Amikor a közelmúltban Schlóder Miklós egykori New Brunswick-i cserkészparancsnokot az 5. számú fiúcsapat 70. születésnapján köszöntötték, az ünnepelt felidézte: az akkoriban a szovjet megszállás elől nyugatra menekült magyarok köréből toborzott magyar cserkészszövetség 1950-ben, Bajorországban rendezte második nagy cserkésztáborát, ahol még egy jelenlévő részt vett. Bár nevét nem árulta el, a közönség felismerte és vastapssal köszöntötte Évát. Akkor még nem tudtam, hogy az ő menekülésének története is kitelepítéssel kezdődött, mert „rossz helyre”, a határmenti Dévénybe született. Közel tíz év európai „kalandozás” után még nem volt 16 éves, amikor édesanyjával Amerikába érkezett, és elkezdődött élete következő felvonása, aminek fontos állomásai az ‘56-os menekült férj, a négy fiúgyermek, majd 13 unoka, illetve barátságuk Püskiékkel, a házukban tartott irodalmi estek és az ITT-OTT találkozók.
Miért telepítették ki a családodat?
Amikor apám született, 1898-ban – akár csak az azt megelőző ezer évben a második világháborúig –, Dévény még Magyarország része volt. Trianon után Csehszlovákiához csatolták, így a 1933-ban született Béla bátyám már szlovák állampolgár lett. 1938-tól viszont Németországhoz tartozott, így 1940-ben is, amikor a világra jöttem. A háború után ismét Csehszlovákiához csatolták. Minden magyar és német lakosának el kellett hagynia, hogy a szlovákok be tudjanak költözni. 1946-ban telepítettek ki minket. Előtte édesanyám hatszor is összepakolt, mert indultak olyan hajók, amelyekkel eljuthattunk volna Bécsben élő rokonokhoz, de apám nem akart elmenni. Azt mondta: mivel a mi nevünk Suchy, semmi bajunk nem lesz. Rosszul tudta… Amikor jöttek a kitelepítés hírével, fél órán belül kellett elhagynunk a házunkat, gyakorlatilag semmit sem tudtunk magunkkal vinni…
A ‘90-es évek elején visszamentünk Dévénybe a férjemmel. A háború előtt nagyon hangulatos, elegáns városka volt, a jómódú bécsiek gyakran hajóztak át kirándulni. Akkoriban viszont szörnyen nézett ki. Le akartuk fényképezni a nagyapám sírját, de a szlovák temetőőrök el akarták venni a fényképezőgépünket. Az útleveleinket el is vették is, csak később kaptuk vissza. Két házunk volt Dévényben, az egyikben laktunk, a vele szembe lévő másikat pedig kiadtunk. Az előbbit a ‘90-es évekre már ledózerolták, a másik akkoriban még állt, de már nagyon rossz állapotban volt.
Mi történt a kitelepítés után? Milyen részletekre emlékszel abból az időből?
