 október 23-án, a sokszoros amerikai újrakezdésről, a nyugdíj utáni életről és a 12 dédunokáról

A New Yorki Szent István Közösség magyar nyelvű vasárnapi miséjének állandó résztvevője egy fiatalos mozgású, mindig elegáns és életvidám öregúr, akin nem látszik kora, sem tragédiákkal és újrakezdésekkel teli élete. Üsztöke István 1956. október 23-án nyomdászként vett részt a 16 pont, majd az általános sztrájkra felszólító plakátok elkészítésében, amiért menekülnie kellett, lemondva akkor hároméves kisfia neveléséről is. Gyermekkorában vesztette el húgait, majd Amerikában második feleségét, lányát és egyik unokáját is. Most lelkesen várja, hogy áprilisban hazautazzon Magyarországra, 12. dédunokája érkezésére. Nyugdíjas koráig Amerikában is nyomdászként dolgozott, utána ingatlanosként, fagyirásuként, majd évtizedeken át tévésként, aminek köszönhetően néhány éve Áder János volt köztársasági elnök személyesen is tüntette ki. 95 éve ellenére kis robogóval járja New York utcáit, sőt, a Piarista bálban szívesen meg is táncoltatott.

Meséljen hatvani családjáról és a nyomdászat iránti lelkesedése kezdeteiről.

Hatvanban születtem 1929. október 17-én, apai részről munkás, anyai részről paraszt származású vagyok. Mindkét húgom meghalt, egyik gyermekbetegségben, másik tizenhárom évesen a háború alatti belövések áldozata lett, így maradtam szüleim „egyszem baromfija”. Iskolásként cserkészkedtem, 44-ben végeztem az őrsvezetői tábort, a mai napig a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) igazolt tagja vagyok.

Amikor tizennégy évesen a négy polgárit elvégeztem, édesapám egy régi kollégájával, akinek rádió- és villanyszerelő üzlete volt, megbeszélte, hogy az év őszén felvesz inasnak. Nyáron viszont, amikor a szüleim úgy tudták, hogy kint focizok a srácokkal a Zagyva-parton, titokban a Palásty nyomdában dolgoztam  akkoriban három nyomda is volt a városban, ami nagy szó , mert egy haverom ott inaskodott és nagyon érdekelt, hogy mit csinál. Az akkori törvények értelmében a suszterinasok képzési ideje kettő, a rádió- és villanyszerelőké három, a patikusoké és nyomdászoké pedig négy év volt. Nyár végén elárultam a főnökömnek, hogy még mindig nem mertem elmondani szüleimnek, mit csinálok.

Mi fogta meg a szakmában ennyire? És végül hogy derült ki szülei számára, hogy ott dolgozik?

A betűk és az alkotás. Például a hatvani színjátszóknak plakátot kellett készíteni. Bementem vasárnap, ezért bejött a főnököm is velem, mert látta, hogy a plakátot én akarom elkészíteni, így nem a segéd csinálta meg, mert különben az ő dolga lett volna. Ma is emlékszem a színdarab címére: Bor. A teljes íves plakátra, amit készítettem, föntről lefelé és balról jobbra is ráírtam: BOR. És persze ott volt minden más információ, a színház neve, logója, szereplők, időpont, stb. Kreatív feladat volt, amit nagyon élveztem.
Édesapám eredetileg lakatosnak tanult. A Horthy-rendszerben állami állásba mehetett, aki visszatért a frontról. Vasutas, postás vagy rendőr hivatások közül apám az előbbit választotta, nyugdíjas koráig vasutasként dolgozott Hatvanban. Amikor vasárnaponként elment a templomba, mindig a nyomda előtt haladt el. Én gyakran vasárnaponként is dolgoztam, annyira szerettem ott lenni. Egyik vasárnap Palásty úr kiállt az utcára a nyomda elé, és átszólt a túloldalon elsétáló édesapámnak: „Üsztöke úr, átjönne egy percre? Szeretnék Önnel beszélni.” S akkor elmondta neki, hogy fia egész nyáron nála dolgozott, van hozzá hajlama, sőt, nagyon jól csinálja, ezért felvenné őt, mint bejáró tanulót. Édesapám beleegyezett, bár utána otthon megkérdezte tőlem: jól meggondoltam-e, hogy nem három, hanem négy évig kell majd inaskodnom. Szeptemberben leszerződtem. A kezdő inasoktól eltérően én tanuló lettem és fizetést is kaptam: első évben havi 100 pengőt, második évben havi 200 pengőt, harmadik évben havi 300 pengőt, a negyedik évben pedig a kezdő segédfizetést. Azt a szerződést ma is őrzöm. Három és fél év után a főnököm bejelentett a szakszervezeti ipartestületnél, levizsgáztam, kéziszedő nyomdászsegéd lettem, és amint megkaptam a segédlevelet, ‘49-ben elindultam Pestre szerencsét próbálni.

