Határtalanul - Csibi Krisztina bukovinai ősökről, a nyelvjárások szenzációjáról és a facebook cenzúrájáról - Külhoni Magyarok
Határtalanul Hírek

Határtalanul – Csibi Krisztina bukovinai ősökről, a nyelvjárások szenzációjáról és a facebook cenzúrájáról

A Kárpát-medence legeldugottabb falvaiban és a diaszpórában is jelen vannak rendezvényeikkel. Tízéves a Magyarság Háza. Csibi Krisztina, az intézmény igazgatója szerint minél több szempontból érdemes megismerni múltunkat, és úgy továbbadni, hogy másokat ne sértsünk vele. Sokféle kényszerrel terhelt családtörténete szinte modellezi hazánk történelmét.


– Intézményük kormányzati támogatással jött létre, miközben az Európai Unió­ban egyre szembeszökőbb a nemzettudat gyengülése. Időszerű a Magyarság Háza tevékenysége?
– Aki úgy látja, hogy nem, annak azt ajánlom, beszélgessen határon túli magyarokkal. Akár egy március 15-i közvetítés során is megtapasztalhatja, milyen tartalmakat hordoznak nemzeti jelképeink. A diaszpórában sok helyen láttam piros-fehér-zöld kokárdát a konyha falán, de lehet az egy szőttes vagy nagyszülőtől öröklött tárgy is, amelyre szinte ereklyeként tekintünk. Ahogyan a katolikus családoknál egykor a szent sarok és a reformátusoknál a maguk jelképei, ugyanúgy megtalálhatók a szakrális helyek most is az otthonokban. A hétköznapi használatból átmentődött, jelképpé vált tárgyak. Útjaim során néprajzosként ezeket a féltve őrzött kincseket veszem észre először.

– Miért van szükség ezekre az apró, szimbolikus tárgyakra?
– Ha nincs, gyártunk magunknak. A közösség is kitermeli magának a jelképeit, amelyek igazodási pontot jelentenek. Minden ember életében meghatározó a családi és nemzeti örökség, amikor pedig valaki indíttatást érez, hogy megismerje a múltat, mi örömmel támogatjuk ezt a szándékát. Sok-sok diaszpórában élő magyar utazik hetente akár több száz kilométert, és az egész szombati napját arra áldozza, hogy hétvégi magyar iskolába járassa a gyermekét. Ezek a családok ki vannak éhezve a magyar szóra! Együtt főznek, esznek, és a közösségi élménnyel együtt a magyarságukat is megélik. Óriási szervezőmunka áll persze e mögött a helyi egyház, cserkészet, illetve a hagyományőrzők, táncoktatók részéről.

– Saját életében mit jelent a hagyomány?
– Mindent ez határoz meg a mai napig. Családtörténetem a XVII. századig követhető vissza, őseim az 1764-es madéfalvi veszedelem után hagyták el Székelyföldet, de a székely öntudatot megtartották. Mária Terézia erőszakos besorozási kísérletei elől először Moldvába menekültek, majd a soknemzetiségű, többségében román és ukrán lakosú erdős vidéken, Bukovinában telepedtek le. Öt magyar falut alapítottak itt a székelyek 1776-tól – Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva –, ezekről a településekről rajzottak szét a bukovinai székelyek szerte a világba. Az 1883-as al-dunai telepítés nyomán létrejött Sándoregyházát, Hertelendyfalvát és Székelykevét a mai Szerbia területén kell keresni, de a bukovinai székelyek közösségét alkotják a dél-erdélyi csernakeresztúri és dévai csoportjaink is. A leszármazottakkal szoros kapcsolatot tartunk, évenként látogatjuk egymást, hagyományőrző csoportjaiknak pedig táncoktatókkal, zenekarokkal nyújtunk szakmai segítséget.

– A Bukovinában maradt székelyeket egy az egyben áttelepítették 1941-ben Magyarországra, de hányattatásaik ezzel még nem értek véget.
– Pedig államilag szervezett telepítés volt, amelynek következtében mintegy tizennégyezren kerültek Bácskába. Be sem illeszkedhettek, 1944 őszétől már földönfutóvá váltak, akkor a front elől menekülve vitték, ami felfért a szekérre, de ahol tíz-tizenkét gyerek volt, ott már nem sok minden fért fel. Magyarország felé sodródva pincékben, istállókban altatták gyerekeiket, jóakaratú emberek a lakóházba is beengedték őket egy-egy éjszakára. Nagy volt a félelem. 1945 tavaszán Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyében találtak otthonra a bukovinaiak, a kollektív bűnösség vádjával kitelepített németek házaiba költöztették be őket.