Egy Pozsony melletti menekülttáborban töltöttünk hat-hét hetet, mert öt és fél évesen súlyos beteg lettem. Választanunk kellett, hogy Magyarországra vagy Németországba menjünk-e tovább. Édesanyám nem akart Magyarországra menni, mert ott voltak az oroszok. Bajorországba indultunk volna, de végül csak Kelet-Németországba mehettünk, és olyan vagonokban utaztunk összepréselve, mint amilyenekkel pár évvel korábban a zsidókat deportálták. Borzasztó volt! Egészen a Balti-tengerig vittek, és ott egy lágerben helyeztek el. A szüleim vonatjegyet tudtak venni és így elutaztunk Türingiába. Emlékszem, ahogy keresztülmentünk a szétbombázott Drezdán és Berlinen, döbbenetes látvány volt…
Türingiából édesapám átszökött a határon Bajorországba; ott kapott állást hajósként. Időnként visszajött, hozott nekünk ételt, mert Türingiában nem volt semmiféle ennivaló. Emlékszem, édesanyámmal elmentünk az erdőbe szamócát és gombát szedni, és egyszer egy paraszthoz is el akartunk menni krumplit szedni, de elkergetett. Egyszer a 13 éves bátyám egyedül vágott át az erdőkön, majd vonattal utazott Regensburgba apámhoz, hogy ételt hozzon nekünk. Ez ma elképzelhetetlen lenne, de akkor muszáj volt így élni, hogy ne haljunk éhen. Egy olyan lakásban laktunk, ahol sok ablak volt és csak egy kis gömbölyű kályha. Arra is emlékszem, hogy volt egy műanyag kisbabám. Olyan közel ültem a kályhához, hogy megolvadt és elkezdett folyni az arca… Azon az őszön ott kezdtem el óvodába járni, anyu állást kapott, de attól félt, télen meg fogunk fagyni, ezért tovább akart állni. Mivel a helység körül volt véve oroszokkal, ezért korán reggel előreküldött engem a bátyámmal. Az ellenőrző ponton azt mondtuk, krumpliért megyünk. Átengedtek. Később utánunk jött anyu egy másik családdal. Az oroszoknak azt mondta: a gyermekei várnak rá, megyünk krumpliért. Hála Istennek, őket is átengedték…
Ez a helyzet is elképzelhetetlen a mai világban… Hogyan találkoztatok?
A megbeszélt helyen, egy parasztháznál találkoztunk, amely tulajdonosa elmondta, merre induljunk tovább a türingiai erdőkben. Arra emlékszem, hogy az útlevelemet a harisnyámba rejtette anyám. Órákon keresztül gyalogoltunk a másik családdal. Végül kilyukadtunk egy vonatállomáson, és úgy utaztunk tovább Regensburgba, ahol apánk várt. Ő akkor egy uszályon lakott. Emlékszem, annyira hideg volt a kabinban, hogy megfagyott a víz. De legalább volt egy lakásunk. Nem sokáig laktunk ott, hamarosan egy másik uszályra kerültünk. Apám nem csak a kikötőben dolgozott, a Dunán is hajózott. A bátyám azt akarta, tanuljak meg úszni, rám tett egy úszógumit, de én annyira féltem, nem mertem beugrani a vízbe, csak kapaszkodtam a kötélbe, a tenyerem teljesen felsebesedett. Hat éves voltam…
Egy másik emlékem: volt egy szép fekete rakott szoknyám, amire nagyon kellett vigyáznom, mert csak egy-két ruhát tudtunk elhozni otthonról. Egyszer valahova beakadt és elszakadt, és én annyira féltem, hogy ki fogok kapni, hogy elbujdostam. A szomszéd faluban is volt egy uszály, egy másik család lakott rajta, ott aludtam náluk. A szüleim kerestek, de nem találtak meg. Amikor másnap a család hazavitt, édesanyám úgy örült nekem, hogy nem kaptam ki. Arra is emlékszem, sokszor voltam beteg. A tisztitott Duna vizét ittunk, de csak én lettem beteg tőle. Az apácák nagyon csúnyán viselkedtek a kórházban. Nem szerették a külföldieket. Pár évvel később paratífuszom lett, két hónapon keresztül voltam elzárva egy kórházban.
Gondolom, nemcsak a család hiánya, hanem a német nyelv miatt is nehéz volt ez az időszak…
Dévényben mindenki jól tudott magyarul és németül, apám mindkét nyelvet és a szlovákot is használta, én is először németül kezdtem beszélni. Anyám Budapestről került oda, mindig magyarul beszélt hozzánk, én viszont sokáig csak németül válaszoltam neki. Amikor a háború végén bevonultak az oroszok és ott laktak a dévényi házunkban, édesanyám azt mondta nekem: az oroszok nem szeretik a németeket. Csak akkor kezdtem el én is magyarul beszélni. Németországban iskolába jártunk, bátyám németnek mondta magát. Igaz, nem a bajor akcentust, hanem a „hochDeutsch”-ot beszéltem, amit Türingiában tanultam, de az nem tetszett a helyieknek.