Mi történt önnel Pesten, hol dolgozott?

A szakszervezet először a Kisgazdapárt Kis Újság nevű pártlapjának nyomdájába küldött az Eötvös utcába. Ehhez fűződik egy nagyon kellemetlen élményem. Épp a Turf nevű lóverseny magazinon dolgoztam, miközben egy szerkesztő végig ott állt mellettem irányítva engem arról, hogy melyik cikk hova megy, és eközben majd kiüldözött a világból az édesanyámtól örökölt erős tájszólásom miatt. Édesanyám hatvani palóc parasztlány volt. A szerkesztő állandóan szekált azzal, hogy a világ első szakmájának embere miért ilyen erős palóc tájszólással beszél, ezért mindent elkövettem, hogy ne úgy beszéljek, s végül el is veszítettem a tájszólást. Közben Hóka Ernő bátyja, Miska, aki a legjobb haverom volt, haláláig olyan erős tájszólással beszélt itt Amerikában, ahogy még szegény édesanyám sem tudott. Ezt később nagyon irigyeltem Miskától. Amikor a kommunisták megszüntették a Kisgazdapártot és Kis Ujságot, a nyomda is bezárt, a szakszervezet pedig elküldött a Szentkirályi utcába, a Magyar Rádióval szembeni Franklin Nyomdába, ami korábban a Szent István Társulaté volt. Ott továbbra is nyomdász segédként dolgoztam. A főnökömnek tetszhetett a munkám, mert egy alkalommal elárulta, hogy amikor az egyik gépszedő nyugdíjba megy, betenne a helyére, annak ellenére, hogy nem én következnék. Így mire Amerikába kerültem, már kézi- és gépszedő is voltam, ami nagy előnyt jelentett.

                                             
István Szülei

Dolgozott viszont a Kossuth Nyomdában is, ami miatt végül menekülnie kellett. Mesélje el, hogy élte át 1956. október 23-át!

Aznap második műszakban dolgoztam. Reggel a háziasszonyom ébresztett fel azzal, hogy nagy izgalom van a városban, az egyetemisták tiltakozó gyűléseket akarnak tartani. Az igazat megvallva, eleinte nem sokat törődtem a hírrel, nyugodtan reggeliztem, amikor megint szólt: a Kálvin tér tele emberekkel, arra vonul a diákság. Mivel a közeli Baross utcában laktam, kíváncsiságból kimentem az utcára, és csatlakoztam a Budáról érkező, jelszavakat kiabáló diákokhoz, elmentem velük egészen Alkotmány utcáig. Ott viszont elváltam tőlük, hogy bemenjek dolgozni a Honvéd utcai Kossuth Nyomdába, de magammal vittem a kezembe nyomott, sokszorosított 16 pontot. Az üzembem is forró volt a hangulat, mindenki az eseményekről beszélt, de mivel normában dolgoztunk és minden perc számított, ezért a 16 pontos papírt kétfelé szakítottam: az egyik felét odaadtam a mellettem dolgozó Kurt László kollégának, hogy segítsen beszedni, a másikat felét én szedtem be. Minden nyomdász tudta, hogy a sajtótörvény megsértése hosszú börtönéveket érhet, de a nap hangulata ezt elfeledtette velünk. Így készült el aznap az első nyomdában előállított szabad sajtótermék szedése. Átadtunk a lehúzó fiúnak, aki szintén nyomdász volt, de gyenge szakmai tudása végett csak a kefelevonatok elkészítését bízták rá. Megtette amit kértünk, de közben egy példányt felvitt Lengyel Lajos vezérigazgatónak is. Az esti műszaknál nem szokott jelen lenni a vezetőség, de akkor, a diákfelvonulás miatt az egész vezérkar bent volt az épületben, és váratlanul meg is jelent a gépem mellett a párttitkártól az alapszervi titkáron és a műszaki vezetőn át a vezérigazgatóig mindenki. Utóbbi kezében ott volt a 16 pont és egyből a tárgyra tért: „Üsztöke elvtárs, honnan ez a papír? Tudja, ki szedte ezt?” A vezérkar háta mögött ott állt a lehúzó fiú, így azonnal tudtam, hogy ő árult be, ezért azt válaszoltam: „Lengyel elvtársnak már bizonyára beszámolt róla az, aki a levonatot átadta.” „De ki segített?”  faggatott tovább a vezérigazgató, mire én – nem tudom honnan jött a bátorságom hozzá, de cinikusan megjegyeztem: „Bizonyára ezt is megmondták már Lengyel elvtársnak.” Látva, hogy nem kap egyenes választ tőlem, a vezérigazgató csak ennyit mondott: „Jól van, Üsztöke elvtárs, erre majd holnap visszatérünk.”, és elvonultak. Ez volt az a holnap, ami soha nem érkezett el…

