Dala Irén Torontóban született, férjét követve költözött az Egyesült Államokba, annak hol keleti, hol nyugati partján lakva. Öt évesen, még Kanadában került a Külföldi Magyar Cserkészszövetség (KMCSSZ) kötelékébe, amely azóta is elvarázsolja, miközben egyre komolyabb feladatokat bíz rá: jelenleg a szervezet négy fős elnökségének tagja, vezetőtiszt; miközben civilben kardiológiai ápoló, majd tanársegéd és egy 21 éves fiatalember édesanyja.
Te már másodgenerációs észak-amerikai magyar vagy, igaz?
Igen, Torontóban születtem, szüleim ‘56-osok. Édesapám egyedül hagyta el Magyarországot és került Torontóba, édesanyám pedig öccsével és szüleivel együtt érkezett a közeli Hamiltonba. Szüleim a hamiltoni magyar templomban találkoztak, két évre rá össze is házasodtak. Négyen voltunk testvérek, három fiú és egy lány; sajnos a legidősebb bátyám 2017-ben elhunyt. 37 éves koromig Torontóban éltem; akkor költöztem az Egyesült Államokba, amikor férjhez mentem.
Hogyan kerültél kapcsolatba a cserkészettel, ami azóta is meghatározza az életed?
Ahogy testvéreimet, szüleim engem is beírattak a torontói Szent Erzsébet magyar templomban működő magyar iskolába és cserkészetbe, rendszeresen jártunk misékre, ahol a fiútestvéreim ministráltak is; s részt vettünk az akkoriban ott működő ifjúsági klub életében is. Az óvodával kezdtük és mindegyikünk befejezte a nyolcadik osztályt a Szent Erzsébet hétvégi magyar iskolájában; de én még tovább is tanultam magyarul, mégpedig az egész Észak-Amerikában egyedülálló, és ma is létező hétvégi Helikon Gimnáziumban. Az ott szerzett kreditpontokat elfogadták az angol gimiben, így négy plusz idegen nyelv kreditponttal érettségiztem le.
A Szent Erzsébet templomban működött a 42. számú Boldog Kinga, ma már Szent Kinga lánycsapat, és a 20. számú Árpád vezér fiúcsapat. Akkoriban még eltérő időben tartották a foglalkozásokat: a lányoknak szerdán este voltak az összejöveteleik, a fiúknak pedig csütörtökön. Emellett ott volt a magyar iskola minden szombaton, vasárnaponként szentmise, és utána általában még valamilyen közösségi program – tehát nagy-nagy áldozat volt a szüleim részéről, hogy hetente háromszor-négyszer is elvittek minket a magyar templomhoz, ami a mi esetünkben 30-40 perc autózást jelentett egy-egy irányba. A magyar iskolát is szerettem, de a cserkészet révén egy olyan világba léptem be ötéves koromban, ami teljesen elvarázsolt. Ott találtam meg a helyemet. Rendkívül tetszett az, hogy őrsökbe voltunk szervezve, csak lányokkal lehettem együtt, idősebb lányok foglalkoztak velünk és klassz programjaink voltak. A fiútestvéreim is nagyon élvezték a cserkészetet, de ők egy idő után abbahagyták, mert komolyzenészek, karmesterek lettek, akik már kiskoruktól kezdve nagyon komolyan tanultak zenét. Tíz éven át tanultam zongorázni meg fuvolázni, énekeltem az iskola énekkarában is, de a fiúk sokkal komolyabb hangsúlyt fektették a zenére, így a cserkészet lett az „én helyem”, ahol fiútestvéreim nélkül lehettem és ki tudtam bontakozni.
Jól sejtem, hogy a legjobb barátaid is magyar cserkészek voltak?
