A Csemadok Komáromi Városi Alapszervezete, valamint a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület a koronavírus-járvány miatt idén október 6-án nem tartott tömeges megemlékezést Klapka György honvédtábornok szobránál és az 1849-es vértanúk emlékoszlopánál, ám ennek ellenére a helyi patrióták spontán koszorúzása és Himnusz-éneklése nem maradt el. Sőt, a közös főhajtásnak ógyallai résztvevője is volt, aki szintén szívügyének tartotta, hogy e napon a Klapka téren tegye tiszteletét.
Az előző években megszokott délutáni időpontban a korábbi főszervezőkön kívül Komárom város, több civil szervezet, így a Csemadok Komáromi Alapszervezete, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, a Komáromi Magyar Gimnázium Öregdiákjainak és Tanárainak Baráti Köre, a Komáromi Szekeresgazda Hagyományőrző Egyesület és a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház védőmaszkos képviselői szintén koszorúkkal érkeztek a két helyszínre. Rajtuk kívül magánszemélyek is gyújtottak mécseseket, végül a jelenlevők közösen elénekelték nemzeti imánkat.
Ez alkalommal elmaradtak az örökérvényű üzenettel bíró ünnepi szónoklatok, továbbá a Concordia Vegyeskar eseményhez méltó dalcsokrát és a szavalatokat is hiányoltuk. Érdemes azonban felidézni Szarka László történész tavaly tolmácsolt, ám továbbra is megszívlelendő gondolatait:
Diadalok és vereségek, újra-feltámadások és súlyos megtorlások követték egymást a magyar történelemben. Talán még okulni, tanulni is lehetne belőle. Hiszen Muhi, Mohács, Világos, Trianon, Don-kanyar, de kivált Világos és Arad súlyos öröksége egyszerre jelzi, az igaz ügyért vállalt áldozatnak volt, van és lesz értelme. Ehhez a vereségből erőt adó hagyományhoz akkor tudunk leginkább felnőni, ha akár a 48-asok, mi is képesek leszünk a megosztó párt- és nemzetiségi érdeket összeegyeztetni, összehangolni a sorsunkat meghatározó, tiszta és igaz ügyekkel.
Külön szót érdemel az 1849-es vértanúk közeli emlékoszlopa és a Klapkáék hősies helytállásánál kevésbé ismert tény:
a komáromi vár két hős kapitánya is az áldozatok között végezte be az életét. Török Ignác honvéd vezérőrnagy, hadimérnök volt a második, akivel a hóhér kötele végzett, Lenkey János huszárszázados pedig felsőbb parancs nélkül, saját elhatározásából állt át a szabadságharc oldalára. 1849. március 15-én tábornokká léptették elő és a komáromi várőrség parancsnokává nevezték ki. Sztanislauban lecsukták, mert nem ölette halomra a lengyel hazafiakat. Brezányban külön akasztófát állítottak fel a számára, hogy mindenki lássa, hol végzik az árulók. Vérdíjat tűztek ki a fejére. Világos után, aradi kihallgatásán a vérbíró közölte vele, hogy bárki kaphat kegyelmet, de az ő bitófáját már készíti az ács. A vérzivataros években a legünnepeltebb hős, az aradi vértanúk pere egyik vádlottja volt. Róla mégis kevesebb szó esik, mint az aradi tizenháromról. Egyes állítások szerint elborult elmével végzett magával az aradi várbörtönben, míg mások azt állították, hogy miután az elfertőződött sebei sem okozták a halálát, agyonütötték őt.
Petőfi Sándor egyik versében Lenkey századát emelte példaképpé:
Koszorút kötöttem, cserfa levelekbül,
Harmat csillog rajta, örömkönnyeimbül.
Kinek adnám én ezt, kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkey Huszárszázadának?.
Szénássy Zoltán volt gimnáziumi tanár és helytörténész, a JKME tiszteletbeli elnöke kezdeményezésére 16 évvel ezelőtt avatták fel a két hős komáromi várkapitány nevét őrző emlékoszlopot.
A spontán összejövetel után Stubendek László komáromi Csemadok-elnök portálunknak elmondta:
Furcsa párhuzam vonható az 1849-es és a 2020-as év között. Akkoriban az elődeink az osztrák elnyomás ellen harcoltak, és a császári rabigától akartak megszabadulni, míg napjainkban elsősorban a koronavírus ellen küzdünk. Minden helyzetben helyt kell állnunk, miközben a hitünket és az éltető reményt sosem szabad feladnunk!
Ma7