Ahol a hit megvan, ahol az egyházaink erősebbek, ott a magyar megmaradás is erősebb. Ezért is nagyon fontos, hogy szerte a Kárpát-medencében mintegy négyezer templom megújulását tudtuk szolgálni – mondta a Demokratának adott interjúban Soltész Miklós. Úgy látja: ezért sem mindegy, hogy békepárti nemzeti kormány vagy háborúpárti brüsszeli bábkormány kerül-e hatalomra áprilisban. Az egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkárral arról is beszéltünk, hogy a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban hozott elnémítási törvény sem befolyásolja, hogy Magyarországon a nemzetiségek, köztük a szlovákság ugyanolyan támogatásokban részesüljön, mint eddig.
– Sokszor hangzik el némileg gúnyosan, hogy „keresztény kurzus” van ma Magyarországon. Ön hogyan fogalmazná meg, milyen országban élünk?
– Előttem nem kérdéses, hogy azért tudtunk megmaradni a germán–latin–szláv tengerben a mi sajátos nyelvünkkel, különleges gondolkodásunkkal és kultúránkkal, mert a kereszténység adta ehhez az alapot. Szent István király Szűz Mária védelmébe ajánlotta Magyarországot, és ez az oltalom végigkísér minket történelmünk során. Meggyőződésem, hogy ha nem volna a kereszténység, már rég nem lennénk. És hogyha ezt valaki elfogadja, akkor egyértelmű lesz számára, hogy a politikánkkal az a történelmi folytonosság válik élővé, hogy a kereszténység mennyire fontos.
– Mennyire fontos ma a magyaroknak a kereszténység?
– Én hívőként és egyházi államtitkárként elsőként természetesen a kereszténységnek mint hitalapnak a szerepét emelem ki. Ugyanakkor ott van az a kultúrateremtő, erkölcsi fundamentumot erősítő szerepe, ami nem is biztos hogy megkívánja az emberektől a hitet vagy azt, hogy elfogadják akár a katolikus, akár más keresztény felekezetek tanítását, csak olyan módon hat át minket, ahogy Antall József mondta annak idején Európáról: itt még az ateista is keresztény. A kereszténység beleivódik a mindennapi gondolkodásmódunkba, meghatározza a kultúránkat és a tanítást, amit évszázadokon át a szerzetesek és az egyházi iskolák végeztek. És meghatározza az épített környezetünket is. Ha a falvainkban nem nyúlnának az ég felé a templomtornyok, üres lenne mindenünk. Igenis büszkén fölvállalom: rengeteget tettünk az elmúlt másfél évtizedben – közte a legnehezebb esztendőkben is – az egyházak fennmaradásáért, templomaik, különböző intézményeik megerősítéséért. Azért, mert ezzel a közösséget szolgáljuk.
– Mégis azt látjuk, hogy a legutóbbi népszámláláson a korábbinál is kevesebben vallották magukat valamely keresztény felekezethez tartozónak.
– Ezzel sok probléma van. Eleve irreális módon akarjuk összehasonlítani a 2011-es és a korábbi adatokat a 2022-esekkel. Először is korábban személyes lekérdezés zajlott, és még 2011-ben is főként kérdezőbiztosok végezték a népszámlálást. Teljesen más helyzet az, amikor egymással szemben ülve beszélget két ember; a legtöbbször rendesen rákérdeztek a vallási, felekezeti hovatartozásra, és a legtöbbször meg is válaszolták ezeket. Legutóbb viszont a túlnyomó többség már interneten töltötte ki a népszámlálási kérdőíveket, ahol sem a vallási, sem a nemzetiségi hovatartozásra vonatkozó kérdés nem volt kötelező. Fogalmazzunk úgy, hogy – az állam és az egyházaink is – elkövették azt a hibát, hogy ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását fakultatívnak tekintették, mivel az Európai Unió módszertana ezt javasolta. Ráadásul ezek a kérdések a kérdőív legvégén szerepeltek, amikor a legtöbben már csak azt várták, mikor érnek a végére.
– Személyesen más a tapasztalata, mint ami a számokból megmutatkozik?