Manapság sokan emlegetik a kettős nyelvi identitást, de valahogy nálunk ez nem vált élesen ketté, természetes volt, hogy kanadai magyarok vagyunk, akik hétközben angol nyelvű iskolába és magyar cserkészetre is járnak, hétvégén pedig ott vannak a magyar iskolában és a templomban. Nem voltak bennünk kérdőjelek az önazonosságunkkal kapcsolatban. Voltak barátaim mindkét nyelvi közegben, és azok tudtak egymásról – ez is teljesen természetes volt számunkra. Igaz, nekem a legjobb barátaim mégis magyarok voltak; főleg azok, akikkel éveken át cserkészkedtem, és összekötött minket a rengeteg közös élmény. Van egy-két nagyon jó barátom még az angol gimiből, de az egyetemi társaim közül senkivel sem tartom a kapcsolatot.
A magyar cserkészbarátok viszont megmaradtak hosszú évtizedeken át. Ebben nemcsak az számított, hogy a cserkészetnek volt számomra egy varázsa, hanem az is, hogy serdülőkortól elkezdtünk járni a központi akadályversenyekre és a nyári vezetőképző táborokba a fillmore-i (New York állam) Sík Sándor Cserkészparkba, ahol sok más magyar cserkésszel találkoztunk, akik más városokból, sőt, más országokból érkeztek a táborokra. Csodálatos érzés volt, hogy a tábor második napján úgy éreztük, mintha már száz éve barátok lennénk, még azokkal is, akikkel akkor találkoztunk először – mert ugyanazok a szokásaink és a programjaink, ugyanazokat a magyar népdalokat énekeljük… Ezt sehol máshol nem találtam meg, csak a cserkészetben. A magyar iskolában is voltak barátaim, de az mégis más. Fiatal lányként balettórákra jártam, kipróbáltam a néptáncot is, de nem ott találtam meg a boldogságomat. Az a baráti kör sem volt olyan, mint a cserkészbarátoké, amelyek többsége egy életre megmaradt. Több mint 50 éve cserkészkedek, és a kezdeti varázslat most is él bennem. Ha elmegyek egy táborba, az új vezetőkkel kapcsolatban is úgy érzem, mintha ezer éve ismerném őket…
Végül is testvéreknek hívjátok egymást… A torontói csapatnál 5 éves korban kezdted és most a KMCSSZ elnökségi tagja vagy. Mi történt a több, mint 50 év alatt?
Igen, valóban testvérek vagyunk. Végigjártam a ranglétra minden fokát: kiscserkészként kezdtem, kiscserkész őrsvezetőként folytattam, volt nagycserkész őrsöm, elvégeztem a segédtisztképző tábort, évekig vezettem a cserkészrajt, utána torontói csapatparancsnok lettem, majd torontói körzeti parancsnok. Később a KMCSSZ Intézőbizottságának, végül elnökségének tagja lettem. Egyszóval minden voltam és mindenből kivettem a részemet.
Eközben mivel foglalkoztál a civil életben?
Ápolónak tanultam, mert mindig az volt bennem, hogy segíteni akarok másokon.
Valószínűleg ezért „jött be” nekem ennyire a cserkészet is… Egy ideig azon gondolkodtam, hogy esetleg tanár szeretnék lenni, de meggondoltam magam és végül ápoló lettem. A kardiológiai osztályon kötöttem ki, amit nagyon élveztem. Jó néhány évig dolgoztam ott, de egy kicsit kiégtem, mert kórházban, 12 órás műszakokban dolgozni nagyon kemény munka, és a sok betegség és halál is megviselt… Amikor elhagytam Torontót, otthagytam az ápolói karrieremet.
A férjedet is a cserkészetnek köszönheted?
