Amikor Isten Ausztráliába küld - Külhoni Magyarok
Magyarok a diaszpórában

Amikor Isten Ausztráliába küld

Mi indít egy fiatal nőt arra, hogy előbb Kijevbe, onnan Budapestre, később pedig a világ másik felére, Melbourne-be utazzon? Hogyan lesz eszközzé egy magyar lány világi hivatása az Isten Igéjének hirdetésében a déli féltekén? Lehet-e közösséget formálni világjárvány idején? Marafejeva Nelli válaszai annak a hosszú útnak az eredményei, amely nem nélkülözi a kalandos fordulatokat, a kételyt, a bizonytalanságot és Isten humorát sem. A fiatal tanárnő 2019-ben öt, 2020-ban pedig hat hónapig volt a Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP) önkéntese Ausztráliában, Melbourne-ben, és mindenkinek azt ajánlja: amint és ameddig teheti, utazzon.

Marafejeva Nelli azt mondja, mindig is szeretett kirándulni, és minden lehetőséget igyekszik megragadni, hogy barangoljon a világban, diákként ugyanis erre ritkán volt alkalma. A Budapesten élő, kárpátaljai származású magyar mint idegen nyelv tanár nem retten meg a magányos utaktól sem, úgy véli, azokból lehet csak igazán sokat tanulni. – Az Ungvári Nemzeti Egyetemen voltam diák, és sajnos e téren igencsak korlátozottak voltak akkoriban a lehetőségeink: kimozdulás szempontjából talán a Debrecenben töltött részképzés ideje volt az egyetemen töltött öt évem fénypontja. Mindenkit csak biztatni tudok, hogy a húszas éveiben, amíg még nincs családja, menjen, lásson világot, mert ez megváltoztat, új perspektívákat nyit, új utakat mutat.

„HÁROM ÚT VAN ELŐTTEM…”

A KCSP-vel, illetve annak testvérprogramjával, a Petőfi Sándor Programmal először Beregszászban találkozott, ám a magyar fővárosban született meg a döntés: ő is megpályázza az ösztöndíjat. – A budai gyülekezetbe jártam, és a házi csoportunk egyik tagja szintén Petőfi-ösztöndíjjal ment el néptáncot tanítani Erdélybe. Őt látva én is szerettem volna élni a lehetőséggel. De mivel Budapestre költözésem előtt négy évig tanítottam Kijevben magyart idegen nyelvként, úgy éreztem, hogy a szórványból „kihoztam a lehető legtöbbet” – kicsit távolabbra szerettem volna tekinteni. Úgyhogy 2019-ben megpályáztam a KCSP-ösztöndíjat – idézi fel a kezdeteket Nelli.

A jelentkezéskor három célországot kellett megjelölni – ami nem jelentette azt, hogy végül „álmai országába” is kerül. – Ez azon múlt, hogy az adott közösség azt keresi-e, amit én képességek, készségek szintjén nyújtani tudok. A legkelendőbb kategóriák a néptánctanítás, a cserkészet és a magyar mint idegen nyelv oktatása – magyarázza. A 2019. évi pályázatban északi és déli féltekés programok közül is lehetett választani, az előbbire kilenc, míg az utóbbira csak hat hónapra utazhattak ki a résztvevők. – Amerikát, Portugáliát és Ausztráliát jelöltem be. Portugáliához kedves szilveszteri élmény kötött: eltöltöttem ott egy hosszú hétvégét, és minden olyan szép volt, akár egy képeslapon, az emberek pedig rendkívül barátságosak voltak. Amerikába eljutni mindig is nagy álmom volt – talán az angol nyelv iránti szeretetem miatt. Ausztráliát pedig azért jelöltem be – az esélytelenek legnagyobb nyugalmával –, mert a déli féltekén van, oda pedig lehetett hat hónapra is utazni kilenc helyett – fogalmaz Nelli.

