Potápi Árpád János szerint a kijevi kommunikációval ellentétben egyértelműen visszalépés és elfogadhatatlan az új középfokú oktatási törvény. Elismerte, a várakozásokkal ellentétben 2019-ben sem történt előrelépés az ukrán–magyar kapcsolatok terén, ugyanakkor bizakodással várja a két ország vezetőinek személyes találkozóját. Magyar szempontból is elemezte az Ukrajnában lezajlott 2019-es választásokat, szót ejtett az idén ősszel esedékes, a kárpátaljai közösségünk szempontjából meghatározó fontosságú önkormányzati választások tétjéről. Ő is úgy látja, nincs alternatívája a magyar–magyar összefogásnak. A centenáriumi lapszámunkba készült exkluzív interjú során nemcsak politikáról beszélgettünk a nemzetpolitikai államtitkárral. Gondolták volna, hogy nincs sofőrje, és hogy évente 120 ezer kilométert tölt a volán mögött, vagy hogy egyre jobban kedveli a hokit, szeret futni, síelni és lovagolni? A Kárpátalján történt rendőrségi kalandjairól is mesélt. Interjúnkból az is kiderül, ha választania kellene, akkor Fradi, vagy Újpest?
– Az esetek döntő többségében Önt a tömény politikai dolgokról kérdezik. Most legyünk kissé formabontóak és kezdjük a lazább témákkal. 31 éves korától parlamenti képviselő, már hatszor választották meg országgyűlési képviselőnek, minden esetben egyéni körzetben. 12 éven át volt szülővárosa, Bonyhád polgármestere. Hogyan lesz valakiből politikus, és mi sodorta a nemzetpolitika területére?
– Családom bukovinai székely származású, szoros identitásbeli kötődésben nőttem fel, ami meghatározta egész gyermekkoromat. Neveltetésemből adódóan is mindig vonzott a nemzetiségek, a különböző népcsoportok sorsa, története, nem véletlenül lettem magyar-történelem szakos tanár. Ma is érdeklődéssel kutatom, hogy például milyen nemzetiségek élnek a Kaukázusban vagy mondjuk Nepálban. Azt viszont soha nem tudtam, mi akarok lenni, ha nagy leszek, de valahogy mindig efelé tendáltam, s bontakoztam végül ki a politikán belül is a nemzetpolitika területén. Amikor 1998-ban bekerültem a parlamentbe, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi, később pedig a külügyi bizottságának voltam a tagja. 2010–2014 között az akkor alakult Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke lettem, a 2014-es kormányátalakulás után felkértek a nemzetpolitikai államtitkárság vezetésére, mint ahogyan 2018-ban is. Nyilván azok a dolgok találtak meg, melyek a legjobban érdekeltek és foglalkoztattak.
– Amikor elfárad a munkában, mi az, ami feltölti és energiát ad?
– Érdekes, hogy magában a munkában én soha nem szoktam elfáradni. Aki politikával foglalkozik, az megerősítheti, hogy inkább a nagyon kötött, protokolláris események dömpingje az, ami képes leszívni az ember energiáit. Egy-egy nagyobb rendezvény alkalmával, amikor több százan gyűlnek össze, olyankor több tucatnyian is elmondják, hogy kinek mi fáj, fejlesztési elképzelésekkel bombáznak, s amikor 3-4 ilyen is van egy nap során, az képes elfárasztani. Vagy amikor több száz kilométert vezetek – merthogy sofőröm nincs –, és amikor odaérek egy-egy helyszínre, máris lerohannak, mikrofont tartanak elém, ahol muszáj fittnek és felkészültnek lenni, no, az szintén nem a legegyszerűbb Ilyenkor feltöltődés céljából ott van a futás, a lovaglás, télen a síelés. Bár újabban inkább kaszkadőrködöm, annyit esek. Másfél hónapja sízés közben buktam egyet, ott nem tűnt annyira meredeknek a zakózás, de azóta is fáj a vállam, persze ettől még nem adom fel, bizonyára csak a pályával vagy a lóval van ilyenkor egy kis probléma…
– Említette, hogy nincs sofőrje. Ennyire szeret vezetni?