Igen. A férjemet, Tamás Pétert tizenöt éves koromban ismertem meg, ő tizenhat éves volt akkor, és az Egyesült Államok keleti partján, New Jersey-ben élt, ahol született. A fillmore-i kiscserkész őrsvezetőképző táborban találkoztunk először. Ez persze még az internet előtti világban történt, ezért a tábor után sokáig leveleztünk egymással, mert akkoriban a távhívások nagyon drágák voltak, így csak ritkán hívhattuk fel egymást. Közben befejeztük a gimit, elmentünk egyetemre, és megszakadt köztünk a kapcsolat. Húsz év múlva találkoztunk újra. Ő akkor Európában dolgozott, és nem volt különösebben aktív a cserkészetben, de a neve szerepelt egy cserkész kör-emailen. Amikor ezt felfedeztük, újra elkezdtünk egymással levelezni. Amikor összeházasodtunk, Péter San Franciscóban lakott, tehát valakinek költöznie kellett, és úgy döntöttünk, hogy én hagyom el Torontót, és az Egyesült Államokba költözöm. Két évig laktunk San Franciscóban, majd átköltöztünk a keleti partra, New Jersey-be, ahol tizenhárom évet éltünk, és ahol Henrik fiunk született. Utána ismét visszaköltöztünk Kaliforniába egy évre, majd újra visszajöttünk a keleti partra. Elsősorban a férjem informatikusi munkája miatt költöztünk ennyit, de jó tapasztalat volt a fiunk számára is, hogy egy évig megismerjen egy teljesen más életmódot. Henrik most lesz 21 éves, egyetemre jár, matekot tanul; majd meglátjuk, hogy az élet milyen irányba viszi őt, és persze minket is: most meddig maradunk New Jersey-ben, és mikor indulunk egy újabb kalandra…
Férjed cserkészcsaládba született, jól emlékszem? A fiad is „megfertőződött” a cserkészettel, két ilyen szülő mellett?
Igen, apósom, Tamás Tamás volt a New Brunswick-i cserkészcsapat első képzett cserkésztiszt parancsnoka. Férjemék szintén négyen vannak testvérek, ott is három fiú és egy lány, és náluk is minden gyermek cserkészkedett. Péter Philadelphiában járt egyetemre, és amióta megszerezte az MBA fokozatát, a számítógépes és pénzügyi világban dolgozik.
Igen, Henriknek nagyon tetszik a cserkészet. Igen aktív volt sokáig, de amióta egyetemista, korlátozottabb az ideje, nem tud annyi időt belefektetni a cserkészmunkába, mint korábban, viszont nyáron tervezi elvégezni a kiscserkész segédtiszti képzést. Neki is magyar cserkészek a legjobb barátai. Jól beszél magyarul, szívesen felvállalja magyarságát, az iskolákban szívesen hordott magyar feliratú pólókat, például a Balassi Intézetét, mert egy évet ő is élt Magyarországon a Balassi program révén és nagyon szeretett ott lenni. A fiam büszke arra, hogy magyar. Vannak rokonaink Budapesten és több vidéki városban és falun, apósomék ugyanis tizenegyen voltak testvérek – elég nagy a család…
Ha jól sejtem, neked sem az egyetem, sem a munkahely, sem a költözések nem jelentettek törést a cserkészéletedben, ahogy ez gyakran előfordul másokkal…
Tudom, hogy itt Amerikában általános, hogy a fiatalok korábbi lakóhelyüktől távoli egyetemekre járnak, és akkor sokan abbahagyják a cserkészkedést, de az az igazság, hogy én sosem vágytam erre… Sosem akartam messzire menni Torontótól; nem akartam otthagyni a helyi cserkészcsapatot… Mindig találtam időt, az egyetemi tanulmányok mellett is, a cserkészkedésre. Talán akkoriban nem vállaltam annyit, mint korábban, de azért elég aktív voltam a csapatnál az egyetemi évek alatt is. Amikor pedig Amerikába költöztem, csatlakoztunk a San Franciscó-i csapathoz, ahol a férjem éppen utolsó éves csapatparancsnok volt. Amikor átköltöztünk a keleti partra, a New Brunswick-i volt a legközelebbi csapat, így oda léptünk be. Ott is sokáig aktív voltam, ma már kevésbé, mert már jó néhány éve szövetségi munkát végzek. Ha szükséges, cserkész szülőként most is besegítek, de a szövetségi munka és a teljes idős állás mellett – végül mégis iskolában dolgozom, tanársegéd lettem – már nehéz időt találni arra is.
A KMCSSZ elnökségi tagja és vezetőtisztje vagy. Ez pontosan mit jelent?