…mert másnap bezárták a nyomdát az általános sztrájk miatt. De addig még sok minden történt.

Egy-két órát dolgoztunk, mikor hallottuk, hogy döngetik a bejárati nagykaput: a diákok voltak, szabad sajtót követelve. Mivel öltözőnk ablakai a Honvéd utcai főbejáratra néztek, mind az ablakhoz rohantunk és ami kefelenyomatunk kész volt a 16 pontról, mind ledobtuk nekik. Erre azt mondták, be akarnak jönni. A kapus kinyitotta az ajtót és az egyetemisták elborították az egész nyomdát, és kérték, hogy nyomjunk a 16 pontból annyit, amennyit csak tudunk, hogy az egész városban terjeszthessék. A kollégáknak volt üres gépük, így elkezdődött a 16 pont nyomtatása nagyüzemben. Közben jött a hír, hogy az ÁVÓ a rádiónál belelőtt a tömegbe, s már halott is van. A nyomdában lévő diákok ekkor elhatározták, hogy röpcédulákat készítenek, melyekkel felszólítják Budapest összes üzemét egy 24 órás általános sztrájkra. Így kezdődött el a második szabad sajtótermék készítése. Bár a munkaidőnk rég lejárt, senki nem gondolt a hazamenetelre, sem a holnapra, és senki nem helytelenítette amit csináltunk. A következő néhány órában több százezer szórólapot nyomtunk, amelyeket a hajnali órákban a diákság és a velük tartó civilek elkezdtek széthordani a gyárakba, üzemekbe. Azon az éjszakán valahogy mindenki elfelejtett félni; nem volt félelem bennünk még akkor sem, amikor az ablakon kinézve megláttuk az első géppisztolyos tányérsapkás járőröket, amint kapualjtól kapualjig szaladgáltak az üzem körül. Nem volt lövés, sem bent, sem kint a nyomda körül, annak ellenére, hogy hajnalban már érkeztek puskás fiatalok is a nyomdába.

Lengyel elvtárs és társai hol voltak, vajon ők sem féltek?

Ők persze addigra már nem voltak sehol, otthagytak minket. Valamikor reggel 9-10 körül elindultunk haza. Nem is gondoltuk még akkor, hogy ebből forradalom lesz, ahogy azt sem, hogy a nyomdászéletem Magyarországon véget ér. A nyomda másnap bezárt, sztrájkolt egész Budapest, s később már csak egyszer mentem be, fölvenni a fizetésemet. A következő napokban elmentem viszont egy másik nyomdába, az Athenaeumhoz, hogy segítsek nekik. Ahogy egyébként október 24-én reggel hazafelé gyalogoltunk, a Dohány utcai Zsinagógával szemben, a mai Belvárosi Színház előtt láttuk az első halottat. A Szentkirályi utcán keresztül a Magyar Rádió felé tartottunk, elhagyva a Franklin Nyomdát a Sándor utcánál. Az épület már zárva volt, de az udvarba beengedtek az odavezényelt kiskatonák. Akkor jutottam első pisztolyomhoz, amit az egyik kiskatona adott nekem. Nem akartak a civilekre lőni, inkább átadták a fegyverüket, s készek voltak inkább az átadás következményeit viselni, mintsem azt, hogy lőniük kelljen. A pisztolyt eltettem, de fegyveres harcokban nem vettem részt.

Mi történt később a fegyverrel?