– Úgy vagyok ezzel, mint a legtöbb férfi, hogy én tudok a legjobban vezetni. Most miért idegeskedjek, ha hibázik a sofőr, eltéved, nem ér oda időben, GPS-t használ és még sorolhatnám. Ez jobban megvisel, mint amennyire elfáradok vezetés közben. Azt viszont soha nem ismerem el, hogy elfáradok, pedig évente 120 ezer kilométert teszek meg kocsival. Ebből adódóan aztán rendőrségi sztorijaim is akadnak jócskán. Vajdaságban leintett egy közlekedési járőr, kiolvastam a cirill kitűzőjén a nevét, ami magyarul Törköly volt. Amikor rákérdeztem a családi nevére, már magyarul folytattuk a diskurzust, a végén ott lyukadtunk ki, hogy mi kell ahhoz, hogy ő is felvegye a magyar állampolgárságot. Horvátországban 211 kilométeres sebességgel meszeltek le az autópályán. Nem titkolom, nem igazán szeretem a lassúságot, adódnak is néha belőle kellemetlenségeim.
– Kárpátalján is akadt már hasonló autós kalandja?
– Érdekes módon ott nem volt annyi extrém történetem, mint máshol. Egy eset ötlik csak fel, Tiszabecsnél Tiszaújlak felé léptem át a határt, velem tartott az unokatestvérem, aki azelőtt még nem járt azon a vidéken, erre mire beértünk a település központjába, egy kilométeren belül kétszer is leintettek az egyenruhások, amire ő: forduljunk innen inkább vissza, mert ha már itt kétszer megállítottak, mi lesz beljebb?…
– A hallottak alapján nem vállalok túl nagy kockázatot, ha azt állítom, Önnek bizonyára inkább a Forma–1 vagy más autós sportok lehetnek a kedvencei, semmint a futball.
– Van benne valami, ugyanis soha nem volt érzékem a focihoz, annyira nem hoz lázba. Pedig Bonyhádon a helyi futballklubnak is voltam már az elnöke. Amikor jól megy a magyar csapatnak, akkor én is lelkesen szurkolok, de nem vagyok az a kimondottan nagy drukker, persze ha felteszik az örök kérdést, hogy Fradi vagy Újpest, akkor inkább legyen a Ferencváros. Viszont egyre jobban tetszik a jégkorong és ott egyértelműen a Csíkszereda. Egyszer elvégeztem egy kezdőütést ott, korcsolya nélkül is alig tudtam megközelíteni a pálya közepét, bár azt mondták, úgy a nehezebb…
– Ön sok időt tölt a külhoni nemzetrészeknél, az államtitkárság rengeteg pozitív ügyet mozdít elő, sok támogatást visznek a helyi közösségeknek, de mi az, ami visszacsatolásként is jólesik, mi az, amit Ön kap ettől a munkától?
– Talán az egyszerű, őszinte emberi találkozások és reakciók azok, amik pozitív érzésekkel töltenek el. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Például nemrég Muravidéken azt mondták, talán megsértődtem valamiért, hogy olyan rég nem voltam ott. Sokszor az egyszerű, hétköznapi pillanatokat jobban szeretem, mint a kötött, komoly, öltönyös, feszengős eseményeket. Egy protokolláris eseménynél sokkal nagyobb élmény megmászni mondjuk a székely követ Torockón. Ugyanitt történt, hogy a falu közepén található itatónál egyik kora reggel jött egy helyi ember vízért, meglátott és bemutatkozott, hogy őt is Árpádnak hívják, s engem azért jegyzett meg, mert a tévében sokszor látott és hogy én is Árpád vagyok, mint ő. Vagy Csíkszeredában civilben meccsre mentem, egy fiatal srác felismert a kapunál összeverődött tömegben, s mondta hangosan, itt van Potápi Árpád János, engedjük előre, hátha hoz valami fejlesztést, támogatást nekünk. Tudom, hogy ezek a visszacsatolások nem feltétlenül csak az én személyemnek szólnak, hanem az egész nemzetpolitikának, de jó ezekért dolgozni, együtt tenni. Ezek azt bizonyítják, inkább csinálunk jó, semmint rossz dolgokat.
– Megkerülhetetlenek a fájósabb témák is, ilyen a nemrég elfogadott új ukrajnai általános középfokú oktatásról szóló törvény. A kijevi kommunikáció azt sugallja, figyelembe vették a Velencei Bizottság ajánlásait és a kisebbségekkel is konzultáltak. Miként értékelhető ez a jogszabály?