A hivatalos munkaköri leírás szerint a Vezetőtiszt (VT) irányítja a cserkész kiképzést, a vezetőképzést és általában minden nevelői tevékenységet. Természetesen ez a VT testület segítségével történik. A csapatok és különleges
egységek működését közvetlenül, vagy a vezetőtiszti testület tagjain, illetve a kerületi parancsnokokon keresztül ellenőrzi. Az évi munkaterv változatossá tétele céljából megfelelő anyaggal látja el a csapatokat és a kerületi parancsnokokat. Közös megmozdulásokat készít elő, és irányítja azok lebonyolítását.
Gyakorlatban, felelős vagyok az éves központi akadályversenyért és a központi tisztikonferenciáért, de mindkét eseményt fiatalabb vezetők szervezik. Nekem nagyon jó érzés, hogy ezek a fiatalok lelkesek, felelősek, jól dolgoznak, magukkal húzva a többi fiatal vezetőt. Nem szeretek mikromenedzselni – nem szeretem, amikor velem azt teszik, ezért én sem teszem másokkal –, ezért én „csak” ott vagyok nekik, ha tanácsra van szükségük vagy bármilyen kérdésük van, akkor hozzám fordulhatnak bármikor. Nagyon jó a viszonyom a fiatal vezetőkkel, jól tudunk együtt dolgozni, kölcsönösen tiszteljük egymást. Biztató látni, hogy van jövője KMCSSZ-nek. A cserkészet egy ifjúsági mozgalom, mindent az ifjúságért teszünk; ugyanakkor bármilyen életkorban megtalálhatod benne a helyed: mindig van valami, amiben segíthetsz, amit el tudsz vállalni – mindig kellenek az idősebb, tapasztalt vezetők is, például mentorálni a fiatalokat.
Azoknak, akik nem tudják, mik ezek a korábban említett események, összefoglalnád röviden?
A központi, más néven szövetségi akadályversenyt maga a KMCSSZ szervezi, minden tavasszal a fillmore-i Cserkészparkban, de vannak máshol is akadályversenyek: a nyugati parton tavaly volt az első, és Európában szintén rendeznek akadályversenyeket. Ezek mind úgy működnek, hogy van egy kerettörténet, ami lehet egy rövid mese, egy mondóka vagy bármilyen téma, amiről a cserkészek tanulnak. Az akadályverseny pedig egy fizikai pálya, a kerettörténethez kötött állomásokkal, amit végigjárnak, és közben felmérik a cserkésztudásukat. A tavalyi keretmese témája a híres magyar nők voltak. Az egyik állomásnál az volt a feladat, hogy Sarolt levelet akart küldeni fiának, Istvánnak, de titkos nyelven (rovásírás) kellett megírnia azt.
A központi tisztikonferenciát pedig minden év novemberének első hétvégéjén tartjuk, ahova minden 18 éven felüli segédtisztet, tisztet vagy felnőtt cserkészt meghívunk. A központi mellett minden kerületnek vannak saját csapatparancsnoki, tiszti, kerületi stb. konferenciái. Mindig vannak megvitatni való témáink, s persze játékok, beszélgetések. Tavaly az egyik téma a kommunikáció volt: hogyan tudunk jobban értekezni a szülőkkel; hogyan tud egy fiatal beszélni egy idősebb szülővel vagy egy másik fiatallal; milyen gondok vannak és mi a legjobb közlési módszer manapság? Ugyanis a mi időnkben még nagyon más volt, ma viszont sokféle módon tarthatják a kapcsolatot a szülőkkel és a vezetőkkel: van, ahol sms-t, máshol Whatsapp-ot vagy Facebook-csoportokat használnak. Harmadik éve Fillmore-ban tartjuk. Régebben városról városra jártunk, majd huszonvalahány éven át Buffalóban (New York állam) tartottuk. Három évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy ha már megépítettük az új Hontalan Sasok Házát, aminek van konferenciaterme is, akkor tartsuk a tisztikonferenciákat is a Cserkészparkban.