Elég meggondolatlanul csak betettem a szekrényembe a ruhák alá. November 4-e után pár nappal a rendőrség hozzám is eljutott házkutatást tartani. Éppen nem voltam otthon. A pisztolyt megtalálták, elvitték és azt üzenték a háziasszonyommal: vissza fognak jönni értem. Nem hagytak ott őrt, hogy megvárjon – ez volt a szerencsém. Összeszedtem az irataimat egy aktatáskába és elindultam, először szüleimhez, aztán tovább. Akkor szállt el minden addigi reményem. A házunkban lakott egy fiatal házaspár, akik már korábban jelezték, el akarnak menekülni, velük tartottam. Azon a november 18-i vasárnapon, amikor Budapest összes harangja megszólalt, épp Kálvin téri református templom előtt haladtunk el. A Móricz Zsigmond körtérnél találtunk egy teherautót, ami elvitt Tapolcáig. Az ottani állomáson már sokan vártak. Fölszálltunk egy vonatra, ami bent állt a pályaudvaron és állítólag a határ felé készült, de egyszer csak közrefogták az oroszok és felszólítottak mindenkit, hogy szálljanak le. Mindenki leszállt és elkezdett futni. Az oroszok csak a levegőbe lőttek, és nem is jöttek utánunk, szerencsénkre. Elindultunk gyalog Burgenland irányába, de nem Bécs felé, mert akkor már hallottuk, hogy az oroszok lezárták a határt, és akik Bécs felé mennek, bajban vannak. Két-három éjszaka mentünk, napközben elbújtunk az erdőkben, mert a városokba már nem mertünk bemenni. így jutottunk el a határ közelébe, ahol egy tanyán megszálltunk éjszakára. Akkorra már nagy csoportot alkottunk, voltak köztünk keménykötésű bányászok is. Egy ember vállalta, hogy elvisz bennünket a határig. Odaadtuk neki minden pénzüket és a bányászok megfenyegették: ha be akar csapni, nem éli túl. Sajnos épp ez történt: az erdőben eltévedtünk, egy idő után csak körbe-körbe mentünk, és az ember egyszer csak úgy vélte, meg tud szökni, ezért hirtelen faképnél hagyott bennünket, de a bányászok utólérték és elfogták. Hallottuk a kiabálást, és utána a nagy csendet… Ezek után segítő nélkül mentünk tovább, nem is tudom, hogyan sikerült, de egyszer csak egy gót betűs temetőhöz érkeztünk, és erről tudtuk meg, hogy már nem Magyarországon vagyunk. A temetőtől elindultunk a teljesen sötét faluba, ahol mindenki aludt. Odaértünk a templomhoz és ami pénz még volt a zsebünkben, mind bedugtuk az ajtó alatt, mert az épület nem volt nyitva.

Miért dugták be a templomajtó alatt a maradék pénzüket?

Hálából. És mert tudtuk, hogy nem lesz többet szükségünk magyar pénzre. Eljutottunk a helyi csendőr laktanyához, ahonnan a csendőrök elvittek bennünket egy iskolába, ahol éjszakára maradhattunk, reggel pedig jött értünk egy vöröskeresztes autóbusz és elvitt Stájerországba. Két héttel később jött az értesítés, hogy elvisznek autóbusszal Salzburgba, ott intézik a menekültek regisztrációját. A még Budapesten megismert házaspárból a fiatalasszonynak New Jerseyben lakott egy nagybácsikája, ők oda mentek, nekem pedig felírták egy ottani orvos nevét, címét, telefonszámát, akivel soha nem találkoztam, de ő lett a szponzorom, így jöhettem én is Amerikába 1957 január elsején, hajóval. A kapitány megkért mindenkit, hogy éjfélkor jöjjön fel a tetőre és együtt kiabáljuk: „Happy New Year!”, miután ő majd visszaszámol. Ez volt az első angol kifejezés, amit megtanultam.

Új év, új élet. Hogy teltek az első évek Amerikában?