Meddig éltetek Németországban és mikor tudtatok elindulni Amerikába?
Tíz évig. Egy idő után kaptunk egy szoba-konyhás lakást egy régi kaszárnyában, ami akkor nagy dolognak számított. A gangon volt a közös fürdőszoba, a pincében a mosókonyha. Rengeteg menekült élt akkoriban Regensburgban és a közeli, korábban repülőket építő, kiürült Messerschmitt gyár nagy termeiben laktak, akár harminc-negyvenen is egy légtérben, egy-egy takaró választotta el őket egymástól.
1950-ben próbálkoztunk először eljönni onnan az egész családdal. Münchenbe mentünk, ahol volt egy amerikai kivándorló tábor. Majdnem fél évig laktunk ott, de nem sikerült továbbjutnunk. ‘51-ben újra megpróbáltuk, de akkor sem sikerült. Akkoriban a Magyar Katolikus Karitász utakat szervezett a menekült gyerekeknek, én is így jutottam el az 1952-53-as tanévre Belgiumba. Egy belga családnál laktam és az ottani iskolába jártam, így megtanultam flamandul beszélni, írni-olvasni. Ha 50 kilométerrel odébb vittek volna, akkor franciául tanulhattam volna, és azt Regensburgban is tudtam volna használni. Belgiumban erős honvágyam volt, sokat sírtam. Arra emlékszem még, hogy 13 éves koromban ott ettem először vajat és sültkrumplit fehér hagymával, és ott láttam az első Disney-filmet. ’53 májusában mentem vissza Németországba, akkor hallottam, hogy meghalt Sztálin.
Németországban heti egyszer a jártam a magyar iskolába és elkezdtem cserkészetre járni, amit a magyar menekültek, Bodnár Gáborék, a későbbi Külföldi Magyar Cserkész Szövetség (KMCSSZ) alapító-elnöke és társai szerveztek. Az 1950-ben rendezett táborban találkoztam a New Brunswick-i Schlóder Miklóssal. Később is részt vettem jó pár táborban, ahol a Garfield-on élő Maczky Emesével, illetve a szintén New Brunswick közelében élő Kun-Szabó Istvánnal is találkoztam. Amikor az egyik cserkésztáborból hazajöttem, azt mondta anyám: megyünk Amerikába.
Hogyan teltek ott az első évek?
Szüleim időközben elváltak, Béla bátyám a duisburgi szénbányában dolgozott, onnan pedig elment Dél-Afrikába, hogy egy ottani aranybányában pénzt keressen, és egyetemre járhasson, így csak anyámmal ketten jöttünk Amerikába. 1956. szeptember 8-án érkeztünk New Yorkba a General Langfitt nevű hajóval. Emlékszem arra is, hogy vissza kellett fizetnünk az útiköltséget. Azoknak, akik előttünk érkeztek az ‘50-es években, nem kellett, ahogy az utánunk érkező ‘56-os menekülteknek sem, de nekünk igen. Az International Refugee Committee (IRC) szervezte az utat, vártak ránk és egy szállodába vittek. Édesanyám egyik régi barátnője, Juci néni a 81-es utcában, az akkori magyar negyed szívében lakott és szólt nekünk, hogy vele szemben van egy berendezett lakás az ötödik emeleten, amit ki lehetne bérelni, úgyhogy odaköltöztünk. Az IRC munkahelyet is szerzett édesanyámnak, egy süteménygyárban, de nem nagyon szerette azt a munkát. Én elkezdtem iskolába járni. Bejelentkeztünk a Szent István katolikus templomba is, ahol Slezák atya szólt, hogy a Hit Szava Rádió énekkari próbája péntekenként van. Ott találkoztam Fischer Viktor későbbi New York-i cserkészparancsnokkal is, aki elhívott az ottani cserkészetbe, ahol rögtön barátaim lettek, és mindjárt otthon éreztem magam. Sokkal jobb volt, mint Németországban, ahol jött-ment menekültként, DP-ként (“displaced persons”) kezeltek minket, amit New Yorkban egyáltalán nem éreztem. A próbákon ismertem meg többek között Somogyi Balázst meg Oroszlányi Lacit, Vállay Gyuszit, Bakonyi Mártit és testvérét, Juditot is. A lányok egy dominikai apácák által vezetett iskolába jártak a 63-as utcába, hívtak engem is. Mentem velük, de utólag megbántam, mert a regensburgi gimnáziumban angolt és gyorsírást tanultam, de amikor itt befejeztem a két éves iskolát, ugyan kaptam munkát, de középiskolai végzettséget nem, ezért munka után, esténként gimnáziumba jártam.
