Tanítani kell az önkéntesség kultúráját - Külhoni Magyarok
általános Diaszpóra Hírek Magyarok a diaszpórában

Tanítani kell az önkéntesség kultúráját

Kovács Zsuzsa és Mózes Kolozsváron születtek és házasodtak össze. 1969-ben vándoroltak ki Amerikába, ahol lépésről lépésre építették fel életüket a New Jersey állambeli New Brunswick közelében. Munkájuk és családjuk mellett Mózes hat éven át a helyi református egyház presbitere volt, és többször vállalta a magyar klub elnökségét is; Zsuzsa a cserkészet szülői munkaközösségét vezette hét éven keresztül. Gyermekeik folytatják a közösségi vállalásokat, de 2023 végéig még a szülők is aktívak voltak. Az általuk szervezett 110 éves HAAC-évforduló után a református templomban beszélgettünk.

Idén lesz hatvan éve, hogy egybekeltek. Kolozsvárról öt év házasság után indultak el a nagyvilágba. Miért?

Mózes: Mindketten Kolozsváron születettünk és nőttünk fel. Öcsém középiskolai osztálytársa volt Zsuzsának, együtt érettségiztek, onnan az ismeretség. Sokáig nem volt köztünk semmi, amíg egyszer egyetemista koromban meg nem láttam őt az utcán, amint épp bement egy cukrászdába. Úgy döntöttem, megvárom… Ő meg közben figyelt engem a cukrászdai tükörben. Az volt a végzetes találka. Fiatal házasként nehéz életünk volt Kolozsváron, engem meg is hurcoltak. Még ’64-ben az újságban olvastam, hogy nem kell többé vízum Magyarországra. Ez nem jelentett semmit, mert az útlevelet úgysem adták ki, ahhoz továbbra is sorban kellett állni a rendőrségnél, én mégis naivan elbeszélgettem a barátaimmal arról, milyen jó lesz, talán könynyebben lehet majd utazni. Fél óra múlva értem jött a Securitate (a román állambiztonság), és számokérték, milyen irredenta vagyok. Hiába próbáltam magyarázni, hogy az újságban olvastam a hírt. A párttitkár „elvtárs”, aki egy szót sem beszélt magyarul, érdekes módon el tudta olvasni a magyar újságot. Összehívtak egy hatalmas gyűlést, és kirúgtak az ifjúsági szervezetből (a KISZ romániai megfelelője). Utána még keserűbb lett az élet. Többször hiába kértem, hogy adjanak lakást. Akkoriban Romániában lakáshoz csak vállalati kiutalással lehetett jutni, de mi nem kaptunk, a szülőknél húztuk meg magunkat. Zsuzsának a vállalat azt mondta: ha a férje kap írást arról, hogy neki nem tudnak lakást adni, ő hamarabb sorra kerülhet. Végül kiutaltak egy kis szobát, ez nekünk a világ közepét jelentette. Egy idős házaspáré volt a ház, a fiuk mérnök volt ott, ahol én dolgoztam, neki adtak egy lakást, mi megkaptuk az ő szobáját. Elképzelhető, mennyire utáltak minket a szülők… Nagyon örültünk a kis szobának, de nekem továbbra is az volt minden vágyam, hogy egyszer elmehessek onnét. Nem kényelemből, hanem hogy normális életet tudjunk élni. Mindig arról álmodtam, milyen jó lenne madárnak lenni, és átrepülni a határon…

Zsuzsa: ’68. január 4-én szerencsétlen körülmények között megszületett az első kisbabánk. Szilveszter volt, rajtam kívül mindenki részeg volt a kórházban, és az orvosok megsértették a baba fejét. Nem vihettük haza, öt hónapig és huszonkét napig a kórházban volt, június 22-én eltemettük. A professzor azt mondta: „Intelligens emberek vagytok, ezt a gyereket el kell felejteni, nem lesz normális ember belőle.” Annyira le voltunk rombolva lelkileg meg mindenféle más szempontból, hogy feliratkoztunk egy külföldi utazásra. Csehszlovákiában pontosan akkor tört ki a forradalom, így végül Bécsben kötöttünk ki, de előtte nem szóltunk senkinek.