Az első munkám New York 42-es utcájában volt, a Schreft Étteremben mosogattam. A 14-es utcában laktam, nálam gyűltünk össze, tizenketten, ‘56-os magyar nyomdászok és együtt jártunk be a Big Six Nyomdai Szakszervezetbe (Tipographical Union #6) lobbizni, hogy fölvegyenek bennünket, ami nem volt könnyű. Ez egy nagyon erős szakszervezet volt, vigyáztak az elsőbbségi rendszerükre: a hozzájuk tartozó nyomdáknál az ott töltött szolgálati idő szerint lehetett előre haladni, az elbocsátásokat mindig hátulról kezdték. Ma már az idősebbeket elbocsátják és felvesznek helyette fiatalabbakat, abban az időben a mi szakszervezetünknél ezt nem lehetett. Még a bejutás előtt egy kis független nyomdában dolgoztam pár napot a 10-es utcában, majd az akkoriban indult Szabad Magyarságnál, amit a 23-as utcában nyomtak egy nagyobb amerikai nyomdában. Akkoriban több magyar újság is létezett: a Népszava, az Ember és a Szabad Magyarság mellett voltak kisebbek is. A szakszervezetbe végül elsőként kerültem be a társaságból, mert kézi- és gépi szedő is voltam, de előtte el kellett mennem vizsgázni, s csak utána vettek fel. Elsőként a Publisher nevű amerikai nyomdához küldtek, de azzal a feltétellel, hogy küldök magam helyet valakit a Szabad Magyarsághoz. Gór Józsinek adtam át a munkámat, mert én mindenképp egy amerikai nyomdába akartam kerülni. Akkoriban a legtöbb menekült egy dolláros órabéren dolgozott. A Szabad Magyarságnál heti 68 dollárt kaptam, gépszedőként is kellett dolgoznom, hétvégén pedig a szedésekből összeállítani az újságlapokat, de a Publishernél heti 106 dollárt kerestem 36 óra munka után.

Meddig dolgozott ott és mi történt utána?

Három évig. Akkoriban már  New York Queens negyedében, Astorián laktam a családommal és a közelben volt egy kis nyomda, amit megvettem; esténként ott dolgoztam, napközben a Publishernél. A szakszervezetnél nem mondtam meg, hogy saját nyomdám van, viszont egy irigy kollégám följelentett, mire az ügyvezetés összeült, hogy eldöntsék, elveszítem-e a tagságot. Tudtam, hogy a saját nyomdában nem tudom azt a pénzt megkeresni, amit a másik helyen, így megegyeztem a szakszervezettel, hogy egy hónapon belül eladom a nyomdát, ami nagy veszteséget jelentett: tízezer dollárért vettem, háromezerért kellett eladnom. Nem volt jó üzlet, de ki tudtam fizetni az adósságomat, mert nyomdászként nagyon jól kerestem. A Publisher után elkerültem a Tipographic-hoz a 45-ös utcánál. Egy keményen dolgozó öreg zsidó építette föl, és amikor meghalt, mérnök veje vette át. A 64-65. voltam a 125-ös listán; azaz ennyien voltak előttem a 125 dolgozóból, amikor jött az új rendszer, a számítógépes nyomdászat. Szerencsés voltam, mert az idősebb kollégák nem vállalták, hogy kitanulják, így jutottak el hozzám és bekerültem az új képzésbe. Sajnos a fiatal tulajdonos alatt csődbe jutott a nyomda és mind a 125 ember az utcára került, de addigra én már kitanultam a számítógépes nyomdászatot, így nem lettem munkanélküli, mint a többiek. A szakszervezet mindjárt elhelyezett egy újabb nyomdába, ahol én tanítottam be másokat, de mivel új voltam, amint megtörtént a betanítás, elküldtek, s akkor a szakszervezet megint elhelyezett egy másik nyomdába, és ez így ment egészen 58 éves koromig, amikor nyugdíjba mentem.

Nyugdíjasként is még sokáig és sokfélét dolgozott…

Túl fiatal voltam ahhoz, hogy ne csináljak semmit, ezért ingatlanközvetítői képesítést szereztem, s délutánonként ezzel foglalkoztam. Amikor már nem kötött le eléggé, az egyik kollégám kérésére elvállaltam a fagyiskocsizást, s egy héten kétszer vagy háromszor kisegítettem az öreget – aki persze csak hozzám képest volt öreg. Egy idő után elgondolkodtam: miért is csinálom én ezt? A következő évben már nem neki dolgoztam, hanem magam béreltem egy teherautót. Egy év után rájöttem, ez is butaság: három napot kell dolgoznom azért, hogy kifizessem a heti bérlést, így ősszel visszaadtam a kocsit és vettem egy használt teherautót. Nem szabványméretű nyolc és fél lábas volt, hanem nemzetközi 12 lábas, így rengeteg hely maradt benne a fagylaltos hűtőládák mellett, ezért vettem egy hot dog-os egységet s még egy édességes polcot is kitettem, így egyúttal „candyman” is lettem. Egész télen azon dolgoztunk, hogy rendbe tegyük, kijavítsuk a teherautót, s tavaszra el is készültük. Fehérre festettem és egy grafikussal ráírattam: „Csárdás” lett a neve. Úgy mentem végig Long Island-on, hogy nálam Sammy Davis Jr. énekelte a Candyman című dalt. Nagyon gyorsan megismert mindenki, főleg a gyerekek. Amikor megszólaltam magyarul, megkérdezték tőlem, milyen nyelven beszélek, azt válaszoltam nekik: marslakó vagyok. Ezt csináltam három vagy négy évig, majd eladtam jó pénzért egy brooklyni fiatalembernek.

