A felvidéki magyaroknak csak a »motor« kell, aki lelkesíti őket és kitart velük – Petőfi-ösztöndíjasként Pozsonyban - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

A felvidéki magyaroknak csak a »motor« kell, aki lelkesíti őket és kitart velük – Petőfi-ösztöndíjasként Pozsonyban

A nyitott lelkű, kalandvágyó ifjúság számára a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának ösztöndíjpályázata keretében megvalósuló Petőfi Sándor Program évek óta kitűnő alkalmat biztosít arra, hogy külföldön próbáljon szerencsét, s hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, segítse a kinti közösségeket. A lelkes, tettvágytól buzgó ösztöndíjasok között volt idén Pap Boglárka is, aki a Pozsonyban töltött időről és tapasztalatairól mesél.

– Mesélj egy kicsit magadról, és áruld el, hogyan szereztél tudomást a Petőfi Sándor Programról!
– Móron születtem, Bodajkon nevelkedtem, ahol először művészeti iskolába jártam, majd tanítóképzőt végeztem, de előtte még Székesfehérvárott csináltam végig egy intenzív kétéves gyógypedagógusi képzést, ami – így visszatekintve –, életem egyik legjobb döntése volt, mert amit elméletben megtanultunk, a gyakorlatban is kipróbálhattuk. Tizenéves koromtól végzek segítő munkát a Magyar Vöröskeresztnél: először apróbb feladatokat bíztak rám, később tréningeken vettem részt, szervező lettem, nyaranta pedig hátrányos helyzetű gyerekek nyári táboroztatását szervezem, segítem. A tettek embere vagyok, a célom, hogy hasznossá tegyem magam. Mindig is vágytam arra, hogy gyerekek közt lehessek, s hogy átadhassam nekik a tudásom. Egy főiskolai csoporttársam mesélt a Petőfi Sándor Program ösztöndíjáról, elmondta, hogy Brassóban töltött közel egy évet, és mesélt a tapasztalatairól. Mindez annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy elhatároztam, én is pályázni fogok.

– És így is lett. Először 2018/2019-ben, majd 2019/2020-ban nyerted el a Petőfi Sándor Program ösztöndíját. Pozsonyban végeztél közösségszervező, identitáserősítő munkát, fogadószervezeted a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Kulturális Szövetség (CSEMADOK) volt. Milyen kvalitásokkal, készségekkel kell rendelkeznie annak, aki egy ilyen projekt részese kíván lenni?
– A legfontosabb szerintem a nyitottság, a lelkesedés, az empátia, a kreativitás és az alkalmazkodóképesség. Úgy kell tudnod „megmozgatni” a határon túli magyar közösségeket – fiatalokat és idősebbeket egyaránt –, hogy közben te is aktív részese légy a csapatnak. Ami a CSEMADOK-ot illeti: ez a felvidéki magyarság legnagyobb taglétszámú kulturális ernyőszervezete, 1949-ben alapították, tavaly ünnepeltük fennállásának 70. évfordulóját. Társaimmal kulturális programokon keresztül igyekszünk minél több fiatalt bekapcsolni az egyesület életébe.

– Miért éppen Pozsonyt, Szlovákia fővárosát választottad célállomásul?
– A pályázati lapon több helyszínt lehetett megjelölni, én 2018-ban elsőként Erdélyt, másodikként Felvidéket jelöltem meg. Az első év nagyon intenzív és élményekben gazdag volt számomra, így amikor másodszor jelentkeztem, nem volt kérdés, hogy ugyanoda szeretnék visszamenni, folytatni az elkezdett munkát.
Amennyiben a jelentkező átjut a felvételi beszélgetésen és az egyéb szűrőkön, az Államtitkárság összeveti a célország és a pályázó igényeit, s javaslatot tesz egy célországra. A kiutazást tréningek előzik meg, különösen hasznosak voltak azok a foglalkozások, amelyek során korábbi Petőfi-programosok mutatták be Pozsonyt, meséltek a tapasztalataikról, gyakorlati információkkal láttak el, átfogó képet kaphattam a kint élő közösségről, valamint arról, hogy milyen kulturális programokat érdemes szervezni számukra. A pozsonyi mentorom roppant türelmes volt velem: megvárta, amíg megszokom a várost, hagyta, hogy átjárja a lelkem az új helyszín szellemisége. Csak azután kérdezte, hogyan és miként tervezem a magyar közösségekkel az együttműködést. Én felvázoltam vagy tucatnyi ötletet, ezek közül első körben kiválasztottunk egyet, s elkezdtünk közösen ötletelni a megvalósításon. Persze a kivitelezés oroszlánrésze az én feladatom volt.