RÁADÁS KANYAROK

A tanárnő bizakodó volt, a pályázat beadása és a sikeresnek tűnő személyes meghallgatás után azonban várólistára került, és ez kissé kedvét szegte. – Azt hittem, mi megbeszéltük az Úrral, hogy akkor én megyek, és ő támogat ebben. Ez a csalódás arra ösztönzött, hogy újragondoljam, mihez szeretnék kezdeni az időmmel, ha mégsem tölthetem külföldön az előttem álló évet. El is mentem egy állásinterjúra, amely jól sikerült: felvettek a munkára. Már július volt, tehát az ösztöndíjprogram már elkezdődött. Ekkor hívtak fel a szervezők azzal, hogy Ausztráliába, Melbourne-be keresnek egy embert – és holnapig meg kellene hoznom a döntést: megyek-e vagy sem. Akkoriban sokat mosolyogtam Isten humorán: megvárta az összes kérdésemet, a csalódás feldolgozási folyamatának végét, adott néhány ráadás kanyart az úton, és csak azután nyújtotta felém a lehetőséget – emlékezik vissza Nelli mosolyogva. A hirtelen sokk után döntött: – Elmentem Melbourne-be, és ott voltam öt hónapig.

BLOGOLÁSTÓL A BIZALOMIG

Persze azért izgult, és sok kérdés foglalkoztatta: vajon milyen lesz az a tengerentúli közösség, ahová készül? Tud-e nekik segíteni? Mi van, ha valami baj történik? Hiszen tizenötezer kilométer távolból nem ugorhat csak úgy haza az ember, és ő senkit sem ismer Ausztráliában.

– Még itthonlétem alatt megkeresett Makkai Márta, az öt melbourne-i magyar iskola egyikének igazgatója, hogy beszélgessünk, ismerjük meg egymást. Hála neki, már nem az egészen ismeretlenbe indultam. Kiderült, hogy Márti hitoktató – ahogyan az is, hogy kicsit kutakodott utánam, és rátalált a TeSó blogon (a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet blogja) megjelent bejegyzéseimre. Kifejezetten örült annak, hogy keresztyén blogba írok: mint kiderült, az iskolájuk – a Bocskai Magyar Iskola – egyházi, református intézmény – mondja Nelli.

Ausztráliában körülbelül hetvenezer magyar él, akiknek többsége az ’56-os kivándorlók leszármazottai, másod- és harmadgenerációs magyarok. Ezekkel a gyermekekkel és unokákkal foglalkozott Nelli Melbourne-ben. Az öt helyi magyar vonatkozású intézményből háromban tanított, és felnőttcsoportot is vezetett.

KÖZÖSSÉGRE TEREMTVE

Nelli szerint sokat formált a jellemén, hogy tizenévesen szilárd közösségekbe tartozott – eleinte a szülővárosa, Beregszász református ifjúsági csoportjába, később, egyetemistaként pedig az Ungvári Református Egyetemi Gyülekezet alapító csapatába. Röviddel Ausztráliába érkezése után megfogalmazódott benne, hogy jó lenne, ha a rábízott, többnyire angol nyelvű közegben mozgó fiatalok is megtapasztalnák ezt. Hamar rá kellett jönnie azonban, hogy ezt nem egyszerű megvalósítani. – A családok ott húsz-harminc kilométerre élnek egymástól, emiatt ritkán engedik tömegközlekedéssel utazni a gyermekeket, akik ráadásul délután háromig-fél négyig iskolában vannak – mondja Nelli.

Abból indult ki, hogy a közösségi média jó terep lehet a tinik eléréséhez. Csakhogy ők más felületeket részesítenek előnyben az idősebbek körében jól bevált Facebook helyett: a Snapchat, az Instagram, a TikTok és a többi online platform a tanárnő számára nem voltak komfortosak. Ekkor sietett a segítségére Csanády Adél, a háromgyermekes anyuka, aki úgy érezte: a kezdeményezés fontos, jót tesz majd a gyerekeknek, ezért körbetelefonálta az érintettek szüleit, hogy segítsen a toborzásban.

