Egy sorsfordító élménynek köszönhető, hogy Turi Attila az evezőlapátokat ceruzákra, a kajakot pedig rajzasztalra cserélte, és sportoló helyett építészmérnök lett. S hogy milyen jó döntést hozott, azt a következő évtizedek bizonyítják, mert a tervező azóta szebbnél szebb épületeket alkotott, a munkáit pedig a szakma és közvélemény is elismeri. Turi Attila sok mindent elért, egy régi vágya mégis most válhat valóra: kápolnát tervezhet a Bakonyban.
Ön Kossuth- és Ybl-díjas építész, a Magyar Művészeti Akadémia építőművész tagozatának vezetője, a Magyar Építész Kamara alelnöke. A magyar organikus építészet meghatározó alakja, Makovecz Imre tanítványa és hajdani munkatársa. Ennyi elismerés után magától értetődőnek tűnik, hogy ön ceruzával és vonalzóval a kezében született. Így is volt?
– Nem, és mindig csodáltam azokat az embereket, akik már kisgyermekkorukban tudták, hogy mik akarnak lenni. Nem készültem építésznek, hanem először festő, aztán pedig a legmenőbb kajakos szerettem volna lenni. A Dózsában lapátoltam négy évig, az olimpiai bajnok Fábián László volt az edzőm. Csak aztán, amikor harmadikos-negyedikes gimnazista voltam, akkor a mester egyszer csak közölte, hogy menjek el a telepről. Ez nagyon meglepett, mert úgy éreztem, hogy egyre jobban megy a hajó. Ő viszont azt mondta, hogy nekem jó jegyeim vannak a gimnáziumban, tanuljak, mert a kajakozás nem az én utam. Hozzátette, hogy vékonydongájú gyerek vagyok, és ha lesznek is kisebb sportsikereim, hogyan folytatódik majd az életem? Kijelentette, hogy tanuljak, mert az valami. Ebben a helyzetben gyorsan össze kellett kapni magamat, és mivel régen festettem, matematika tagozatra jártam, azt mondtam, hogy mivel kicsit műszaki vagyok, és kicsit művész, akkor kizárásos alapon lesz belőlem építész.
– Haragszik a mesterre vagy hálás neki a tanácsáért?
– Nemhogy hálás vagyok, ez sorsfordító helyzet volt. Életemben két-három ilyen helyzet adódott, az egyik ez volt, a másik legnagyobb pedig az, amikor 21 évesen megláttam a későbbi feleségemet nagy léptekkel a Kolosy téri zebrán átmenni. Azt mondtam, hogy ő az én asszonyom.
– Nagyon sok épületet tervezett, kapott egy sor elismerést, és 26 évig együtt dolgozhatott Makovecz Imrével is. Mire a legbüszkébb az eddigi pályafutásából?
– A mesterrel való együttműködésre Sárospatakon, Sevillában, Egerben, Piliscsabán, Makón és a következő munkára, ami még nincs meg.
– De mégis melyik eddigi munkája áll önhöz a legközelebb?
– Nagyon sokat jelentett, a pályámat alapvetően meghatározta az első igazi, saját karaktert mutató munkám a budakalászi faluház. Terveztem nagyobb épületeket is, de nem a nagyság számít, hanem a benne megmutatkozó szellemi tartalom. Sokat jelentett, hogy részt vehettem a 2010-es ajkai vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítésben, ahol 90 százalék az emberi lelkek újjáépítéséről szólt, és csak 10 százalék érintette az épületeket.
– Van olyan épület, amit ennyi év után sem tervezett még meg, és nagyon vágyik rá?
– Úgy néz ki, a Jóisten végre megadja, hogy életemben először tervezhetek egy kis kápolnát a Bakonyban. Úgy tűnik, hogy a területet fenntartó Bakony Erdő és a Veszprémi Érsekség az alapkoncepciót elfogadta, így tudunk tovább haladni. Amúgy mindenevő vagyok, amit elém hozott a sors, azt csinálom. Terveztem már gyárüzemeket, lakóházakat, társasházat, a kultúra épületeit, főtereket, bölcsődét, óvodát és iskolát. Mindig arra vágyom, ami jön.
– A közelmúltban lezárult a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának Jövőt építünk című pályázata. Milyen munkával jelentkezett a pályázatra?