Az ‘56-os forradalom híre tehát már itt ért titeket…
Bakonyi Mártiékkal és másokkal mi is elmentünk tüntetni az ENSZ elé. Utána Ludányi András vörös festéket dobott az orosz követségre, el is vitték a börtönbe, de végül elengedték. Később András megpróbálta levágni az orosz zászlót a Coliseum épületéről és lezuhant, de ezt a történetet már biztosan hallottad tőle is. Amikor meglátogattam, a kórházi szobája előtt rendőrök álltak, akiknek azt mondtam, az unokatestvére vagyok, ezért beengedtek. Vittem neki egy könyvet is.
Működött akkoriban egy magyar rádió New Yorkban, amelynek adásában először Koréh Feri, utána Kálmán László beszélt, aki nagyon jó barátunk volt. Pár évvel később ő volt az is, aki bemondta, hogy New Yorkban van Ceausescu, menjünk tüntetni. Annyian voltunk, hogy a román diktátor nem mert visszamenni a szállodába. Sok magyar tüntetés zajlott akkoriban New Yorkban, a román követségnél is; ezeket mind Kálmán Laci szervezte. A rádióban gyakran mentek olyan erdélyi témájú nóták, amelyeket Magyarországon nem is lehetett játszani.
A közelben volt a Szent Imre Klub is, ahova sok magyar fiatal járt. Te is ott ismerted meg a férjedet? Ő hogyan került Amerikába?
Kazella Ignác, azaz Iggy ‘57 január elején, 23 évesen került érkezett Camp Kilmer-be repülővel. Az Esztergom melletti Táton nőtt fel. Kulák szülei miatt nem tudott egyetemen tanulni, munkaszolgálatosként utakat épített két évig, majd egy bányában dolgozott, nagyon nehéz körülmények között. A forradalom alatt ételt szedett össze a faluban és teherkocsival elvitte Budapestre Magyarországon élő külföldi egyetemistáknak. Ott aktívan is részt vett a forradalomban, ezért annak leverésekor el kellett hagynia Magyarországot. Pár üveg pálinkával indult el, biciklin. Győr felé ment, és amikor szembejöttek vele az oroszok, megállította őket, pálinkát adott nekik, azok pedig felvették egy teherautóra és bevitték Győrbe, ami körül volt kerítve, tehát másképp nem tudott volna bejutni a városba. Onnan vonattal ment tovább a határ felé, majd másokkal együtt átgyalogolt Ausztriába.
Amikor megérkezett, angol nyelvtanfolyamra jelentkezett, amit a vermonti St. Michael College-ban tartottak hat héten keresztül. Andreánszky Karcsi és a lánya segített a magyar fiataloknak, hogy hozzászokjanak az amerikai élethez. Bodák Laci, Csete Iván atya, aki akkor még nem volt pap, Pluhár Jóska és Ambrózy József is oda járt. Később Iggy kapott egy ösztöndíjat a Dartmouth Egyetemre, ami az ún. Ivy League-be tartozó legjobb egyetemek egyike volt, és orvosnak kezdett tanulni. Nyaranta eljött New Jersey-be dolgozni, mert az ösztöndíj nem volt elég a megélhetésre. Mesélte, hogy sokszor csak babon élt, és az egyetem környékén munkát szerezni nem lehetett. Englewood (New Jersey) mellett volt egy country klub, ott kezdett el Orbán Gyuszi barátjával dolgozni, először mosogatóként. Az elején talán húszan is voltak, köztük sok portugál, de a nyár végére, a nagy hőségben már csak ketten maradtak. Viszont a következő nyáron már ún. kisegítő fiúk, a harmadik nyáron pedig már pincérek lehettek. Azon a nyáron azonban az összespórolt pénzéből vett kocsijával balesettel szenvedett és nem ment vissza tanulni, itt ragadt New Jersey-ben. Dolgozni kezdett egy cégnél, majd elment tanulni a Fairleigh Dickinson Egyetemre. Akkor már nem orvos, hanem mérnök akart lenni, így az összes addigi kreditpontja elveszett, nem tudta felhasználni…
Hogyan ismerkedtetek meg?