Utána jött a tévézés, amiért Áder János akkori magyar köztársasági elnök személyesen tüntette ki.

Magyar Érdemrend Lovagkereszt kitüntetésben részesült

A ‘90-es években Viczián Zsuzsa vezette a New York-i Magyar Tévét. ‘93-’94 körül megkért, hogy heti egyszer csináljuk meg a bemondásokat a 82. utcai református templomban. Amikor 2003-ban visszaköltöztünk New Yorkba és megvettem ezt a házat, ahol most lakom, addigra Zsuzsa már hazaköltözött Magyarországra, Újvári Miklós és Szilágyi Ákos vitték a tévét, meg egy házaspár, akik a másik református templomhoz tartoztak. Megint elgondolkodtam: miért is nem csinálom a sajátomat? Viczián Zsuzsánál már megtanultam a technikai hátteret, mert mindig figyeltem minden lehetőségre, amely előrejutást jelenthett.. Olvastam a Queens News újságban, hogy indul egy Public Access Channel, és erre felvesznek tanulókat, akik kitanulják a produceri munkát. Én jelentkeztem és kitanultam, hetvenvalahány évesen. A tévéstúdió itt volt a lakásomban, Hungarian TV Magazin of Queens volt a neve, heti egy órás adással (miközben a másik csatorna magyar műsora csak félórás volt). Fölvettem a kapcsolatot Budapesten a Duna TV-vel, akik minden héten küldtek nekem konzervanyagot, amit föl lehetett használni, de nem egy az egyben, ezért jellemzően egy fél órás műsort szerkesztettem én magam, a másik fél óra pedig itteni dolgokról szólt. Mindenfelé jártam operatőrként, a New York-i Főkonzulátuson is, a mai napig ismernek ott.  Ha volt ott egy rendezvényük, mindig engem hívtak Queensből, mert bár még relatíve új voltam a szakmában, de már volt nevem. Közben megismerkedtem Bárdos Karcsival, és a kérésére nekik is készítettem vágásokat, de egy év után mondtam neki, ez így nem megy: a műsor az ő neve alatt fut, miközben én csinálom a munkát. Javasoltam neki: vagy átadja nekem, vagy maradok csak Queensben. Végül nem folytattam Karcsival, de továbbra is mindenütt jelen voltam, mindent felvettem, ezért is kaptam 2017-ben Magyar Érdemrend lovagkereszt kitüntetést személyesen Áder János köztársasági elnöktől. Kumin Ferenc főkonzul méltatott, megemlítve ‘56-os múltamat és tévés tevékenységemet. Amerikába érkezésem óta tagja vagyok 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének és hosszú évek óta a Szent István Katolikus Közösség világi bizottságának is; a magyar misén én végzem a perselyezést, a Winer Róbert elnök által készített bulletint átadom a híveknek az imakönyvekkel együtt, amiket mise után össze is szedek. A kilencven évhez közeledve abbahagytam a tévézést; akkor már elég idősnek éreztem magam ehhez, egyedül éltem, feleségem meghalt, gyerekeink kirepültek. Sajnos a tévét eladni nem tudtam, mert a mai frissen kivándorló magyarok nem csinálnak sem rádiót, sem újságot, mert ezekből nincs pénz, így a tévének egyszerűen vége lett.

