A Securitate terrorja üldözte Erdélyből Magyarországra, és ezzel tett is egy szívességet az egyetemes magyar kultúrának: Kelemen László nélkül aligha jött volna létre a néphagyományok intézményes átadásának szentelt Hagyományok Háza. Hamarosan hazatér, hogy végre otthon is dolgozzon az ügyért. Interjú átalakuló erdélyi magyarságról, a kényszeres gazdasági növekedés fojtogató kulturális hatásáról, táncházmozgalomról, örök kétlakiságról.
Szilvay Gergely interjúja a Mandiner hetilapban.
Milyen érzésekkel költözik vissza Erdélybe?
Pár hete kénytelen voltam házi karanténba vonulni Romániában, egy ismerősöm nyárádszentsimoni házába mentem. Csodálatos két hetet töltöttem ott. Úgy éreztem, befogad a táj, és persze az emberek is, hiszen ugyanolyan jól beszélem a székelyt, mint a budapesti magyart. Jó érzés lesz hazamenni, de addig még jó másfél évem van. Meghatározó időszak lesz. Két cél vezérel. Meg kell teremtenem az erdélyi Hagyományok Háza működésének feltételeit, meg kell szerveznem az ottani munkát. Másrészt meg kell találnom a budapesti utódomat. Görcsölök is ezeken. Most doktorálok folklórból is, mert szükség lesz rá az erdélyi munkámhoz.
Mi a doktori témája?
Az Utolsó óra gyűjtés magyarnak hívott táncai: ritka magyar, sűrű magyar, négyes – a csárdás előtti korszak, a nemzeti ébredés ideje. Felfigyelt már rájuk Bartók Béla és Martin György is, csak ők a nagy épületet építették, nem csak ezt a szobát.
Van még kutatásra váró, feltáratlan terület?
Izgalmas kérdés, hogyan látják az egyes nemzetiségek, mi az övék és mi nem. Írt erről Lajtha László pár jó szót a Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés előszavában, és Bartókot is mélyen foglalkoztatta, de nincs kikutatva. A máramarosiak például a teljes mezőségi zenére, táncra azt mondják, hogy magyar, pedig Mezőségen csak szórványmagyarság él, és ők sem neveznek mindent magyarnak. A székelyek a csángók viseletét, táncát románosnak tartják. Hogyan fejlődött a tánc? Miért maradtak meg itt-ott a körtáncok, lánctáncok? Milyen szerepük volt a 19. századi táncmestereknek a falusi táncok alakításában? Bekerültek ugyanis akkoriban olyan táncok is a kínálatba, mint a cepper vagy straier, ami azt mutatja, hogy ezeket talán osztrák katonák tanították, de ez csak feltételezés.
„Ha nem tudod megfogni a nőt tánc közben, mert tartani kell a másfél méteres távolságot, akkor elvész a lényeg”
Nem érezte úgy az előző évtizedekben, hogy kétlaki életet él?
De, mindig is úgy éreztem. Egy pillanatra sem szakadtam el Erdélytől 1986 óta. Édesanyám és a húgom, a rokonság most is ott élnek. De biztos, hogy a magyarországi, budapesti létbe is belegyökereztem. Mindkét helyen otthon érzem magam, gyakran utazom. Megélem, hogy nem két nemzet vagyunk, hanem egy.
Mi változott harminc év alatt Erdélyben?
Rengeteg minden, de a természeti környezet nem. Marosvásárhely utcái ugyanolyan ismerősek, mint Ditró fölött a hegyek. Ami alapvető változás, hogy mind kevesebben vannak, akik természetes módon, közösségben kapták és élik is a néphagyományt. Ezért fontos, hogy az erdélyi Hagyományok Háza is foglalkozzon majd azzal, hogy a hagyományt élő módon lehessen átadni; szervezett keretek között, de élő módon.
Miért jött Magyarországra annak idején?