Talán a Hit Szava Rádió énekkara által szervezett ún. Pöttyös-bálon találkoztunk először, de sok más helyszínen is összefutottunk. Én több helyen is voltam első bálozó, például a New York-i Piarista Bálon is. Emlékszem, Iggy Oroszlányi Lacitól kért egy szmokingot, mert nem volt neki. A Bodnár Gáboréknál szervezett garfieldi szilveszteri bulira lemezeket vittem, és mivel az egyik kedvenc lemezemet véletlenül ő vitte haza, fel kellett őt hívnom, hogy visszakérjem. Akkor kérte meg a kezem, amikor egyszer értem jött a repülőtérre. Én ugyanis közben munkát váltottam, repülőtársasághoz szerettem volna kerülni, hogy utazhassak. Először az American Airlines egy fiókjánál dolgoztam, akkor repültem először Clevelandbe egy barátnőmhöz. Utána a Lufthansa-nál dolgoztam, ahol a német nyelvet is tudtam használni. Akkoriban látogattam meg a Venezuelában élő nagynénémet, aki a családjával többszöri próbálkozás után jutottak csak ki Magyarországról. Erzsi néni egyébként magyar óvodát vezetett Caracas-ban. Miután meglátogattam őket és visszajöttem New York-ba, Iggy felhívta az édesanyámat azzal, hogy ő szeretne felvenni a repülőtéren. Azt mondta, hogy ő nem tud dolgozni, tanulni és udvarolni egyszerre, ezért csak megkéri a kezemet…
Mit válaszoltál erre a „romantikus” lánykérésre?
Az az igazság, hogy akkor már nagyon el akartam kerülni otthonról, így gyorsan igent mondtam. 1961 áprilisában volt az eljegyzés, júliusban pedig az esküvő, mert Iggy a munkája miatt akkor ért rá. A New York-i Szent István templomban volt a szertartás és arra emlékszem, hogy olyan hőség volt, hogy a film szétolvadt… Mivel a két esemény között csak pár hónap telt el, mindenki azt mondta, hogy biztosan állapotos vagyok… Később pedig, amikor még nem érkeztek a gyerekek, azt mondták, biztosan nem lehet gyerekem… Ilyenek voltak az emberek akkoriban.
Ami nagy butaság volt, hiszen néhány év múlva négy fiatok született. Hogyan változott meg az életetek?