Milyen egyéb feladatod van még elnökségi tagként?
Kéthetente van elnökségi tanácskozás; általában szerda délután, online. Van, amikor fél óra alatt meg tudjuk beszélni az összes témát, és van, amikor két óra után még mindig a képernyő előtt ülünk, ami időben is elég nagy kihívás mindenkinek… Ezen kívül felelős vagyok a cserkészismereti vizsgákért, amiket a cserkészeknek megtanítunk, majd számon kérjük a tudást. A vizsgaanyagot már tavaly elkezdtük megújítani, most pedig épp azt szeretnénk kitalálni, hogyan lehetne az írásbeli részét – tehát nem a gyakorlati, hanem csak az írásbeli vizsgát – online levezetni. Elsőre talán könnyűnek hangzik, de nem szabad elfelejteni, hogy a KMCSSZ-ben mindenki önkéntes, tehát akkor foglalkozunk a fejlesztésekkel, amikor van rá időnk.
A KMCSSZ honlapja szerint egy másik, ún. egyéb megbízatásod is van…
Mivel a KMCSSZ tagja az Amerikai Magyar Koalíciónak (Hungarian American Coalition, HAC), én képviselem ott a szövetséget. Tavaly első alkalommal vettem részt a HAC Mikulás-vacsoráján; másnap a vezetőségi gyűlésen is jelen voltam. A képviselet azt jelenti, hogy tájékoztatom a Koalíció tagszervezeteit a munkánkról, a legújabb fejleményekről, terjesztem a KMCSSZ jó hírét stb.
A legutóbbi Jubileumi (Jubi) táborban is fontos feladatod volt.
Igen, a 2024-es Jubi táborban én vezettem a nyolc fős logisztikai csoportot, amely nagyon szorosan együtt dolgozott a tábori műszakkal és a táborparancsnokkal. Mi gyakorlatilag felelősek voltunk mindenért, ami életben tartotta a tábort, a konyhától kezdve a műszakisokon át a portyákig. Már két évvel a Jubi előtt kapcsolatba léptem a főszakáccsal, azzal az Ottó Edittel, aki családjával több nemzedéken át, immár ötven éve vezeti a tábori konyhát, és akivel annak idején együtt cserkészkedtem Torontóban, mert ők is ott nőttek fel. Nekik már olyan kialakult rendszerük van, hogy nem is merek beleszólni, csak jelzem neki: szóljon, ha kell segítség. Tehát mi már két éve elkezdtük a beszélgetést arról, hogy kb. hány embert várunk, mi a helyzet az újonnan épített konyhával és az új felszerelésekkel, mi kellene még nekik stb. Kovács Gyuri vezeti a műszaki csapatot, ők intézik az eszközök beszerzését és beszerelését. Természetesen folyamatosan gyűléseztünk Pigniczky Eszti táborparancsnokkal is, akár hetente.
A tábor alatt is volt feladatunk, például felelősek voltunk a budik takarításáért, ami nem egy kellemes feladat, de valakinek azt is meg kell csinálnia. A Cserkészpark közelében pedig él egy gazda, aki elfogadta az ételmaradékkal kapcsolatos felajánlásunkat, így minden nap el kellett neki szállítanunk a moslékot. Eleve úgy hívtam meg mindenkit a logisztikai csapatba: ha vállalják az ilyen fajta munkákat, akkor szívesen látom őket. Talán épp ezért is nagyon jó csapat jött össze. Részei voltunk az Építsünk országot Szent István-i keretmesének, zöld kaftánunk volt. Amikor tudtunk, elmentünk egy-egy altábor tábortüzére. Mindezt egyébként azért tesszük, hogy a táborozó cserkészeknek jó legyen. De ami a legfontosabb, a vezetés elsősorban példa: soha nem kérnék meg senkit olyan munkára, amit én magam nem lennék hajlandó elvégezni. Néha volt időnk egy kis pihenésre is – összességében nagyon jól sikerült a tábor.