– Ez a kényszerű megoldás milyen feszültségekhez vezetett?
– Gondolhatja: mind a mai napig annak a kitelepített német családnak a házában élünk Kisdorogon, amelynek a rokonsága a harmadik szomszédban lakik tőlünk. Kezdetben a ház egyik felében lakott a székely család, a másik felében a német család. Édesapám egyébként hat-hét éves korában jó barátja lett a német család ­fiának, aki az NDK-ba történt kitelepítésük után, majd a két Németország egyesítését követően is több alkalommal járt nálunk látogatóban – jó érzéssel. A közös hang megtalálásában a tények segítenek. Minél több szempontból érdemes megismerni a történelmi eseményeket, és úgy továbbadni, hogy a másikat ne sértsük vele. Ehhez csak emberség kell.

– Sokféle kényszerrel terhelt családtörténete szinte modellezi hazánk történelmét. Milyen előnyök származhatnak a megélt sorsból?
– A történelmi kényszerek felismerése változásokat indíthat el ott, ahol korábban esetleg egyéni rossz szándékot feltételeztek. Maradva­ a saját, ­kisdorogi példámnál, van itt székely–né­met vegyes házasság – a rokoni kapcsolatok révén ­belelátok mindkét család életébe –, sőt még a felvidéki ­magyarok is színezik a képet, őket a ­cseh­szlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény értelmében telepítették a ­térségbe 1947 és 49 között. Kisdorog ebből a három népcsoportból gyúródott össze erős, inspiráló közösséggé. A mi esetünk azt mutatja, hogy a feszültség átfordítható pozitív energiává, ami virágzó kulturális életet eredményez. Jó értelemben vett versengés is jellemzi közösségeinket, a néprajzi gyűjtemények, az egyháztörténeti és iskolatörténeti kiállítások mellett a hagyományőrző rendezvények vagy a templomi koncertek mindig valami újat és frisset hoznak a hatszáz lelkes falu életébe.

– Észrevette, hogy mióta a családjáról mesél, megváltozott a hangszíne? A hazait másként mondja?
– Ha hallaná, amikor hazamegyek, ott még a bukovinai nyelvjárás is visszajön! A Magyarság Háza Határtalanul Programjának résztvevői közt tapasztaltam hasonlót: szenzációs érzés, amikor a gyerekek rácsodálkoznak egymás nyelvjárására: mindent értenek, közben hallják, hogy valami sose hallott, csodálatosan dallamos nyelven szól hozzájuk a társuk. Az elmúlt évtizedben tízezer diák vett részt rendhagyó tanóráinkon a Határtalanul Program keretében, a Magyarság Háza kétezernél több amatőr és profi művésznek, előadónak biztosított lehetőséget a bemutatkozásra, és mintegy negyedmillióan vettek részt a programjainkon. Célunk a nemzetrészek közötti kapcsolatok erősítése, az egymás iránti felelősségérzet kialakítása, elmélyítése, hogy a délvidéki a felvidékivel vagy akár a burgenlandi az erdélyivel is közös programokat tervezzen hosszú távra.

– Hogyan lesz az egyszeri jó élményből kapcsolat, miként válhat az egymás iránti elköteleződés szokássá, életformává?
– Az emberi kapcsolatokra általában jellemző, hogy folyamatosan ápolni kell az ismeretséget, erre a rendszerességre, folyamatos jelenlétre törekszünk mi is. Ha valaki egész éven át látogatja a Magyarság Házát – világjárvány idején a közösségi oldalunkat –, annak olyan érzése támadhat, mintha körutazást tenne a Kárpát-medencében. Az Útikalauz magyaroknak című sorozatunk egy-egy térséggel ismerteti meg az érdeklődőket történelmen, gasztronómián és kortárs eseményeken keresztül. Nem lehet persze mindent és mindenkit elhozni Budapestre, nem is ez a célunk. Inkább kedvet szeretnénk csinálni, hogy minél több magyarlakta vidék fölkerüljön a bakancslistára.