– Úgy éreztem, valaki végre segítő kezet nyújtott. Hiszen a programok szervezésében , az ifivezetésben otthonosan mozogtam, de az idegen szokásrendszerben az idegen emberek elérése döcögősen ment – vallja meg Nelli. Az első ifin végül vele együtt négyen voltak, a református templom lelkészi irodájában gyűltek össze. Ekkor arra is rá kellett döbbennie, hogy ifivezetési tapasztalatai sem működnek a megszokott módon. Amennyire természetes ugyanis a magyarországi vagy a kárpátaljai ifikben, hogy előkerül a gitár, énekelnek, Istenről is viszonylag könnyen beindul a beszélgetés, épp annyira volt mindez szokatlan az ausztráliai fiataloknak. – A programot önismereti ifjúsági foglalkozásokként hirdettük, a pszichológiának is helye volt a beszélgetéseken. Az önismereti rész is nehezen ment: nem voltak hozzászokva, hogy magukról beszéljenek, hogy valaki a belső világukról kérdezze őket. Rájöttem, hogy nulláról kell építkezni, az eredeti elképzeléseimet nem tudom megvalósítani – mondja Nelli. Lassan azonban megtört a jég: érkezni kezdtek a visszajelzések a szülőktől, hogy a gyermekeknek tetszik a program, ezért folytatni akarták. – Életem egyik legnagyobb áldása, hogy 2019 novemberének végén tíz tagja volt az ifinknek – mondja Nelli.

PÜSPÖKI AJÁNLÁS

A következő esztendő fordulatot hozott. Makkai Márta már augusztusban jelezte az ösztöndíjasnak, hogy szívesen látnák a következő évben is az iskolában, ám ő ekkor még határozott nemleges választ adott.

– Úgy éreztem, rettentő távol vagyok a szeretteimtől, és nem láttam tisztán: szükség van-e ott továbbra is rám – idézi fel Nelli. A megerősítés októberben, a harmincadik születésnapján érkezett, amikor az egyházi iskolások meglepetésbulit szerveztek neki. Rájött, hogy lett egy közössége, amelynek tagjai szeretik. – Tudtam, hogy bajban vagyok, mert vissza akarok jönni – mondja nevetve.

Makkai Mártával együtt keresni kezdték a módját, hogyan térhetne úgy vissza a következő évben, hogy a szolgálati helye kifejezetten a református iskola legyen. Rájöttek, hogy a KCSP-n belül egyházi ösztöndíj is van – ahhoz viszont püspöki ajánlás kell.

Abban az évben, 2019 végén ünnepelték a melbourne-i gyülekezet alapításának hetvenedik évfordulóját, az ünnepségre Fekete Károly tiszántúli püspök is hivatalos volt. Az elöljáró kintléte alatt megismerkedett az ösztöndíjassal, megbizonyosodott afelől, hogy szükség van rá, így szívesen adott ajánlást a következő évi pályázathoz.

Nelli tehát ismét pályázott, és 2020. március 1-én – még a koronavírus-világjárvány kirobbanása előtt – már ismét Melbourne-ben volt, immár egyházi ösztöndíjasként.

MINDENKIT VISSZAVÁRNAK

A pandémia persze rányomta a bélyegét a munkájára: a digitális világban jóval nehezebb közösségi életet szervezni. Ennek ellenére sikerült újabb ifjúsági csoportot indítania a kistinik számára, és Makkai Mártával közösen néhány felnőttel is tartottak online foglalkozásokat, amelyeken fontos szerep jutott a szemlélődő imádságnak. Azt tapasztalták ugyanis, hogy a felnőttek körében sem divat a hitről beszélgetni. – Szerettük volna, ha van számukra olyan hely, ahol nem kell összerezzeni, ha elhangzik Jézus neve – mutat rá a tanárnő.

A koronavírus-járvány és családi okok miatt Nelli végül két hónappal korábban, szeptemberben hazautazott, ám a programot online végigvitte: november végéig folyamatosan tanított, és vezette a már kialakult csoportokat. Azt mondja, azt a fajta nyitottságot és feltétlen elfogadást, amelyet a közösség lelkészétől, Dézsi Csabától tapasztalt, itthon is szívesen látná. – Ha valaki ott megbotlik, visszavárják a közösségbe. Ezt sem itt, Magyarországon, sem Kárpátalján nem éreztem még igazán.

Kárpátalja Ma

Kapcsolodó cikkek

  • Az első magyar ballagás Regensburgban

    A regensburgi konzuli magyar iskolában elbúcsúztattuk az első végzős osztályunkat. Egyedülálló, kivételes ünnep volt ez mindannyiunk számára. Kivételes, mert