Magyar óvodaátadási maraton helyszíne volt a hétvégén Kolozs megye, ahol két nap alatt öt településen avattak felújított és átépített tanintézményt mintegy száz óvodás gyerek számára. A költségeket a magyar kormány finanszírozta a mintegy ezer Kárpát-medencei óvodához hasonlóan, amelyek régi épületekből átalakítva és felújítva, illetve zöldmezős beruházásként kerültek tető alá. Mindez sok milliárd forint értékben.
Ha csak egy futó statisztikát készítenénk arról, hogy az erdélyi magyar tanügyi intézményekbe mennyi anyaországi támogatás érkezett az elmúlt tíz évben, elképesztő nagyságrendű összeget kapnánk. Alig van olyan magyar tanintézményünk, amelyik valamilyen formában ne részesült volna magyar költségvetési támogatásban. És most nem a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemre gondolok, amelyet teljes egészében a magyar állam tart el, hanem óvodáinkra, iskoláinkra és az oktatással kapcsolatos egyéb intézményeinkre. Az az érzésem, hogy néha túl könnyen jönnek ezek a pénzek olyan esetekben is, amikor helyi forrásokból kisebb-nagyobb beruházásokat lehetne finanszírozni.
A román állam képviselőit gyakrabban kellene figyelmeztetni arra, hogy az országban igen jelentős magyar adófizető közösség él, amely adólejeinek egy részét bizony vissza kellene fordítani a közösség javára. Erről szólna persze a területi és a kulturális, személyi elvű autonómia intézményrendszere. De ennek hiányában is a román államnak és a helyi önkormányzatoknak sokkal több kötelezettsége volna a magyar oktatási intézményekkel szemben.
Hogy csak egy példát említsek: Kolozsvár belvárosában egymás mellett három középiskola működik: az Emil Racoviță Kollégium, a Kolozsvári Református Kollégium és az Apáczai Csere János Elméleti Líceum. Az első román iskola, a másik kettő magyar. Mindhárom a város legjobb középiskolái közé tartozik, de a hasonlóság ezzel véget is ér. Ugyanis amikor román állami beruházásokról van szó, a magyar gimnáziumok aprópénzt kapnak. A román gimnáziumot román állami pénzből újították fel a város egyik legkorszerűbb iskolájává, a két magyar középiskolát pedig magyar állami pénzből. Olyan körülmények között, amikor a román állam a kolozsvári református iskola telkének nagyobb részét mai napig nem szolgáltatta vissza. Mindebből jól látszik, hogy a román politikum természetes gesztusként fogja fel, hogy a magyar államnak olyan beruházásokat kell finanszíroznia Erdélyben, amely elsősorban az ő feladata volna. Ha pedig valamilyen magyar projekt nem tetszik, akkor annak keresztbe tesz.
Ettől függetlenül a Budapestről érkező anyagi támogatás egy jól átgondolt nemzetstratégia része, amit az Orbán-kormány első beiktatása óta célul tűzött ki. A Szabó Dezső által megfogalmazott gondolat – „Minden magyar felelős minden magyarért” – a konzervatív magyar kormány munkájának az alappillére. E felfogásnak köszönhető, hogy az utódállamok magyarsága nemcsak teljes jogú magyar állampolgárként, hanem az élet egyre több területén az anyaországgal szimbiózisban élő közösségként jut hozzá számos előnyhöz, ami mindennapi életét pozitívan befolyásolja.
Ahogyan egyik erdélyi közéleti személyiségünk fogalmazott a Kolozs megyei óvodaátadókon, ez nem mindig volt így, és ezt nagyon jól tudjuk. Az elmúlt évtizedben Magyarországon sokat változott a közhangulat az ország határain túl élő magyarok irányában, de talán nem annyira, hogy ez a fajta anyaországi gondoskodás a legtöbb magyar ember számára természetes és magától értetődő jelenség volna. A balliberális ellenzék pártjainak képviselői időről időre kimutatják irányunkban tanúsított ellenszenvüket, az viszont egyértelműen az Orbán-kormány érdeme, hogy a 10–15 évvel ezelőtti állapotokhoz képest nagyságrenddel nagyobb a határon túli magyarság elfogadottsága.
Ne legyenek azonban illúzióink: egy budapesti kormányváltás alapjaiban rázná meg a Kárpát-medencében kiépült magyar intézményrendszert, amelynek keretében óvodaépítéstől templomfelújításig és gazdatámogatásáig nagyon sok területen ott a magyar állam figyelő szeme.
Egy dolog bizonyos: az erdélyi magyarság szavazatával aligha kerülhet hatalomra balliberális kormány Magyarországon.
Makkay József, Krónika