Mivel Iggy New Jersey-ben lakott, dolgozott és egyetemre járt, ott telepedtünk le. Onnan jártam be dolgozni a Lufthansa-hoz, a Park Avenue-re. A férjem akkoriban a mérnöki karra járt és közben olyan cégnél dolgozott, ahol nagy légkondikat gyártottak, de amikor baleset érte a hátát, ott kellett hagynia azt az állást. A szomszédunk szólt, hogy az Unileverhez keresnek embereket. Felvették, de mivel az vegyipari cég volt, kémiát kellett tanulnia a mérnöki tanulmányok helyett. Ott dolgozott, amíg befejezte az egyetemet, amit a cég fizetett. Én is kerestem, de szükség volt mindkettőnk fizetésére, mert ‘69-ben megszületett István, ‘70-ben pedig Károly fiunk. Én csak három-három hónapig voltam szülési szabadságon, utána vissza kellett mennem dolgozni. A gyerekekre bébiszitter vigyázott. Amikor a Lufthansa Long Islandre költözött, végkielégítést kaptam, majd munkanélküli segélyt egy évig. Közben a férjemet megkérte egy kollégája, segítsen neki kémiát tanulni, fogorvos szeretne lenni. Ez őt is elkezdte érdekelni, s miután befejezte az egyetemet és megkapta a diplomáját, megpróbálkozott a fogorvosi egyetemmel. Fel is vették, s végül fogorvosként dolgozott sokáig. Később ugyanabban a rendelőben dolgoztunk, amely egy mérföldre volt attól a háztól North Haledonban, ahol később laktunk és ahol felnőttek a gyerekeink. A két kisebb már ott született: Péter ‘75-ben, András ‘76-ban. Édesanyám New Yorkban lakott és dolgozott, csak néha tudott eljönni hozzánk. Viszont volt más, fizetett segítségem, például Magyar Kálmán sokszor ajánlott gyerekvigyázókat, ha nem is mindig jót… Egyszer például arra értünk haza, hogy csupa füst a ház. A gyerekvigyázó ugyanis előzetes megbeszélés nélkül begyújtott, de a kandallóban a szellőztetőt nem nyitotta ki…
Mennyire éltetek „magyar” életet?
Otthon magyarul beszéltünk, még a kutyával is, hogy a gyerekek tudjanak magyarul. Szombatonként magyar iskolába jártak, több helyre is: eleinte New Yorkba, majd Passaic-ra, és amikor ott az egyiket felpofozták a tanárok, akkor a férjem kérésére átvittem őket New Brunswick-ra. Azok a szombatjaink így néztek ki: 9-kor kezdődött a magyar iskola, én vittem magammal a munkát a rendelőből és azzal töltöttem el az időt, mert nem volt értelme azalatt hazamennem. Visszafelé a Mcdonald’s-ban ebédeltünk, majd egyenesen a rendelőbe mentünk, takarítani. A cserkészet akkoriban csütörtökön volt, Garfieldra jártak. Nagyon szerették, sok barátjuk van onnan a mai napig. Az egyik mostani cserkészvezető például, bár egyidős Péterrel, András legjobb barátja volt. Gyakran vittem Andrást a következő faluba az állomáshoz, elment a barátjához, és szóltak nekem, mikor menjek eléje.
A nagyobbak, István és Károly az esztergomi ferences gimnáziumba jártak a ‘80-as években, ahol korábban Iggy is. István csak két évig, Károly egy évig tanult ott. Egyszer ugyanis, amikor arra jártak az oroszok, a fiúk kikiabáltak az ablakon: „Ruszkik, haza!” Ezt sokszor hallották Kálmán Laci rádiójában. Rácz Pál atya bajba került miattuk, tudtommal készült is egy magyar film erről az incidensről. A papot majdnem elküldték, és a fiúkat a következő évben már nem engedték be Magyarországra. Talán jobb is, hogy így alakult, mert következő évben történt a csernobili atomerőmű-katasztrófa. De egyébként családosan gyakran jártunk Magyarországra, a rendszerváltás előtt is és olyankor rokonokkal is találkoztunk.
Emlékszel, mikor mentél legelőször haza?