A tábor után még többedmagammal maradtam három napot a parkban. A felszereléseket be kellett tenni a nagy tárolóba, illetve átadni azokat a kölcsönző és elszállító vállalkozásoknak, a szemetet összeszedni, a kukákba dobni, végigjárni az egész parkot, hogy tényleg minden táborhely ki van-e takarítva, minden eszköz megtalálta-e a helyét. Ráadásul előtte volt ugyanott egy tisztképző tábor is, így én egy teljes hónapig laktam sátorban. Kicsit érdekes, de azért jó élmény volt.
Elárulom neked, hogy azt gondoltam, egy KMCSSZ elnökségi tag biztosan nem sátorban alszik…
Akkor elárulom neked, ha Fillmore-ban vagyunk, én sátorban szeretek aludni. (nevet)
Végül beszéljünk a legutóbbi központi Cserkészbálról…
Ez volt az ötvenedik Cserkészbál. Eleinte még évente szervezték, de a vele járó rengeteg munka miatt átálltak arra, hogy inkább csak kétévente legyen. Azért tudom, hogy mekkora munka, mert Vajtay Gabival 14 évig voltunk főrendezők. A Cserkészbál mindig jó volt, de nem volt nagy bevétele. Amikor Gabi felhívott, hogy szervezzük együtt és vigyük egy kicsit más irányba, igent mondtam, mert jól tudunk együtt dolgozni – később, 2018-ban, együtt indítottuk el a magyar karácsonyi vásárt a New Brunswick-i Magyar Múzeumban, ami azóta éves esemény lett –, bár azért időközben megtanultam, ha telefonon hív, nem mindig érdemes felvenni, mert utána már nem tudsz nemet mondani neki… (nevet)
Mielőtt átvettük a bálszervezést, viszonylag kevés pénz gyűlt össze alkalmanként, de az első, általunk szervezett cserkészbál során 30 ezer dolláros bevételre tettünk szert, amit a központnak adtunk. A bált mindig nagyon elegáns helyen rendezzük meg, tehát a költségek is óriásiak. Már másfél évvel előtte le kell foglalni a helyet, ezért nincs olyan komoly szálloda New Jersey-ben, amit Gabival ne jártunk volna be, hogy megnézzük a báltermüket, hogyan néz ki, hány ember fér el stb.
A hagyományos Cserkészbál teljes bevétele a KMCSSZ-hez került. Mielőtt átvettük, nem igazán volt konkrét cél, hogy mire is gyűjtsünk a bálon. Gabival viszont úgy döntöttünk, kellene egy nagyobb cél: ha már rengeteg időt, munkát és energiát belefektetünk, legyen anyagi haszna is… Azért is, mert az emberek jobban adakoznak, ha azt mondjuk nekik, hogy például egy új gyengélkedőre, segédtiszti barakkra vagy épp kiscserkész barakkra gyűjtünk, mint legutóbb. A másik, amire hangsúlyosan átálltunk: a lehetséges támogatók felkutatása, egyrészt a költségek fedezésére, másrészt adománygyűjtésre. Szépen valóra váltak a terveink, már az első általunk szervezett bál nagyon sikeres volt, és azóta mindig van valamilyen határozott célunk és jó néhány támogatónk. Szerintem már minden központi cserkészparki épület volt valamikor báli célunk… Emellett természetesen vannak külön gyűjtések is. Más vezetők és csoportok továbbra is gyűjtik a pénzt most a kiscserkész barakkra, és nagyon szerencsések vagyunk, mert mindig van adakozó, és köztük mindig van nagylelkű adakozó is…
Tavaly átadtátok a bál szervezését, te pedig díszvendég lettél…
Igen, úgy éreztük, itt volt az ideje. Vezetőképzésünkön azt tanítjuk, hogy akkor kell abbahagyni a játékot, amikor az a legjobban megy. Illetve szeretnénk mással is foglalkozni, így átadtuk a szervezést a New Brunswick-i Kovács Zsuzsának.