Nem bírtam tovább. 1984-ben végeztem a kolozsvári zeneakadémián, majd Nagyenyedre helyeztek tanítani. Két kemény évet töltöttem ott, megviselt. Megesett, hogy három hónapig tojást és szalonnát ettem. A szalonnát hoztam otthonról, a tojást pedig jegyre adták. Harcolni kellett azért, hogy a nevemet az élelmiszerjegyen ne írják át minden hónapban románra. Volt, hogy elmentünk gyűjteni Kallós Zoli bácsival Magyarbecébe, és otthon már várt a Securitate azzal, hogy mit kerestünk mi abban a faluban. Valaki besúgott. Megvárták, míg elment Zoli bácsi, akit akkor már nem mertek bántani, de engem igen. Megesett, hogy behívtak, kaptam két nagy taslit, és utána beszélgettünk. Szerencsére egy félromán kollégám, aki az amatőr rádióklubot vezette – magyarán be volt kötve a Szekuhoz –, valahogy mindig kimagyarázott engem, elintézte, hogy ne legyenek nagyobb bajok. Utólag nem ez a lényeges, hanem a fojtó levegő, s hogy nem tudtam mit csinálni. Sokan gondoltuk úgy, hogy sosem fogunk eljönni Erdélyből, én is. De eljött a pillanat, hogy Kallós Zoli bácsihoz fordultam – aki amúgy általában a maradást pártolta –, és elmondtam neki, hogy sokkal többet tudnék tenni a szívünknek fontos ügyért Magyarországon.
Meglepő módon megértette az öreg, pedig nagyon a kivándorlás ellen volt, és főleg nagyon tartotta a belső kört.
S nem sokkal később létre is jött a ma már legendás Ökrös zenekar.
Ökrös Csabát, Isten nyugosztalja, Erdélyben ismertem meg, mert ő is járt gyűjteni, játszani, élményeket szerezni, akárcsak sok más népzenész. 1984-ben találkoztunk először Mérán, ahol épp háromnapos lakodalmat muzsikáltam Fodor „Neti” Sanyi bácsival, ők meg jöttek gyűjteni, és megtapasztalni a miliőt, amelyet egy régi, hagyományos mérai lakodalom jelentett. Ettől kezdve élő kapcsolat volt köztünk. Csabának épp akkor esett szét a korábbi, Újstílus nevű zenekara, amikor átjöttem, és mondta, hogy csináljunk új bandát.
Az Ökrös le is tett több fontos lemezt az asztalra, aztán egyszer csak nem zenélt tovább. Mi történt? Több dudás egy csárdában?
Az a zenekar nagyon nehéz zsenikből állt. 1999-2000 körül magánéleti válságom volt, és úgy éreztem a legjobbnak, ha elhagyom a bandát. Nem számoltam azzal, hogy én vittem a zenekar menedzsmentjét, így miután kiszálltam, széthullott. Sajnos nem folytatták, pedig szerintem tudták volna nélkülem is.
„Van egy olyan rossz vízióm, hogy pár évtizeden belül intelligens robotok oldják meg a földművelést, és a magyarság városokba költözik”
Ma már alig lehet találni egy-egy példányt az olyan legendás lemezekből, mint Az örök Kalotaszeg, a Bonchida, háromszor vagy a Kalotaszegi mulató énekek.
Volt egy bt.-m, az adta ki a lemezeket, én terveztettem a borítókat is, de megszüntettem a céget. Épp a minap Liber Endrével beszélgetve esett szó róla, hogy újra meg kellene jelentetni őket. Én nem látom akadályát. Nekem még mindig megvannak a bemutatóplakátok is. Szép emlékek, a szakmai életem fontos stációi.
Ökrös Csaba tényleg olyan nehéz eset volt?
Nagyon. Volt, hogy felébredtem reggel a hotelszobában, és ő már a fürdőszobában gyakorolt. Hajszálpontosra kigyakorolta, amit akart. Mi is át akartuk élni a katarzist a zenénkben, amelyet a közönség átélt.
Volt azért egy Ökrös-koncert pár éve a Zeneakadémián. Milyen érzés maradt meg róla?
Mintha sosem váltunk volna el. Egy délelőtt bementünk, eljátszottuk a kétórás műsort, majd eljátszottuk este is. Annyira együtt volt a zenekar… Csak utána nem fejlődtünk tovább, ott maradtunk, ahol húsz éve voltunk.
A teljes cikk megtalálható a Mandiner 2020. június 11-i számában.