kovács_zsuzsa_és_mózes_reflap_családi_archívum_5
Fotó: Családi archívum

Mi tört Akkoriban Amerika, Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália és több európai ország, például Németország és Svédország is fogadtak menekülteket, lehetett volna válogatni. Mózsi a vietnámi háború miatt tartott Amerikától. Dél-Afrikába azonnal elvittek volna, de azt meg én nem akartam. Végül Amerikát választottuk, ’69. június 2-án érkeztünk. A szponzorunk a református templom volt. Bertalan Imre lelkipásztor arany ember volt. Férjem egyik régi barátja felismerte őt egy fényképen, így Imre bácsi átadott minket neki. Ők jöttek ki értünk a repülőtérre, náluk voltunk három napot, és utána béreltünk egy kis lakást. Egy hét múlva már dolgoztunk. A magyar templomok környékén akkoriban mindenki magyar volt. Itt volt a táskagyár, az ipartelepek és a Johnson & Johnson.

kovács_zsuzsa_és_mózes_reflap_családi_archívum_9
Fotó: Családi archívum

Hogyan teltek az első évek Amerikában?

Mózes: Az első naptól kezdve nekem mindennap egy kicsit jobb lett, szép lassan előbbre jutottam. A gyerekkori osztálytársamnál kezdtem dolgozni, újra örvendve annak, hogy apámtól tanultam egy használható szakmát. Megvettem egy-egy bútort, nagyobb lakásba költöztünk, innen nem messzire. Aztán bejutottam a Johnson & Johnsonhoz. Az alkatrészgyártásban dolgoztam mintegy két évig, utána bekerültem a menedzsmentbe, idővel a részleg technikai vezetője lettem. Közben létrehoztam a vállalkozásomat a garázsunkban. Vettem egy esztergapadot és egy marógépet, hogy csomagológépeket tervezzek, építsek. Nagyon ment, kinőttem a garázsból. Először párhuzamosan dolgoztam a munkahelyemen és a garázsban, de aztán eljutottam oda, amikor már lehetetlen volt helytállni mindkét helyen. Ráadásul Zsuzsának is lett egy saját papír- és könyvüzlete. Ez kompromisszum volt kettőnk között, mert közben megszülettek a gyerekeink, de ő nem akarta abbahagyni a munkáját.

Zsuzsa: ’70. július elsején született Robi, és három évre rá, július 31-én Erika. Két hónap után már vissza kellett mennem dolgozni, és nem volt, aki vigyázzon a gyerekekre. Akkor megvettük azt a kis üzletet, és abban egyeztünk meg: én reggel beviszem a gyereket az iskolába, és amikor az iskolabusz odahozza őket az üzlethez, jön egy öreg néni, ő átveszi tőlem az üzletet, és én haza tudok menni a gyerekekkel.

Mózes: Nekem az volt a fontos, hogy ő tudjon a gyerekekkel foglalkozni. Előtte volt olyan, hogy őrült sebességgel vezettem haza, hogy ő elérjen dolgozni, közben a gyerekek húsz-huszonöt percet egyedül voltak. Manapság börtönbe zárnának érte. Egyszer olyan fáradt voltam, hogy elaludtam, és a kislányunk kiment pizsamában az udvarra, de nem tudott visszajönni. A Jóisten felébresztett. Utána kitámasztottam az ajtót, és odafeküdtem eléje, hogy ne tudjon kimenni. Túléltük. Ahogy haladtunk előre, egyre jobb lett az életünk. Nagyon szerencsés voltam, mert a Johnson & Johnson épp le akart építeni ötven embert, és felajánlani tervezett egy nagyon kedvezményes csomagot a nyugdíjba vonulóknak. Örökre hálás vagyok egyik volt főnökömnek, aki tudott erről, de nem mondhatta el, csak annyit kért: maradj még egy kicsit. Én ugyanis két hónappal azelőtt már szóltam neki, hogy nem bírom tovább. Így történt, hogy a vállalat történelmében egy magyarnak sikerült a legjobb végkielégítést elhoznia ’95-ben. Akkoriban épült a házunk – ezzel az összeggel és a Dél-Afrikában élő öcsém anyagi segítségével fejeztem be.