A családjáról még szinte egyáltalán nem volt szó, pedig nemsokára megszületik 12. dédunokája…

Korán, 20 éves koromban házasodtam először, és nagyon vágytam gyermekre, a szüleim pedig unokára, de az első feleségem kijelentette: neki nem kell, mert elrontja vele lányos alakját. A katonaság után már nem is mentem vissza hozzá. Megismerkedett valakivel, én pedig éltem a magam életét, és amikor a nyomdából elküldtek egy szakszervezeti iskolába, összejöttem ott egy nővel, és megmondtam neki nyíltam: ha nekem gyereket ad, több lesz nekem, mint a feleségem. Ugyanis akkor papíron még házas volt. Zsuzsától megszületett első fiam, Gábor, én pedig rögtön a nevemre vettem; egy pillanatra sem gondoltam meg magamat. Mivel nem volt lakásunk, hazaköltöztünk a szüleimhez, akik átadták nekünk a hátsó szobát (ők elől laktak, s középen volt a konyha). Onnan jártunk be minden nap Budapestre, én a Franklin Nyomdába, Zsuzsa a divatcipő-gyárba, ahol szabászként dolgozott. Viszont egyik nap nem jött haza, azt mondta, túlórázik és az anyjánál fog aludni Újpesten. Tudomásul vettem, de amikor reggel Pestre igyekeztem, megláttam, hogy ő és a főnöke épp a villamosmegállóban csókolóznak; nem gondolták, hogy aznap korábban megyek dolgozni. Elváltak útjaink, közöltem vele, a gyerek ott marad szüleimnél, ők segítenek felnevelni. Beperelt a gyermekelhelyezés miatt, de nem jelent meg a tárgyaláson.

                                                 
István népes családjával

Tehát mire ‘56-ban elmenekült az országból, nemcsak a szüleit, de egy gyereket is hátrahagyott…

Igen, Gábor akkorra már három éves volt. Nagyon sajnáltam, de nem tehettem mást. Amikor megtalálták nálam a pisztolyt, elmentem a szüleimhez és a fiamhoz elbúcsúzni. Édesapámnak elmeséltem a nyomdai eseményeket és a fegyvert is, és kértem, hogy vigyázzanak a fiamra. Édesanyámnak nem szóltam. Édesapám kikísért a hatvani postáig, és ott azt mondta: „Fiam, tudod nagyon jól, nálunk rendben lesz. Bármikor visszajöhetsz hozzá.” Gábor ott nőtt föl a szüleimnél, egészen 13 éves koráig. Akkor megírtam édesapámnak, hogy megkaptam az amerikai állampolgárságot, most már hivatalosan ki tudom hozni a fiamat. Addigra újra megnősültem és már volt két gyerekem itt New York-ban. A 19 éves Etelkával az angol nyelviskolában találkoztam. Emlékszem arra, amikor a tanítónk bemutatta őt, mint új tanulót. Ő is ‘56-ban érkezett, de őt az állam kihozta egy olasz menekülttáborból, mivel már itt élt a 14 éves öccse. Anyósomnak tizenhárom gyereke volt, s közülük tizenegyet nevelt föl, a feleségem a legkisebbek közé tartozott. Mivel aznap későn érkeztem, egyedül ültem a padban, és a tanító odaültette Etelkát mellém. Elbeszélgettünk, majd azt mondtam magamnak: „Pista, elvált ember vagy, lassan 30 éves, amilyen gyorsan csak lehet, el kell venned feleségül.” Nagyon gyorsan megvolt az esküvőnk. Fiatal házasokként New York Astoria részén laktunk, a 28-as utcában, majd kiköltöztünk Syosset-re (Long Island-en), ahol 20 évig éltünk, nyugdíjba kerülésem után költöztünk ide vissza Astoriaba. Tamás és Ágnes még Astorián születtek. Syosset-ből bejártam New Yorkba nyomdászként dolgozni, közben gyűjtögettem a pénzt, és figyeltem a hirdetéseket. Egyszer észrevettem, hogy a 48-as utcában eladó egy hatlakásos ház, megvettem. Nyolcvanezerért akarták eladni, de addig alkudoztam velük, amíg 62 ezerért sikerült megszerezni. Emlékszem, karácsonykor mentünk az éjféli misére – a 2015-ben bezárt Szent István templomba jártunk –, s utána odavittem a családot a házhoz: „Látjátok ezt itt? Karácsonyi ajándék.”

Nagy meglepetés lehetett. Befektetésnek vette?