Arra nem, de a kalandjaimra igen. A Lufthansa-nál dolgozva arrafelé is repültem. Egyszer például elmentem egy barátunk édesanyjáért, aki Amerikába akart jönni, de félt egyedül utazni. Amikor egyszer Bécsbe repültem és vonattal mentem Pestre, Hegyeshalomnál a rendőrök felírtak mindent, ami a kofferomban volt. Egy rádió is volt nálam, amit a sógoromnak vittem, de visszafelé észrevették, hogy nincs ott, számonkérték, mire azt válaszoltam: elvesztettem. Közben természetesen nagyon féltem, hogy valami bajom lesz. Egy másik alkalommal hajóval mentem Pozsonyba, hogy ne legyen ilyen problémám. Ott laktak az unokatestvéreim és ott vannak eltemetve a nagyapám és az apám is…
István és András egyébként a férjem szülőfalujában, Táton lettek keresztelve. Erről is van egy emlékem. A férjem szülei építettek a sógoromnak egy házat a budapesti Hadtörténeti Múzeum alatti Lovas utcában. Ők a fenti szinten laktak, alul pedig egy másik család lakott, akinél ott volt az a bizonyos pecsét, ami kellett ahhoz, hogy kimehessünk Pestről, például Tátra, a keresztelőre. Akkoriban az külföldi állampolgárok belföldi mozgását így ellenőrizte a kommunista hatalom. Viszont az illető nem volt otthon, el kellett menni hozzá az irodába, neki haza kellett jönni a pecsétért, s csak miután rátette a pecsétet az engedélyre, mehettünk el Tátra a keresztelőre. Közben sehol egy telefon, csak a Lovas utca végén volt egy fülke. A tátiaknak sem volt telefonjuk, ha valaki hívni akarta őket, biciklivel kellett a postáról elmenni hozzájuk, azok meg biciklivel mentek vissza a postára. Ilyen szörnyű primitív módon tudtunk csak kommunikálni akkoriban. Az akkor egyéves István keresztelőjére így nagyon későn érkeztünk meg, már mindenki ott volt. Andrást később a férjem vitte el megkeresztelni Tátra, amikor három éves volt.
Az amerikai magyar közösség életében hogyan vettetek részt?
Cserkészszülőkként természetesen segítettünk, ahol és amikor kellett. A passaic-i Szent István templomba jártunk misékre, bár volt olyan időszak, amikor inkább a közelbe vagy New Brunswick-ra jártunk, mert olyan volt a passaic-i magyar pap… De amire igazán büszke vagyok: a North Haledon-i házunkban nagyon sok irodalmi estet szerveztünk a New Yorkban élő Püski Sándor közvetítésével. Azok az irodalmárok, akiket ő hívott Amerikába, megfordultak nálunk is, mielőtt Clevelandbe mentek Bőjtösékhez és Chicagóba Sassékhoz. Ilyenkor az összes ismerőst meghívtuk. Volt, hogy átjött például Somogyi Balázs és Csilla, Cseh Tibor és Nusi is. Így járt nálunk is sok híres magyarországi és erdélyi magyar irodalmár a ‘70-’80-as években, mint például Sütő András, Kányádi Sándor, Czine Mihály, Csoóri Sándor és felesége Julcsi. Hajdú Győző, az Igaz Szó szerkesztője és a felesége, Böbe is eljött. Emiatt egyébként sokan támadtak minket, mert tévesen azt hitték, hogy akik Magyarországról jönnek, mind kommunisták…ami persze szintén nagy butaság.
Ezzel vádolták ITT-OTT Találkozók szervezőit is. Oda mikortól jártatok?
Kezdettől fogva. A pennsylvaniai Magyar Tanyán volt az első, ott még nem voltunk, de utána, a Chautauqua-tó partján, New York államban, már részt vettünk a táborban, s ott voltak velünk Somogyiék, Ludányiék, Éltetőék, Bőjtösék és Sassék. Miután leégett a hely, a Reménység tavánál, Ohio államban folytattuk. A fiaink is nagyon szerették, egész évben várták, ott tanultak meg horgászni is. Mi nem tartottunk előadásokat, de mindig jelen voltunk és támogattuk a szervezőket. Amikor problémám volt a férjemmel, akkor felváltva mentünk, de valamelyikünk mindig ott volt. A férjem orvosként is segített. Hazafele magyarul énekeltünk a kocsiban. Nagyon hosszú, 12 órás volt az út, s amikor közel voltunk a házunkhoz, egyszercsak Károly is elkezdett énekelni, ami nagy örömet okozott nekünk.
A gyakori hazautazások során nem merült fel, hogy hazaköltözzetek?