– Amikor egy faluba elmegyünk, látom, érzem, mekkora ott az egyházi kötődés. És sokszor a számok jóval kisebb arányt mutatnak ezeken a helyeken is, mint ami a valóság. A legnagyobb egyházaknál, a legnépesebb nemzetiségeknél csökkent legnagyobb mértékben a szám. Az például, hogy a cigányság létszáma a két népszámlálás között megfeleződött volna – márpedig a számok ezt mutatják –, teljesen irreális. Az más kérdés, hogy a fiataljainkra, a következő nemzedékekre milyen elemi erővel hat a minket körülvevő médiavilág. De meggyőződésem, hogy kell lennie egy új hullámnak, amikor a fiatal nemzedékek is felismerik a hitnek a fontosságát, ezt már Nyugat-Európában is látjuk, például Franciaországban elindult a fiatalok körében. A kütyük világától, a közösséginek mondott médiától előbb-utóbb csömört fognak kapni az emberek. Minden olyan, ami túl van adagolva és értéktelen, az előbb-utóbb eltűnik, és megmarad az, ami értékes, ami fontos.
– Ahogy említi, vannak biztató jelek, de most még azt látjuk, hogy Európa padlógázzal hajt tovább ebbe a nihilista, ateista őrületbe a genderrel, a woke-kal. S eközben templomokat deszakralizálnak vagy éppen bontanak el.
– Valóban, és ez olyan régóta megy, hogy már szinte elcsépeltnek hangzik. Holott újra és újra elképed az ember, hogy Németországban vagy Nyugat- és Észak-Európában mecsetté, máskor profán módon szórakozóhellyé, migránsszállássá és minden egyébbé alakítják át a templomokat. Németországban vannak olyan raktárak, ahol bárki komplett templomi berendezést vásárolhat: orgonát, padokat, kegyképeket, szép gyertyákat. Ez elkeserítő, mert ezekben a templomokban évszázadok erőfeszítései vannak, amit egy pillanat alatt feladnak. És mindamellett azt látjuk, hogy előre tör egy másik vallás, az iszlám, amelyet természetesen tisztelünk és elismerjük, hogy az emberiség életében fontos szerepe van, csakhogy ebben a kultúrkörben nem volt honos.
– Magyarország különutas politikát folytat sok mindenben, abban is, hogy itt templomok épülnek. Mik az elmúlt másfél évtized eredményei?
– Egyértelműen azt látjuk – és ez igaz az utódállamok magyarlakta területeire is –, hogy ahol a hit megvan, ahol az egyházaink erősebbek, ott a magyar megmaradás is erősebb. Ezért is nagyon fontos, hogy szerte a Kárpát-medencében mintegy négyezer templom megújulását tudtuk szolgálni. Ebből kétszáz új, ami fantasztikusan nagy szám, különösen ha az előbb tárgyalt európai folyamatokkal vetjük össze. A Magyar Falu Programon keresztül jelenleg is zajlik mintegy kétszáz templom felújítása és néhány építése. A debreceni katolikus székesegyház kivételével országszerte valamennyi katolikus székesegyház megszépült az elmúlt években, ahogy minden nagyobb református és evangélikus templom és a zsidó felekezet fontosabb zsinagógái, imaházai is. Mindemellett nagy számban renováltak plébániákat, közösségi házakat, parókiákat Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta területein. Az is legalább ennyire fontos, hogy csak Magyarországon kétszáz egyházi óvoda épült vagy újult meg teljesen. Ezek az óvodák noha egyházi fenntartásban állnak, minden családot szolgálnak. Az egyházi iskolák, kórházak, szociális intézmények nagy részét is felújították 2010 óta. Bátran kijelenthetem, hogy az elmúlt tizenöt év ezen a területen is aranykor volt.
– Mégis azt tapasztaljuk, hogy olykor még keresztény közösségekben is erős kritika fogalmazódik meg a Fidesz–KDNP kormányzásával szemben. Minek tulajdonítja ezt?