kovács_zsuzsa_és_mózes_reflap_családi_archívum_13
Fotó: Családi archívum

Mindeközben többféleképpen is részt vettek a magyar közösség életében.

Zsuzsa: Amikor kijöttünk ide, a templom támogatott minket, ezért Mózsi a későbbiekben többször is elvállalta a presbiteri tisztséget. A templomnak rengeteg ügye van a fenntartástól kezdve a lelki vonatkozású tennivalókig, és mindenhol kell a segítség. A hat magyar és hat angol presbiter a pap vezetésével fontos gazdasági döntéseket is hoztak. Például megvették a templom melletti házat, a jövő generációra is gondolva.

Mózes: Közben megszülettek a gyerekek, Zsuzsa sokkal többet tett értük, mint én. Ő volt a családi taxisofőr: vitte őket különórákra, magyar iskolába, cserkészetre. Először a templomnál segített ő is, utána átment a cserkészethez, ahol hét évig volt a szülői munkaközösség vezetője. A cserkészház akkor még nem volt kifizetve, pénzt kellett szerezni: vasárnaponként húslevest főztek eladásra. Fölényesen többet dolgozott ott is nálam, én azalatt építettem az életünket. Hívtak engem is úgynevezett vigalminak, mert bálokat kellett rendezni; el is fogadtam, de összességében nem sokat tudtam tenni. Szerencsére az asszonyom megrendezte a tavaszi bálokat, és összeszedték a pénzt a cserkészház kifizetéséhez is. Az első Magyar Fesztivált is mi rendeztük. Úgy értem, Imre bácsi meg a többiek összeálltak, de mi ott álltunk mögöttük. Kivettük a részünket a magyar közösségi életből rendesen.

Mi a helyzet a legszebb amerikai magyar dísztermű, 110 éves Magyar Klubbal?

Zsuzsa: A Magyar Klub, röviden a HAAC (Hungarian American Athletic Club) mindig is a New Brunswick-i magyarság és a környék legfontosabb központja volt, gyönyörű épülettel és sok eseménnyel: nagy létszámú gyermek-, ifjúsági és felnőtt-néptánccsoportokkal, tavaszi és szüreti bálokkal, Bálint-napi, halloweeni és szilveszteri partikkal, rendszeres kedd esti kártyázással és péntek esti vacsorákkal. Mózsit először 2012-ben választották meg elnöknek, négy évre. Az akkori tisztikar sok mindent felújított, és folytatták a sűrű programokat, évente legalább három-négy nagy koncertet tartottak magyarországi vendégekkel: Apostol, Republic, Fecó, Márió, Bódi Guszti, 3+2, Dupla Kávé. Utóbbi legalább hatszor volt nálunk, de járt itt a komáromi Magyar Lovas Színház is a János vitéz előadásával. Sikeres telt házas diszkókat, táncházakat és bálokat rendeztek. Utána Horváth István átvette az elnökséget, Mózsi pedig alelnök lett, de mivel az elnök két év múlva családi okokból lemondott, Mózsi ismét elnök lett két évre. 2020-ban átvette tőle a korábbi pénztáros és alelnök, Bott-Varga Denisa néptáncoktató, és a tisztikar is felfrissült, több fiatallal bővült. Az új lendületet viszont megfékezte a járvány. A pandémia idején nagyot változott a klub demográfiája is, sok idősebb tag elköltözött, visszavonult vagy elhunyt, a fiatalabbak pedig a járvány miatt felborult napirenddel küzdöttek. Azelőtt sem volt könnyű fenntartani a klubot, utána viszont még nehezebb lett. Éppen kezdett újra beindulni, amikor Denisa váratlanul lemondott, és nem volt senki, aki átvegye.