Volt arról szó, hogy amikor nyugdíjba megyünk, Magyarországra költözünk. Két barátnőm is azt tette, mert az itteni nyugdíjjal nagyon jól meg lehetett ott élni.
A rendelőt 2010-ben eladtuk egy másik fogorvosnak, de a férjem Alzheimer-kóros lett, három-négy évig gondoztuk, segítséggel, mert én dolgoztam, egészen 2017-ig. 2013-ban halt meg, Magyarországon van eltemetve, de a fiaim és az unokáim mind itt élnek. És magam is azt érzem, már túl sok éve lakom itt…
Hol élnek most a gyerekek és az unokák? Mennyire tudnak magyarul?
Amikor István befejezte az egyetemet, elment Magyarországra dolgozni, a Habitat for Humanity-hoz. Ott ismerte meg a feleségét. Utána New Jersey-ben laktak, most pedig Floridában élnek, István szerződéseket készít mobiltelefon tornyokra. Olívia lányuk beszél magyarul, de Travis nem hajlandó. István rendszeresen, sőt gyakran jár Magyarországra, de amikor a fia is ott van vele, a rokonok az angol nyelvet akarják vele gyakorolni, ahelyett, hogy a magyar nyelvet gyakoroltatnák vele… Károly villamosmérnök, Hamburg, New Jersey-ben lakik. Nincs saját gyereke, de a második feleségének van egy fia.
Péter itt lakott a közelben, azért költöztünk mi is ide, Rockaway-be. IT szektorban dolgozik, fejvadászként. Két fia és két lánya van. Ketten egyetemre járnak, a harmadik most fejezi be a gimnáziumot, a negyedik most kezdi. Észak-Karolinába költöztek, mert ott olcsóbb az egyetem. Felesége magyar származású, Bodnár a lánykori neve, állítólag valamelyik rokona a passaic-i templomnál dolgozott, de nem beszél magyarul. Az unokák százig tudnak számolni magyarul, de ők sem beszélik a nyelvet. Én mindig magyarul beszéltem hozzájuk, és mondtam nekik, hogy lehet magyar egyetemre járni, de még nem sikerült meggyőzni egyiket sem…
András éjjel kórházi ápoló felügyelőként, nappal ingatlanügynökként dolgozik. Waldwickben lakik, egy lánya és két fia van első házasságából. Második feleségének is van három fia. András jár a passaic-i Szent István templomba, és igyekszik a templomi ingatlanügyekben is segíteni. Péter és András nem járnak rendszeresen Magyarországra. Nem is tudom, hány éves lehetett Peti, amikor utoljára ott volt az apjával. Andris viszont elvitt engem a 80. születésnapomra.
Azt mondtad, bátyád németnek tartotta magát… És te?
Én mindig úgy tartottam, hogy magyar vagyok… Nemrég megkaptam a magyar állampolgárságot is. Sok macera volt vele, de megvan és nagyon büszke vagyok rá.
*
A beszélgetés után Éva ajándékba adta édesanyja, Suchyné Kiss Erzsébet verseskötetét, amelyből kérésemre kiválasztotta kedvenc versét:
Kislányomhoz
Születésnapodra a keblemre vonlak
két szorgos kezemmel gyengén átkarollak
hallgasd meg szívemnek belső dobbanását
mely csengve kéri Istennek áldását.
Kicsi Évám, talán göröngyös lesz utad
keresed, kutatod te majd a kiutat.
Ha én sem leszek már, nincs ki kezed fogja
nincs ki szeretettel gyengén átkarolna.
Tekintsél az égre, szálljon imádságod
az égnek és földnek teremtő urához.
Isten meghallgatja szívednek sóhaját
enyhíteni fogja lelked búbánatát.
Édes kicsi Évám, én mást nem adhatok
tudod te az úgyis, hogy én szegény vagyok
a lelkemből adtam neked kitartásra – legyen
napsugár fény lelkem adománya.
(München, 1951.)
Forrás: bocskairadio.org, Először megjelent a hungarianconservative.com portálon angol nyelven.