– Szerintem ez részben a fenti ismeretek hiányából fakad. Amikor valamely keresztény közösségben járok, mindig felteszem a kérdést: mitől nem keresztény gondolkodású és keresztényien cselekvő ez a kormány? Amely az abortuszok számának felére csökkenését nem jogszabályokkal – e területen egyetlenegy változtatás történt, a szívhangrendelet –, hanem a környezet, a gondolkodás megváltoztatásával, a család- és magzatvédő szervezetek támogatásával érte el? Az évi 40 ezer és a 20 ezer művi magzatelhajtás között óriási a különbség; persze hívőként azt mondjuk, egy abortusz is sok. De láthatjuk a válások számának csökkenését, a házasságkötések számának növekedését, a párkapcsolatok átrendeződését is a házasságkötés irányába. Egyszóval sok olyan változás történt, amit nem direkt beavatkozással, hanem a mentalitás megváltozásával, éppen az egyházakkal közösen sikerült elérni. De természetesen a kritikák egy része jogos is lehet.
– Mire gondol?
– Adott esetben a hangnemen, a nyelvezeten biztos hogy nekünk is változtatnunk kell, még akkor is, ha minket akasztással fenyegetnek. Jézus Krisztus megmondta, hogy akik őt követik, azoknak erre kell számítaniuk a világtól, de mégis nagyon nehéz erre felkészülni. Mindezt azoknak a keresztény családoknak mondom elsősorban, amelyek nincsenek benne a direkt politikában, és nem szembesülnek azzal, hogy sokszor mit él át egy politikus. Nem kívánom senkinek azt a szennyet, amit mi kapunk a szitkozódástól a konkrét fenyegetésekig.
– Azt látom a korosztályomban, a harmincas–negyvenes szülői generációban, amely a csokban, a babaváró támogatásban, a családi adókedvezményben és még sok mindenben részesül, hogy ezt természetesnek veszik, az pedig, hogy mi volt 2010 előtt vagy éppen a Bokros-csomag idején, szinte semmit nem mond nekik.
– A Bokros-csomag a kilencvenes évek közepén úgy ütötte meg a családokat, hogy az visszatekintve is elborzasztó. Nem véletlen, hogy a gyermekvállalási kedv visszaesett, kevesebben kötöttek házasságot, nőtt a válások száma. Az ember ilyen természetű: a jót nagyon könnyen megszokja, a jóba bele tud kényelmesedni. Sokan akkor veszik észre a jót, a támogatásokat, amikor már a hiányát tapasztalják. De az is látható, hogy például akármilyen jóléti támogatásokat adunk, akármilyen fejlett Budapest bármilyen uniós statisztika szerint is, a fővárosiak egy része akkor sem fogadja el, akkor sem tartja jónak, amit teszünk.
– De ha most nem a Fidesz és a KDNP folytatná a kormányzást, mire kellene számítani?
– A Tisza Párt és az egész gazdasági holdudvara Brüsszel- és ukránpárti politikát folytat. Ez azt jelenti, hogy bábkormányként követnék a brüsszeli elvárásokat: a háborút és Ukrajnát finanszíroznánk a magyarok pénzéből. A brüsszeli vezetés tehát arcvesztés és elszámoltatás nélkül ebből a háborús politikából már nem tud kiszállni, ezért akarja folytatni Brüsszel az ukránok mindenáron való támogatását, és ezt a politikát támogatja Magyar Péter is a Tiszával. A brüsszeli háborús tervhez pedig pénz kell. Brüsszel pénzbehajtást rendelt meg, a nemzeti kormány erre következetesen nemet mond, a Tiszánál azonban már készülnek a megszorításokkal, és a baloldal, mint mindig, most is elsősorban a dolgozóktól, a gyermekesektől, a középosztálytól és a nyugdíjasoktól venne el. Ezért lenne vége a családi adókedvezménynek, az édesanyák adómentességének, adóemelések jönnének, és elvonnának különböző juttatásokat, például az idősektől a 13. és a 14. havi nyugdíjat. Sorolhatnám tovább, de józan ésszel két perc alatt át lehet látni, hogy milyen törekvések vannak a világban, és ilyenkor szerintem az embernek nem is csak a szimpátiát kell figyelembe vennie, hanem racionálisan kell döntést hoznia. Minden településen ott vannak az I. és II. világháborús emlékhelyek, kopjafák. Mindig megdöbbent, hogy egy kistelepülésen is mennyi név szerepel rajtuk, mennyien lettek áldozatai a világégéseknek. Látni kell, hogy most is ebbe az irányba rángatják a világot, ezért nem mindegy, hogyan döntünk áprilisban: békepárti nemzeti kormány vagy háborúpárti brüsszeli bábkormány kerül-e hatalomra.