– Ez így elfogadhatatlan és óriási visszalépés a most még működő oktatási rendszerhez képest. Ez nem járható út, a középiskola végére teljesen ellehetetleníti a magyar nyelvű képzést, hiszen addigra a tantárgyak többségét már ukránul kellene tanítani. Ráadásul azt is eredményezheti, hogy a gyerekek, a diákok, tanáraik és szüleik még jobban elfordulnak az ukrán reáliáktól és a többi nemzetiségi közösségek tagjaival együtt párhuzamos társadalmak épülnek ki. Nyitva hagyták ugyan a magánfenntartású intézmények lehetőségét, ami az egyházi iskolai rendszert erősítheti. Ebben az is érdekes és elgondolkodtató, hogy miközben az Ukrajnában élő magyar közösség becsületes adófizetője az országnak, ezekből az adóhrivnyákból az állam semmit sem akar visszaforgatni az oktatási rendszerbe, ami lássuk be, eléggé méltánytalan. Csak úgy lehet hatékony az ukrán tanítása a nemzetiségi iskolákban, ha első osztálytól kezdve idegen nyelvként tanítják az államnyelvet, ugyanis azt nem lehet feltételezni, hogy a gyerek úgy megy iskolába, hogy már vannak ismeretei az ukránról, hiszen ez nem így van, mert magyar családban cseperedik. Ilyen erővel akár izlandiul is taníthatnák, ugyanolyan eredményre vezetne.
– Hiába reméltük az Ukrajnában tavaly végbement politikai változásoktól, hogy javulhat az ukrán–magyar helyzet, ez nem következett be. 2020-ban változhat valami ezen a téren?
– Én nagyon bízom abban, hogy igen, és visszatérhetünk a kölcsönösen előnyös, tiszteleten alapuló viszonyokhoz. Az most mindenki számára egyértelmű, hogy a beragadt konfliktuson csak egy legmagasabb szintű találkozó segíthet. Látva Volodimir Zelenszkij új ukrán államfő pragmatikusnak tűnő politikáját, és ismerve Orbán Viktor miniszterelnökünk problémamegoldó készségét, úgy gondolom, kimozdulhatunk a gödörből és elindulhatunk a rendezés útján. Bízom benne, hogy ez mihamarabb így lesz.
– 2019-ben a kárpátaljai magyarság sajnos elveszítette a parlamenti mandátumát, s a december végi kistérségi választások sem az elképzeltek szerint alakultak. Mit üzenhet ez a 2020 őszén esedékes önkormányzati választások szempontjából?
– Ami a parlamenti választásokat illeti, reálisan szemlélve a dolgokat, sajnos esélytelen küzdelemre volt ítélve a helyi magyarság. Abban, hogy a vártnál talán kevesebben mentek el szavazni, ez is közrejátszott, valamint az az általános politikai kiábrándultság, ami az ukrán belpolitikával szemben nyilvánul meg. Elfordult Kijevtől a kárpátaljai átlag magyar, távolinak és kirekesztőnek érzi azt. Azt tapasztalhatták, érzékelhették, hogy ilyen igazságtalan játékszabályok mellett ennek a választásnak nincs valódi tétje. Az év végi kistérségi választások pedig azt mutatták meg, hogy nagyon alaposan kell eljárni a jelöltek megválasztásakor, el kell jutni mindenkihez, s meg kell szólítani a választókat, ugyanis az embereket nem lehet átverni, rájuk erőltetni dolgokat, személyeket. 2015-ben erőn felül teljesített a magyar összefogás a kárpátaljai önkormányzati választáson, alapvető fontosságú ezeknek a pozícióknak a megtartása és megerősítése, még ha ezt nehezíteni is fogja az új közigazgatási-területi rendszer. Az idei helyhatósági választásoknak komoly lesz a tétje, úgy vélem, és azt remélem, ezt a kárpátaljai magyarok is érzékelni fogják, és nagy számban elmennek szavazni a szülőföldön való megmaradásuk szempontjából nagy téttel bíró választáson. Ehhez persze meg kell találni az erős, legalkalmasabb jelölteket, hiszen az anyaország is azokat tudja támogatni, akik erőt, szervezettséget tudnak felmutatni.
– Van-e alternatívája Kárpátalján a magyar-magyar együttműködésnek?
– Egyértelmű a válasz: nincs más reális alternatíva, csak az összefogás!
Dunda György – Kárpáti Igaz Szó