Mózes: Ekkor mondtam Stumpf Marika korábbi elnöknek: át kell vegyük, különben bezárhatjuk. Mi már nyolcvanévesek vagyunk, az egészségem nagyon romlik. Hiába volna bennem akarat, hogy segítsek, míg világ a világ, már nem tudom folytatni. Január elsejével végleg letettem a lantot, hadd vegyék át a helyemet a fiatalok, mert ameddig mi nem állunk félre, addig ők nem állnak be. A Covid-járvány óta egyre jobban hiányzik a klubból az önkéntes tagsági munka is. Én mindig azt mondtam: a fizetés zéró, de jövőre megduplázzuk. Tehát ha nem szívből teszed, nem érdemes nekifogni. A klub 110. évfordulóján is azért beszéltem arról: tanítani kell a fiatalabbaknak az önkéntesség kultúráját, hogy ébredjenek fel, mert különben nincs jövő. Vannak, akik segítenek, legutóbb például kalácsot sütni tízen-tizenöten is eljöttek, de egyikük sem akarja átvenni. A klub vezetése olyan, mint egy kisvállalat irányítása: menedzselni kell. A víz-, villany- és gázszámlák, az engedélyek és a lift működtetése olyan alapköltségek, amelyektől nem tudunk szabadulni, ki kell termelni. Csak az ingatlanadónk ötvenezer dollár, korábban hetvenezer is volt. Nagyon reméljük, lesz, aki átvegye, különben veszélybe kerül a folyamatos működés. E rizikót mindenképpen szeretnénk elkerülni. De bárki veszi is át, nem lesz könnyű dolga. Sajnos meglepően kevés az érdeklődés.

kovács_zsuzsa_és_mózes_reflap_családi_archívum_3
Fotó: Családi archívum

Önök szerint miért van így, miért nincs utánpótlás? Mi a helyzet például a gyerekeikkel?

Zsuzsa: Több generáció hiányzik alattunk. Legjobban az ötven fölöttiekre lenne szükség, akiknek a gyerekei már egyetemre járnak, és van egy kis idejük, amelyet erre tudnának fordítani. A lányunk tíz éven keresztül cserkészparancsnok volt, fiunk vezeti most a cserkészek szülői munkaközösségét. Eddig is mindig segített nekik; minden egyes cserkésztáborban ő főz hatvan embernek, ilyenkor szabadságot vesz ki. Viszont a magyar klubba ők sem akarnak belépni, mert sokat nélkülöztek, amíg mi állandóan ott voltunk. Nekünk negyvenöt-ötven percig tartott az út autóval, mégis minden kedden és pénteken megjelentünk. Robinak egyébként van egy tizenkilenc éves fia, Bence és egy tizenöt éves lánya, Zsófi. Ők is magyar iskolások és cserkészek, Zsófi néptáncra jár, Bence brácsázik, Bostonban egyetemista, ott is csatlakozott a cserkészekhez. Akárhogy alakul is a klub jövője, mi nagyon szépen köszönjük mindenki munkáját és segítségét, amellyel eddig hozzájárult annak virágzásához és megmaradásához, és bízunk a fiatalokban.

Antal-Ferencz Ildikó

Forrás: Bocskai Rádió

Kapcsolodó cikkek

  • Megnyitotta kapuit Gombaszög

    Kezdetét vette az idei Gombaszög fesztivál, amely július 16-21. között 35 programhelyszínen, köztük hat zenei színpadon több mint 80