Ezen bálon az a megtiszteltetés ért, hogy én lettem a díszvendég. Ez általában egy cserkészvezető vagy valaki, aki nagyon sokat támogatta a cserkészeket. Ezzel elismerték a munkámat, nem elsősorban azt, hogy éveken át rendeztem a bált, hanem az egész cserkészpályafutásomat. Soha nem azért dolgoztam, hogy díjakat kapjak, sőt nem is szeretem, amikor fel kell szólalni és magamról beszélni, de azért jólesett az elismerés, és természetesen adott egy kis ösztönzést a jövőre nézve.
Nagyon röviden beszéltél, emlékszem…
Nem szeretek hosszan beszélni, nem látom az értelmét… Elmondom, amit el kell, de nem cifrázom. És nem szoktam előre leírni. Az emberek jobban odafigyelnek rád, ha nem papírról olvasol, ezért én mindig fejből és szívből beszélek és mindig megemlítem a legfontosabbat: a cserkészszeretet, a szolgálat az, ami engem továbbvisz…
Ez egy szép végszó lenne, de van még egy kérdésem. Említetted, hogy fiatal felnőttként nemcsak a cserkészet jelentette számodra a közösségi munkát…
Valóban, nagyon aktív voltam a Szent Erzsébet templom körül fiatalabb koromban, és azt is nagyon élveztem. A templom egyházközségi tanácsának tagja voltam több éven át. Tehát nemcsak a cserkészetről szólt az életem, ami szerintem fontos. A templomban nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy legyenek fiatalok is a tanácsban, nemcsak idősebbek, és legyenek lányok-nők, nemcsak fiúk-férfiak. Volt külön cserkész képviselő tanácstag is, akit oda beszavaztak. Többször bekerültem én is. Jó volt jobban megismerni egy egyszerű hívőnek az egyházat, a híveket; és közben sokat tanultam arról, hogy mit miért tesznek, teszünk. Tanácstagként úgy éreztem, jobban része vagyok az egész templomi közösségnek, mint egy családnak.
Hadd kérdezzek még egyet, a templom és a cserkészet változó kapcsolatáról. Torontóban ez nagyon egyértelmű, de sok helyen nem ennyire. Hogyan látod?
Vannak városok, ahol a magyar katolikus egyház vagy templom a cserkészcsapat hivatalos fenntartó testülete (FT). Torontóban is ez a helyzet. Egyébként ott régebben három cserkészcsapat volt; a mieinken kívül volt egy vegyes csapat a Magyar Háznál… Ma a legtöbb helyen civil magyar szervezet vagy maguk a szülők a helyi cserkészcsapat hivatalos FT-je. Ami fontos: a helyi csapatok a KMCSSZ részei, annak szabályait követik; és minden cserkésznek el kell fogadnia a cserkésztörvényeket. Tehát nem az FT irányítja a csapatokat, hanem a Szövetség. A helyi FT-vel viszont szorosan együttműködik minden helyi cserkészcsapat.
A másik fontos szempont: a cserkészet célja a jellemnevelés, nem a vallásos nevelés. A néhány éve alakult Forrás-csoport az Istentől kapott értékeket igyekszik gyakorlati formában feldolgozni a cserkészek részére, mert szeretnénk, hogy mindenkinek legyen valamilyen kapcsolata Istennel. Tudatában vagyunk annak, hogy a világ megváltozott, ezért az az elvárás, hogy minden cserkész vallásos és templomban járó legyen, nem reális. De az Istenbe vetett hitet beépítjük a cserkészmunkánkba. Bármelyik hitbéli szakaszban tart valaki – akár vallásgyakorló, akár kereső –, az értékrend mindenkié. Ahogy haladnak a korban, egyre magasabb szinten van a közös értékrend kidolgozva számukra. Íme egy egyszerű gyakorlati példa a másokon való segítés értékére: a kiscserkész az asztal megterítésével segíthet otthon, az idősebb cserkész pedig már az étkezés egy részének elkészítésével.
Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
A cikkben szereplő képek Dala Irén archívumából származnak.
Forrás: bocskairadio.org