Igen. Egy nyugdíjas ember és a felesége voltak a házmestereim; s ha volt valami probléma a házban, felhívott, és én mentem megoldani, akkor is, ha éppen hazafele tartottam a nyomdából. Sokáig ki volt adva mind a hat lakás, majd bekerültek a lányomék. Akkorra már megszületett az első unokám is. Az amerikai törvények értelmében, ha a bérlő a tulajdonos családtagja, kedvezményes bérleti díjat fizethet, amely megmaradhat a tulajdonosváltás után is. Így miután eladtam a házat, a lányom a kedvezményes bért fizetette továbbra is az új tulajdonosnak. Aztán amikor Ágnes lányom 2006-ban, 46 évesen mellrákban meghalt, a négy lánya vette át a bérletet. A legidősebb, Annamarie akkor 17-18 éves volt, ő most itt lakik nálam az alagsorban, egyedül. Stephanie még mindig ott lakik a hatlakásos házban, van két lánya és egy fia. Debra Ann-nak egy lánya és egy fia született. Ágnes legkisebb lánya, Krisztina sajnos még gyerekként meghalt. Tamás fiam megnősült, de nem született gyermekük, így összesen öt amerikai magyar unokám van. 2006 decemberében, tehát ugyanabban az évben, amikor Ágnes meghalt, utánament az édesanyja is. Etelka nagyon súlyos cukorbeteg lett és rettentően elhízott, így az utolsó másfél évét már nem velem, hanem egy rehabilitációs központban töltötte.

Mi történt ezalatt a nagyobbik fiával, Gáborral Magyarországon?

Ahogy említettem, amikor megkaptam az állampolgárságot, megírtam édesapámnak, hogy kihozom a akkorra 13 éves fiamat, mert a feleségemmel szerettük volna, ha Gábor is velünk van, együtt nőnek fel a közös gyerekeinkkel. Édesapám viszont megijedt, hogy „egyszem baromfija” után elveszíti egyetlen unokáját is, ezért ahogy megkapta a levelemet, rögtön elment Budapestre Zsuzsához, és elmondta neki, hogy el akarom vinni a gyereket Amerikába. S akkor Zsuzsa magához vette Gábort. Én megírtam neki rögtön: nagyon téved, ha azt hiszi, hogy egy fillért is fog kapni tőlem. Nem is küldtem neki soha, csak édesapáméknak, ők vettek meg mindent Gábornak. Még gyerek volt, nem tudott erről dönteni, a felnőttek viszont meg tudták akadályozni, hogy kijöjjön. Zsuzsa még mindig az édesanyjával lakott Újpesten, a régi szülői házban, a fiam ott kezdett felnőni, én pedig iparkodtam rendszeresen meglátogatni, miután meglett az amerikai állampolgárságom. Amikor édesapám meghalt, édesanyám és Gábor levélben értesítettek róla. Rögtön felhívtam édesanyámat, és kértem, úgy intézze a temetést, hogy egy héten belül otthon leszek. Édesapám temetésén elmondtam a 17-18 éves fiamnak, miért nem sikerült őt kihozni Amerikába. Arra kértem, végezze el a katonaságot, utána játszva ki tudom hozni. Egy év múlva megint hazamentem – akkor már katona volt Kecskeméten –; és újra kértem, tudassa velem, ha leszerel, és én rögtön intézem a papírokat. Úgy tudtam meg, hogy leszerelt, hogy kaptam tőle egy hivatalos esküvői meghívót. Ahogy az első alkalommal édesapámék akadályozták meg, hogy kihozzam a fiamat, második alkalommal az anyja. Nem akarta elveszíteni, ha már visszakapta; elkényeztette és összehozta őt egy kolléganőjével, így az én tervemből megint csak nem lett semmi. Gábor korai házassága csődbe ment, de akkorra már volt két fia, nekem két unokám: Péter és Attila. Válás után fiam megírta: ha akarom, elintézhetném, hogy kijöjjön. Azt válaszoltam

Antal-Ferencz Ildikó és Üsztöke István a Piarista bálon 2024-ben

neki: „Fiam, apa nélkül nőttél fel, és most ugyanezt akarod a te gyerekeidnek is adni?!” Harmadszorra tehát rajtam múlt, hogy otthon maradt. De közben telt-múlt az idő, megismerkedett a munkahelyén egy másik kecskeméti lánnyal, akivel azóta is együtt élnek és született egy lányuk, Gabriella. Így Gábor fiam révén három unokám van, nekik pedig összesen hat gyerekük (azaz hat dédunokám) és Attiláéknál most érkezik a harmadik baba. Ő lesz a hetedik otthoni, összesen pedig 12. dédunokám, akit mindenképpen szeretnék látni, így áprilisban nagy örömmel hazautazom, a repülőjegyem is megvan már. Egyébként évente kétszer utazom Magyarországra és tartom minden gyermekemmel és unokámmal a kapcsolatot.

 

 

 

Antal-Ferencz Ildikó

Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.

Forrás: bocskairadio.org

Kapcsolodó cikkek