– Mostanában erre kevés lehetőség adódik.
– Ezért döntöttünk úgy a járvány miatt kihirdetett veszélyhelyzetre reagálva, hogy programjainkat videón rögzítjük, így naponta újabb és újabb kisfilmmel jelentkezünk a Magyarság Háza közösségi oldalán. Az elmúlt évben több mint háromszáz videót készítettünk, található köztük tárlatvezetés, útikalauz, városséta, mesedélelőtt és koncert – a népzene mellett rock, jazz, swing, alternatív –, és még a rendhagyó órákat is folytattuk. Szinte ugyanezt a repertoárt kínáltuk volna élőben is. Csak a Facebook közösségi oldallal gyűlt meg a bajunk.

– Hogy érti ezt?
– Amint áttettük a működésünket az online­ térbe, szinte azonnal többszörösére nőtt a látogatóink száma. A korábbinál jóval nagyobb arányban sikerült megszólítani akár egészen távoli magyar közösségeket szerte a világban, még Torontóból vagy Calgaryból is kaptunk visszajelzéseket. Pici pénzzel hirdettünk, videóink tízmilliós elérés felett járnak, az interakciók száma is jócskán meghaladja az egymilliót. Néhány hét elteltével jöttek az első aggasztó jelek, de nem értettük az okát. Az egyik népmesevideónk a háromszázezres elérés közelében járt, amikor egyszer csak azt vettük észre, hogy eltűnt az oldalunkról. Aztán szinte heti rendszerességgel tiltották le a hirdetéseinket, de miután reklamáltunk, ezeket a döntéseket visszavonták.

– Utánakérdeztek, mi lehetett a letiltás oka?
– Rendszeresen kifogással éltünk írásban, sőt sikerült beszélnünk élő Facebook-emberrel, telefonon – ami nagy szó, legalábbis így mondják, akik ezt a furcsa világot kicsit jobban ismerik –, de konkrét választ sohasem kaptunk. A Facebook-központban az algoritmusra fogják, amelyet persze emberek írnak, de az öntanuló is. 1989 előtt legalább tudtuk, hogy a Szovjet­uniót nem lehet következmények nélkül szidni, az ’56-os forradalmat meg néven nevezni – ezt cenzúrának hívtuk akkoriban –, de most csak annyit ír az automata: megsértettük a szabályzatukat. Hogyan, mivel? Igazából senki nem tudja. Fellebbezés, jogorvoslat? Mintha nem vonatkozna rájuk semmiféle jog. Októberre odáig fajult a dolog, hogy már az automatával is megszűnt minden kommunikáció, és azóta egyáltalán nem tudunk hirdetni. Igaz, egyelőre még posztolhatunk.

– Most mi a következő lépés?
– Nem változtatunk a hozzáállásunkon, nem engedjük el a külhoniak kezét – ők számítanak ránk, mi számítunk rájuk –, továbbra is feladatunk a szülőföldön boldogulás segítése. Egy-egy multicég természetesen gördíthet akadályt elénk különböző mondvacsinált indokokkal vagy akár még indoklás nélkül is, mi viszont nem engedhetjük, hogy újra szétszakítsák a magyarságot. Keressük a további lehetőségeket, hogy még többen lehessenek részesei a programjainknak. Hónapokkal ezelőtt felvettük a kapcsolatot filmesekkel, mesemondókkal, zenészekkel – amatőrökkel is –, családok fogtak össze, hogy a kis videók elkészüljenek. Nagyon sok tehetséges ember él körülöttünk, érdemesek arra, hogy megismertessük őket és alkotásaikat a tágabb közösséggel. A tízéves évfordulóra a teljes külhoni magyarságot megmozgató programsorozatot tervezünk, megjelenik A Magyarság Háza nagy képeskönyve, DVD-sorozatot adunk ki a legjobb filmjeinkből, és világ körüli útra indítjuk az intézmény tíz évéről készített kiállítást. Átadjuk az idén alapított Magyarság Háza-díjat is, majd – reményeink szerint – négynapos fesztivállal indítjuk az őszi szezont. Már nagyon várjuk a személyes találkozást!

Tóth Ida

Magyar Nemzet 

Kapcsolodó cikkek