– Mi mondható el a magyarországi nemzetiségek támogatásairól?
– Amikor 2010-ben elkezdtünk kormányozni, 12 óvoda, általános iskola és középiskola volt nemzetiségi fenntartásban – most 112. Az egyházakhoz hasonlóan ők is több meglévő állami, önkormányzati intézményt vehettek át. De van köztük vadonatúj létesítmény, mint a biatorbágyi Ritsmann Pál Német Nemzetiségi Általános Iskola is, és vannak olyanok, amelyek iskolaszárnyakkal bővültek, vannak, amelyek teljesen megújultak, vagy amelyek mondjuk energetikai felújításon estek át. További mintegy ötszáz olyan intézmény működik az országban, ahol nemzetiségi oktatás folyik, így együtt nagyjából nyolcvanezer fiatal részesül valamilyen nemzetiségi nevelésben, ami erősíti az ő megmaradásukat, kulturális identitásukat. Egyesek korrupcióról beszélnek, és azt mondják, hogy elloptuk a pénzt. Hát, így loptuk el! Nem aranybudit csináltunk belőle, nem SMS-ben rendeltünk vakcinát, nem ebben a sehova nem vezető háborúban pufogtattuk el, hanem rengeteg minden valósult meg és szépült meg szerte az országban. És nem csak egyházi és nemzetiségi területen – ezek csak kis szeletei mindannak, amit csináltunk.
– A nemzetiségek párját ritkító támogatásával kapcsolatban óhatatlanul előjön az emberből egy kérdés, hiszen eközben látjuk a kárpátaljai magyarság jogainak csorbítását vagy a felvidéki magyarságot nyolcvan év után is sújtó Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban hozott elképesztő jogszabályt. Szóval miközben mi mindent megadunk a nemzetiségeknek, miért ezt kapja cserébe a magyarság a határon túl?
– A Beneš-dekrétumoknak a léte is teljes mértékben elfogadhatatlan. Áprilisban lezajlik majd a választás, és utána ezt rendezni kell, ez nem kérdés. Hiszem, hogy lesz ott is elég józan ész, hogy ezt megváltoztassák, mert amit nem lehet betartatni, annak semmi értelme. Nem kérdés, hogy kiállunk a felvidéki magyarság mellett és ott vagyunk mellettük, ahogy korábban is, amikor talán még nehezebb volt a helyzet. De ez azért is különösen fájó, mert a szlovákokkal a kapcsolatot hihetetlenül sziszifuszi munkával – akárcsak a szerbekkel – rendeztük. Emlékszem, hogy 2010 körül, amikor egy felmérésben megkérdezték a szlovákokat, a leginkább elutasított népcsoport a magyar volt a szemükben – ez mára teljesen megváltozott. De nagyon fontos üzenet, hogy ilyen értelemben nincs viszonosság!
– Vagyis mindez nem befolyásolja a nemzetiségek támogatását?
– Természetesen nem. Mi nem fogunk elkezdeni „szórakozni” a magyarországi szlovákokkal vagy a magyarországi ukránokkal! Azért, mert az ukrán állam elfogadhatatlan módon bánik Kárpátalján a magyarokkal, vagy mert a szlovák parlament elfogadta ezt a vérlázító elnémítási törvényt, azért az itteni ukránok és szlovákok jogai még nem sérülhetnek, és ugyanolyan támogatást fognak kapni, mint eddig. Éppen január elején döntöttünk a szlovák iskola fejlesztéséről Tatabányán és Nógrádban is. Számíthatnak ránk, a magyar kormányra, és mi is számítunk rájuk. A mi politikai közösségünk volt, amely parlamenti jelenlétet biztosított a nemzetiségeknek, amely négy-ötszörösére növelte a támogatásukat, amely megerősítette őket az önkormányzatiságukban, oktatási tevékenységükben, civil szervezeteikben. Ezt folytatjuk a következő négy évben is.
