Járvány, politika, gazdaság, életünk, lehetőségeink és kilátásaink, határon innen és túl. Összefüggenek, sőt, adott esetben egymásból következnek a felsorolt témakörök, melyekről Potápi Árpád János nyilatkozott lapunknak. A Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, országgyűlési képviselő a vele készített beszélgetésben több országba is elkalauzolt bennünket. Ám a végén mindig visszaérkeztünk a szülőföldre, Bonyhádhoz és térségéhez.
– Ön ismert Vietnám-kedvelő, többször is járt ebben a kelet-ázsiai országban. Kínához hasonlóan ott is szerepel az étlapon a denevér?
– Legutóbb idén év elején voltam Vietnámban, és egyetlen olyan étteremmel sem találkoztam, melyben a fogások között ott lett volna a denevér – válaszolta Potápi Árpád János. – Kellő egzotikumként kígyóvacsorán vehettem részt, kígyópálinka fogyasztással, de meg kell mondjam, nem okozott átütő élményt. A célzatos kérdésre válaszolva: legelső, 1989-es vietnámi utamon valóban volt alkalmam denevérlevest kóstolni. De mint látszik, semmi bajom nem történt. Úgyhogy talán ezért is, nekem személy szerint vannak kétségeim afelől, hogy a járvány vajon valóban a denevérnek tudható-e be.
– Történelemből is van diplomája, tehát ismeri a középkori járványokról szóló forrásokat. Azok alapján gondolta volna, hogy egy újkori járvány ilyen komoly, drámai hatással lesz az egész világra?
– Ezt soha nem gondoltam volna. Jóllehet teljesen logikus, hogy egy járvány, ha manapság elszabadul, akkor szétterjed az egész világon. De az ember egészen az utolsó pillanatig reménykedik. Nem gondolja, hogy őt személy szerint bármilyen baj érheti. Hadd említsek egy példát! Az ismert olasz, egyúttal zsidó felmenőkkel rendelkező írót megkérdezték arról, hogy a harmincas évek vészjósló folyamatait látva miért nem hagyta el Európát. Azért nem, válaszolta, mert a legutolsó pillanatig bízott abban, hogy nem történik semmi végzetes. Amikor azt látta, hogy körülötte már mindenkit deportáltak, akkor is reménykedett, hogy megmenekül. Nem így történt. De ugyanígy említhetném Csernobilt is, onnan sem menekült el önként senki, pedig sugárfertőzötté vált a terület. Még március közepén, közvetlenül a bejelentések előtt sem hittem volna, hogy ez fog történni. Éppen akkor voltam Kanadában, az ott élő magyarok már nem is tartották meg a március 15-i ünnepségeket. Kollégáimmal mi voltunk az utolsó kormányzati delegáció azokban a napokban, akik még kiutazhattak külföldre hivatalos útra, közvetlenül aztán döntött a kormány a veszélyhelyzet kihirdetéséről. Hazaérkezve megtapasztaltam, hogy a félelem mivé képes tenni embereket, akár családtagokat, barátokat. Mindent összegezve, a járvány komoly károkat okozott, a gazdaság tíz éve tartó, folyamatos fejlődése is megtört.
– Elég sok helyen, beruházások átadásán, egyeztetéseken lehetett látni Tolna megyében is az elmúlt időszakban. Nem tartott a fertőzés veszélyétől?
– A bonyhádi gimnáziumban Ónodi Szabolcs volt a testnevelő tanárom. Az egyik órán egy nagy diófa alá vitette velünk a rúdugrásnál használatos szivacsot, majd azt javasolta, hogy a fa tetejéről ugorjunk le a szivacsra. A fa mintegy tíz-tizenkét méter magas volt. Én abban sem voltam biztos, hogy lefelé érve egyáltalán a szivacs közelébe kerülök, így azt találtam mondani: Tanár úr, én bátor vagyok, de vakmerő nem! Tehát megjelenésem különböző rendezvényeken nem írható egyébként nem létező vakmerőségem számlájára.
– A járványveszély mennyiben, illetve miben hátráltatta a Bonyhád és térségébe tervezett beruházásokat?
– Körzetemben három olyan település van, mely jelentősebb iparral rendelkezik: Bonyhád, Dombóvár és Nagymányok. A termelő üzemek gyakorlatilag leálltak, de a hírek arról szóltak, hogy ez nem végleges, és nincs szó tömeges elbocsátásról, kivonulásról sem, hanem csak kivárnak. Mi azért is álltunk le, mert a magyar ipar Nyugat-Európa, elsősorban Németország gazdaságához kötődik. Ha ott nem termelnek a gyárak és leállnak a felénk irányuló szállítások, akkor mi sem tudunk termelni. Amint Németországban kezd beindulni az ottani gazdaság, ezt a feléledést hamarosan követi a miénk is. A német kapcsolatoktól ugyancsak függő, szállítmányozó céggel rendelkező bonyhádi barátom a válság tetőzésekor kivonta néhány kamionját a forgalomból. A helyzet javulásakor azonban újabb gépjárműveket vásárolt. Sőt, látja, hogy nagyon sok munkája lesz a közeljövőben. Most sok minden feltorlódott, és rengetegen azon törik a fejüket, hogy miképpen fogják ezt az óriási munkát elvégezni. Én arra számítok, hogy a termelés a közeljövőben ugrásszerűen megindul majd, és a vállalkozók zöme is ennek megfelelően áll ugrásra készen. Elég megnézni már most egy fővárosi éttermet: szinte sorban állnak az emberek a bejárat előtt. Egyébként nem kell ilyen messzire menni, Szekszárd határában az út menti kávézó kültéri része is tele volt vendégekkel.
