Összekapaszkodva a messzeségben - magyar házaspárok a tengerentúl - Külhoni Magyarok
általános Diaszpóra Hírek Magyarok a diaszpórában

Összekapaszkodva a messzeségben – magyar házaspárok a tengerentúl

Amerikába költözésünk előtt több ön- és párkapcsolatfejlesztő képzésen és előadáson, illetve rengeteg kulturális programon vettünk részt a férjemmel, ezért kicsit aggódtam, hogy mi lesz majd velünk a tengerentúlon, ahol ilyesmi nem lesz elérhető, legalábbis az anyanyelvünkön nem. Amikor egy év múlva az egyik barátnőm rákérdezett, csak akkor jöttem rá: itt valóban nincsenek ilyen forrásaim, mégsem érzem annyira hiányát. Másképp töltekezem. Hogy miből is? Legelőször is mások példájából. Abból, amit magam körül tapasztalok, és amit az itt készített interjúim során látok-hallok.

Azok az amerikai magyarok, akikkel rendszeres kapcsolatban állunk, általában egy vagy több magyar közösséghez tartoznak, és az életük fő kérdése az, hogy a megélhetésük mellett hogyan biztosítsák maguk – de főleg a gyermekeik – számára a hit és a magyarság őrzését, ápolását és továbbadását. Ez olyan mindennapos feladat, amely sok plusztennivalóval és még több lemondással jár, és amelybe könnyen bele lehet fásulni, ám a közösség – a rendszeres találkozások, teendők, az együtt megélt ünnepek – segítenek a víz felszínén maradni. És a házaspároknak együtt maradni. Sokan felismerték ugyanis, hogy a hitbeli, nyelvi és kulturális kihívás terhét együtt sokkal könnyebb viselni. Sőt, úgy tűnik, leginkább csak együtt lehet. Éppen ezért – tapasztalataim szerint – az itteni férfiak jobban kiveszik a részüket a mindennapos teendőkből, mint az anyaországiak. Ez rengeteg áldással jár, bár kétségkívül igen megterhelő a családok számára, hiszen a nagy távolságok miatt állandóan komoly logisztikai kihívásokkal kell megküzdeniük. Jellemzően nem öt-tíz perces, hanem akár másfél órás autóutakról van szó, nem beszélve a hétvégi és nyári táborokról, ahova néha annyit kell utazni, mint Budapestről a legközelebbi tengerpartig.

Hogy emellett az embernek kevesebb ideje jut saját magára és a párkapcsolatára? Igen valószínű. Mindezt magam is megtapasztaltam. Ugyanakkor a sokkal több közös feladat valahogy mégis jobban összehozza a házaspárokat. Ez persze nem mindig és mindenkire igaz, de a környezetemben – ahol a hit és a magyarság ápolása iránt elkötelezett családok és közösségek működnek – erre látok követendő példákat.

Megható és tanulságos minták

Olyan egyéni, családi és közösségi sorsokat ismertem meg az elmúlt másfél év alatt, amelyeket korábban csak a történelemkönyvek lapjain, történelmi vagy dokumentumfilmek kockáin láthattam. Tizenéves, elszánt cserkészeket és néptáncosokat, akik rendszeresen órákig utaznak, hogy személyes kapcsolatot tartsanak fenn egymással; középkorú házaspárokat, akik vállvetve küzdenek meg a diaszpóralét extra kihívásaival; hetven-nyolcvan éves vagy még idősebb, de még mindig aktív közösségi életet élő házaspárokat, akiket az idők során a megpróbáltatások nemcsak megedzettek, hanem össze is kovácsoltak.