– Megérkeztél Pozsonyba. Hogyan találtad fel magad hagyományőrzésért felelős szervezőként, mik voltak az első lépések?
– Az első napokban kinéztem egy pozsonyi körtúrát, ahol szakképzett vezető kalauzolta végig az érdeklődőket, s mutatta be a pozsonyi palotákat magyar nyelven. E néhány óra alatt elképesztő mennyiségű tudást szívhattam magamba. Legközelebb már én vittem a „családom”, barátaim, s beszéltem nekik büszkén a nevezetességekről. Már az első hónapban ellátogattam a Szőttes Kamara Néptáncegyütteshez is, amely a szlovákiai magyar népművészet reprezentatív együttese. Tagjai olyan amatőrök, akik szeretik a néptáncot a maga eredetiségében színpadra vinni, szívügyük annak ápolása és továbbadása, rendszeresen szerveznek gyerekeknek táncházat élőzenével, emellett mindig készülnek kézműves foglalkozásokkal is. Ekkor a kicsik megtapogathatják és kipróbálhatják a hangszereket.

Szőttes játszóház

– A koronavírus-járvány miatti korlátozások hogyan írták át a tervezett programokat, elképzeléseket?
– Meglepően jól tudtunk alkalmazkodni a helyzethez. A közösségi programokat és a beszélgetéseket online platformra helyeztük át, így volt ez a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versennyel is, amelynek Szlovákiában nagy hagyománya van, a gyerekek roppant lelkesen készülnek rá minden évben. Olyan sok volt idén a jelentkező, hogy kilenc ösztöndíjas társammal együtt a Kárpát-medencére is kiterjesztettük, s Verselő Kárpát-medence címmel hirdettünk online szavalóversenyt. Több mint 450 pályázat érkezett, a zsűri tagjai, kilencen a Kárpát-medence különböző pontjairól „érkeztek”, köztük volt például Rubold Ödön, Kubik Anna és Ráckevei Anna.

– A közösségi lét, a csapathoz tartozás olyan számodra, mint a levegő. Jól érzem?
– Igen, így van. Csapatban tudod igazán megismerni önmagad. A Pozsonyban élő magyaroktól olyasmit kaptam, amit nem lehet történelemkönyvekből megtanulni. Ott kell lenned közöttük, részesévé kell válnod a mindennapjaiknak ahhoz, hogy megismerhesd a szokásaikat, az emlékeiket, az érzéseiket. Emlékszem, volt egy tréningünk, amelynek a végére mindenki kellemesen elfáradt. Este tízkor el is akartuk engedni a „népet”, mire meglepetten, már-már csalódottan kérdezték: „De hát nem maradtok még közöttünk? Nem játszunk valamit?” Tízen-huszonéves emberekről van szó, akik hozzám hasonlóan szomjazták a magyar nyelven zajló foglalkozásokat, a közösségi élményt. A közös nyelv és egymás múltjának az ismerete nagyon fontos, mi több, ez az önbecsülésünk egyik fokmérője. Az idősebb generáció tagjai az évzáró gyűlés után például elmondták, hogy miken mentek keresztül régen, milyen traumákat cipelnek. Elég csak ott maradnod, kinyitnod a füled, a szíved, és máris részese lehetsz egy komplett történelemórának. Aki kisebbségi magyarként nő fel, annak mindennap tudatosítania kell magában, hogy hova tartozik, s ezt ők meg is teszik. Nem kevesebbek, sokkal többek! Gondoljunk csak az intézményekre, ahol a magyar oktatás mellett kötelező a szlovák, majd vagy a német vagy az angol nyelv! Történelmük az élő környezetük, és nem restek ápolni a kultúrát. Nekik „csak” a motor kell, aki lelkesíti őket és kitart velük egy-egy projektben. Számomra ők a kincsesláda.

A Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán. A Petőfi Sándor Program az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot. A program során évente 75 magyar fiatal utazik ezen országokba, ahol a magyar szervezetek, egyházak, oktatási intézmények meghatározzák azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek az ösztöndíjasok. A Program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítsék, segítsék a kinti közösségeket.

Jónás Ágnes

Képmás.hu
.

Kapcsolodó cikkek

  • „Kis nép vagyunk nagy kultúrával”

    A Tamási Áron-díjas Török Viola rendező a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője Háromszéken született, Kovásznán. Magyarságtudata a népzene és