– Bonyhádon hallottam öntől: a járványra nem a meghátrálás, hanem új beruházás a válasz. Ez egyszerre kormányzati törekvés és személyes filozófia?
– Abszolút. Orbán Viktor miniszterelnök szokta mondani: amikor minden rosszul megy és omlik össze, akkor kell tulajdont vásárolni, mert olcsó. Nekem is meggyőződésem, hogy ilyenkor kell helyzetbe hozni, megalapozni önmagunkat, a várost, avagy a térséget. Bonyhádon az Ipari Park területén csarnokok épülnek, és az érintett vállalkozók részesei a kivitelezésnek is. Az így keletkező hasznot saját maguk számára könyvelhetik el, a profit tehát helyben marad. Természetesen nem mindegyik település bír azonos adottságokkal térségünkben. De mindenhol azt várják, hogy mikor lesz vége a járványveszélynek, mert dolgozni szeretnének. Miután találkoztunk és egyeztettünk, pontosan tudom, hogy Dombóvár polgármestere csakúgy mint a bonyhádi városvezető tele van tervekkel. Ami az országos gazdasági helyzetet illeti: az elmúlt időszakban miniszterelnök úr többször hangsúlyozta, hogy amennyi munkahelyet a vírus tönkretesz, mi annyit fogunk létrehozni. Továbbra is ehhez tartjuk magunkat.
– Nemcsak a politikust, hanem a magánembert is hadd kérdezzem: miként jellemezné kapcsolatát Bonyháddal, a térséggel?
– Én minden híresztelés ellenére soha nem költöztem el Bonyhádról. Itt lakom, innen autózom rendszeresen Budapestre, és onnan vissza. Egy héten általában három-négy alkalommal vagyok a fővárosban, előfordul, hogy egy hajnali utat követően délelőtt tíz órakor már ismét Bonyhádon parkolok le. Szerdánként általában itthon tartózkodom, pontosabban járom a körzetemet, kétszáz-kétszázötven kilométert megtéve. Az összes államtitkár és miniszter közül még mindig én vezetek a legtöbbet, évente száz-százhúszezer kilométert. Ez az érték idén azért csökken, mert utoljára március elején voltam hivatalos úton Temesváron, utána Kárpátaljára már diplomata-útlevéllel sem léphettem be.
– Vietnám, Kanada, Tolna megye, Bonyhád és a térség után essék szó Magyarországról, tekintettel arra, hogy pár nap múlva érkezünk el a trianoni békediktátum századik évfordulójához. Mint politikust és történészt egyszerre kérdezem: miként haladhatjuk meg ezt a máig ható csapást?
– Éppen most volt a tizedik évfordulója annak, hogy elfogadtuk a kedvezményes honosítási eljárásról szóló törvényt. Azóta a világban több mint egymillió-százezer személy kérte és kapta meg a magyar állampolgárságot, főképpen a Kárpát-medencéből. Óriási eredmény ez, és nemcsak a számok miatt. Tíz éve zajló nemzetpolitikánk első lépéseként szimbolikus jelentőségű jogszabályokat hoztunk meg. Ma már, a Nemzeti Összetartozás Napjának törvénybe iktatásával és a szavazati jog megadásával egyre inkább beszélhetünk az egységes Kárpát-medencei térről. Legyen szó gazdaságról, kultúráról, oktatásról. De megemlíthetem a média területét is. Államtitkárságunk szervezésében tavaly nyáron találkoztak egymással a külhoni magyar nyelvű média képviselői Visegrádon, az I. Kárpát-medencei Magyar Médiatalálkozón. Ma ha egy hír megjelenik a Kárpát-medencében, azt a következő pillanatban már egyaránt látják Brassóban, Pozsonyban és Újvidéken. A magyar közösségek ilyen módon is összeköttetésben vannak egymással. Ezzel együtt Trianon máig meghatározza életünket. Manapság Magyarországon mintegy kétmillió olyan ember van, aki ősei, rokonai, jó barátai, ismerősei révén valamely határon túli területhez kötődik. A mi Tolna megyei, bonyhádi térségünkben ez ismerős jelenség. Hiszen errefelé egyaránt élnek hazájukat elhagyni kényszerülő, itt otthonra talált erdélyi, illetve bukovinai székelyek, valamint felvidékiek. Arra törekszünk, hogy az ifjú korosztály is megértse, mit jelent határon túli magyarnak lenni. Éppen ezért találtuk ki számukra a Határtalanul programot. Ennek keretében a középiskolás diákok elutaznak lakóhelyeiktől ötszáz-hatszáz kilométerre, és nyugtázhatják, hogy tőlünk ilyen messzire is magyarok élnek, a magyar rádiót hallgatják és a magyar tévét nézik. Bízunk benne, hogy ezek a fiatalok a jövőben a saját gyermekeiket is elviszik ezekre a helyekre.
TEOL