Amikor az ötven éve házas templomi karnagy könnyes szemmel vallja be: sokszor megbotlott az életében, de a hite és a felesége mindig megtartotta – az én látásom is elhomályosul. Amikor a magyar iskola nyolcvanéves, egykori igazgatója elnézést kér egy rendezvényen, amiért késett – mint kiderül, a felesége temetéséről érkezett. Amikor később, interjú közben elmeséli, hogy szeretett párja úgy hiányzik neki, hogy a fájdalmát neki írt versekkel enyhíti – az én szemem ismét könnyes lesz. Megható és egyben tanulságos pillanatok ezek. Mint amikor ősz hajú, hajlott hátú párokat látok a közösségi eseményeken – ahogyan a fiatalabb és fürgébb feleség szeretettel teli zsörtölődéssel szolgálja ki nehezebben mozgó férjét; ahogyan a megfáradt férj türelmesen megvárja, amíg otthonról kiszabadult asszonya végre lelkesen kibeszélgeti magát; ahogyan a havi templomi ebédek előtt a tanácselnök és felesége együtt sütnek-főznek a konyhán, és aztán együtt tálalnak az ebédeken… De a legkedvesebb emlékem az, amikor a kilencven év felett is tiszta gondolkodású és mélyen hívő református lelkész egyszer sem szól rá súlyos memóriazavarral küzdő feleségére, hogy ne zavarja a beszélgetésünket az ismétlődő megjegyzéseivel, hanem huszadszorra is ugyanolyan türelmesen megsimogatja a kezét, és szerényen mosolyog, amikor felesége szájából sokadszorra elhangzik: „Csodálatos férjem van. Egy napot sem szeretnék nélküle élni.”

Irány az ismeretlen

A tengerentúli magyar párkapcsolatok jó része már az udvarlás időszakában megedződik. Számtalan olyan történetet hallottam, hogy a fiatalok egy nagy magyar eseményen, például az ötévente rendezett Jubi-cserkésztáborban vagy az éves néptáncos Csipketáborban ismerkedtek meg, ahova különböző államokból érkeztek. Mivel előtte több száz kilométerre éltek egymástól, és egyik vagy mindkét félnek fel kellett adnia a gyermekkori környezetét, hogy az esküvő után együtt élhessenek. Ez önmagában sem könnyű döntés, amelyet sokszor további környezetváltozások követnek, mert a párok gyermekeik érdekében gyakran a magyar közösségek közelébe költöznek. Ezek a történetek némileg hasonlítanak azokhoz, ahol a házaspárok együtt menekültek el Magyarországról, és éltek éveken át különböző ausztriai menekülttáborokban, majd Amerika különböző államaiban, amíg végre valahol otthonra nem találtak. De párkapcsolati szempontból még ennél is nagyobb kihívást jelent azoknak az élete, akiknél az egyik fél – jellemzően a nő – egy nagyon rövid személyes ismeretség vagy akár csak egy levélváltás után kerül el otthonából a messzi Amerikába, Kanadába. A passaic-i magyar iskola volt igazgatónője például II. világháborús menekültként, Németországban ismerte meg az Egyesült Államokban élő, ‘56-os menekült férjét, és az esküvőjén látta utoljára az édesapját. A New York-i magyar iskola egyik korábbi szülői bizottsági vezetőjét a szomszéd faluban élő, leendő anyósa nézte ki magának. Ő küldte el a fotóját az Amerikában élő fiának, aki aztán felkereste őt. Megismerkedtek, egymásba szerettek, összeházasodtak, majd a fiatal nő fél év múlva elindult az ismeretlenbe a férje után, akivel negyvennyolc évet élt le annak haláláig: „Van egy körülbelül harminc darabból álló fényképalbumom arról, hogy a férjem hány lánnyal próbálkozott megismerkedni. Megtisztelő, hogy a végén engem választott. Nekem nagyon meg kellett fontolnom, hogy mit kezdjek ezzel az ajánlattal, de bátor és vállalkozó szellemű lány voltam, így igent mondtam neki.”

Istenre és a másikra való teljes ráhagyatkozás, bátorság, vállalkozó szellem, vállvetve zajló, kitartó küzdelem – azt hiszem, ez lehet a „receptje” az itteni boldog házasságoknak. És ez az, amit a szerencsésebb körülmények között élő házaspárok szintén alkalmazhatnak.

Antal-Ferencz Ildikó

Forrás: bocskairadio.org Először megjelent Family Magazinban

Kapcsolodó cikkek