– A budakalászi Mályva Bölcsőde épületével jelentkeztem a pályázatra, az intézményt 2013-ban adták át.
– Mi volt az alkotás érdekessége?
– Makovecz Imre annak idején megtanított arra, hogy a tervezésnél mindig a megrendelő pénztárcájával és fejével kell gondolkoznunk. Vagyis egy bölcsőde esetében is megvan az a nagyságrend, amin belül illik megoldani a feladatot. Tudnék én mindig nagyobbat és tágasabbat is tervezni, de azt fel is kell építeni, és később üzemeltetni is kell. A bölcsődénél is harcoltam minden egyes négyzetméteren, de csak magamban saját magammal. A másik, úgy terveztem a bölcsődét, hogy a közlekedő rendszer egyben öltöző is. Ott vannak a padocskák, kis bugyrokat alakítottam ki, hogy kicsit elkülönüljenek a csoportok. Igyekeztem ebből egy otthonos előteret csinálni, ami talán kezeli azt az állapotot, hogy milyen érzés, amikor az édesanyánk otthagy a bölcsődében vagy az óvodában. Jellemző kép, hogy a gyermek bent bőg, az anyuka kint sír.
– Hogyan lehet építészileg egy ilyen problémára megoldást adni?
– Igyekeztem egy olyan hangulatú előteret csinálni, ami oldja ezt a feszültséget, és amely olyan archetipikus, formákat és szituációkat teremt, olyan színeket használ, amelytől a helyiség pici városka lesz gyermekléptékben. Ezzel az előtér izgalmas, mindig máshogy, de soha nem félelmetesen föltárulkozó lett, amelyben érdemes tovább haladni. S ebben a térben, középtájon, az egyik oldalon van két gubó vagy kas, egy lágy forma, amiben még ablakocskák is vannak. Ez egész olyan, mintha egy lágy anyagba, egy megszilárduló gipszbe nyomnánk bele üvegtéglát, ezáltal minden plasztikus, gömbölyded. Mindkettő vidám. életteli színekre van festve, az egyik mályva, a másik Napsárga. Arra gondoltam, hogy ez a gyermekeknek hátha jelent majd valamilyen ősformát, mondjuk nevezetesen a nőiességet. Aztán évekkel később egy kolléganőm mesélte, hogy a gyereke oda járt, és amikor megszokta a bölcsődét, akkor beszaladt, átölelte ezt a gubót, és mondta, hogy mamapoci. Na, ezért az egy szóért csinálja az ember. Igen, ez volt a cél, hogy a gyerek érzékeljen egy nőies melegséget az épületben.
– Tekintettel arra, hogy ön akkor Budakalászon lakott, és az intézmény is a kerületben van, adódik a kérdés: lehet valaki próféta a saját hazájában?
– Nehéz dolog ez. Én Budakalászon 23 évig voltam főépítész, és amikor 1996-ban felkértek a pozícióra, akkor azzal a feltétellel vállaltam el, hogy én és a kollégáim is tervezhetünk a településen. Ez jogilag nem összeférhetetlen, annál is inkább, mert nem a főépítész adja az építési engedélyt, ő csak véleményez, és segít a polgármesternek, illetve a jegyzőnek. Elfogadták a feltételemet, én pedig ezután igyekeztem jó példával elől járni. Megmutattam, miként lehet egy iszonyatosan meredek lejtőre házat tervezni normálisan, vagy hogyan lehet helyrehozni a városházát, amit 1960-as években tönkretettek. S ahol csak lehet, segítettem az embereknek, akik többnyire szerettek. S igen, úgy gondolom, lehettem próféta a saját hazámban.
– Maradva az óvodánál, ha egy kisgyermek megkérdezné öntől, hogy miért érdemes építésznek lenni, akkor mit válaszolna neki?
– Mert Isten műhelyében lehetsz kisinas. Ezek vagyunk mi, a teremtést a magunk kisinas módján utánozzuk. Isten szemében hasonlatosak lehetünk, mint az anyja csizmájában kitartóan tipegő gyermek. Kedves és szívet melengető akaratunk vidámítja az embereket. A Jóisten szemében, mi, építészek is valami ilyesmik lehetünk, a teremtést utánzó, jó esetben folytató, kedves, botladozó, de tisztaszívű emberek.