Balogh Ferenc hegedűművész: „Elég volt egyszer országot váltani, még sok is!” - Külhoni Magyarok
Kárpát-medence arcai

Balogh Ferenc hegedűművész: „Elég volt egyszer országot váltani, még sok is!”

Balogh Ferenc Liszt-díjas hegedűművész már többet élt Magyarországon, mint Erdélyben, de nem tagadja, hogy egy országváltásnak nemcsak nyereségei, hanem veszteségei is vannak. Mai napig hűséges befogadó zenekarához, a Nemzeti Filharmonikusokhoz, amelynek elsőhegedűseként bejárta a világot, még ha az utazgatás útlevél és állampolgárság híján nem is indult zökkenőmentesen.

– Székelyudvarhelyen született, majd Kolozsváron élt, és 12 évig az ottani Zeneakadémia tanára volt. Mikor és miért döntött úgy, hogy áttelepül Magyarországra?
– A két testvérem jött el először ‘77-ben Erdélyből. A húgom Budapestre költözött, az öcsém a feleségével együtt kapott egy lehetőséget Izraelben, amikor ott egy szép összeget fizettek a kivándorlóknak, ha letelepszenek kinn. 1977 nyarán eljöttem Pestre a húgomékhoz nyaralni, és egyik nap megtudta, hogy az Állami Hangversenyzenekar próbajátékot hirdet. Nem is volt nálam hegedű, de ő kölcsönadta az övét, majd Ferencsik János azonnal felvett, és csak azt kérte, minél hamarabb költözzek át Magyarországra – de ez végül hat évbe telt.

– Mi történt önnel ez idő alatt?
– Végig a kolozsvári zeneakadémián tanítottam, nem lehetett csak egyszerűen eljönni az akkori Ceauşescu-féle Romániából. Végül az sarkalt a költözésre, hogy éreztem, karrierszempontból meg fogok ott rekedni. Felkészültem ugyanis nemzetközi hegedűversenyekre, a szakmai része sikerült is, bejutottam, de amikor utazni kellett, nem engedtek.
Tudták a hatóságok, hogy az ’56-os forradalomban két nagybátyám menekült az Egyesült Államokba Magyarországról, és ez nem volt jópont számomra.

– Tudtak róla Romániában, hogy két nagybátyja Magyarországról Amerikába emigrált?
– Persze, mindent tudtak.

– Hogyhogy Magyarországon élt a két nagybátyja ’56-ban?
– Amikor rövid időre Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, édesapám Budapestre jött tanulni a Zeneakadémiára, ő szintén hegedűművész volt, nem is akármilyen. Egyébként ő itt született Aszódon, mert az én erdélyi nagypapám az első világháborúban Olaszországban harcolt, és amikor jött hazafelé a harctérről, Fiumében megismerkedett a nagymamámmal, majd elmentek együtt Aszódra, összeházasodtak, és megszületett apám. De olyan rettenetes élet volt itt akkoriban, hogy inkább visszaköltöztek Székelyudvarhelyre.

– Hihetetlenül kacskaringós családtörténet! Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy édesapjához hasonlóan hegedűművész lesz?
– Születésemtől kezdve állandóan hegedűhang vett körül, apám ugyanis nagyon sokat gyakorolt, mert folyton koncertezett. Megnyerte az első Enescu Hegedűversenyt 1939-ben, és George Enescu, a világhírű román zeneszerző személyesen adta át neki a díjat. Ekkor kimehetett volna Párizsba ösztöndíjasként, de bizonyos feltételeket támasztottak cserébe: változtassa a nevét Baloghról Bologára, és térjen át az ortodox hitre. Ő így inkább nem akart menni.
Négyévesen adta kezembe a hegedűt, arra emlékszem, hogy nagyon élveztem rögtön, mert szinte az elejétől együtt játszottunk.
Mindig fantasztikus tanáraim voltak, mindig a legjobb kezekben voltam, egyértelmű volt, hogy ezt a pályát kell választanom. Kolozsváron engem olyan zenepedagógusok tanítottak, akik maguk is Budapesten végeztek. Gyerekkoromban apámnál és Nagy Istvánnál tanultam, aki hegedűt Waldbauer Imrénél, a budapesti Zeneakadémia tanáránál tanult. Jagamas János pedig formatantanárom volt, aki Kodály Zoltánnál végzett, és óriási népzenei anyagot gyűjtött össze.

– Térjünk vissza az ön Budapestre érkezésének napjára, 1983-ba.
– November 28-án délben szálltam le a vonatról Budapesten, az állomáson egy úr várt rám legnagyobb meglepetésemre, akit azelőtt soha nem láttam, de ő felismert a hegedűmről. Bemutatkozott, hogy ő a szólambeosztó az Állami Hangversenyzenekarnál, majd közölte, hogy holnap reggel tízkor próba van. Hihetetlen nagy dolog volt, hogy már másnap reggel volt munkám!
Egy baj volt csupán, hogy én több ok miatt is lemondtam a román állampolgárságomról, és egy olyan útlevéllel jöttem át Magyarországra, amellyel utána már sehova nem utazhattam. Ennek köszönhetően lehettem részese a Fesztivál Zenekar alakuló koncertjének 1983 karácsonyán, egy megrázóan jó társulat részeként. Később viszont szakítanom kellett a Fesztiválzenekarral, mert két lovat egyszerre nem lehetett megülni, el kellett volna jönnöm az anyazenekaromtól, akiknek én azért a hat évért, amíg rám vártak, nagyon hálás voltam. Hívtak többször külföldre is, oda sem mentem ugyanebből az okból, illetve elég volt egyszer országot váltani. Még sok is.

– Hogy kapott végül útlevelet?
– A zenekar kiállt értem. Az igazgatónőnk, Lakatos Éva nagyon jóban volt Aczél elvtárssal, a kultúrpolitika irányítójával. Pár hónap ittlét után behívtak a KEOKH-hoz (Külföldieket Ellenőrző Központi Hatóság – a szerk.), és kaptam egy hontalan útlevelet. Ezzel másfél év alatt eljutottam Japánba, Hongkongba és az Egyesült Államokba. 1985-től húsz éven át számos turnén vettem részt az Új Budapest Vonósnégyes tagjaként is, velük sok lemezt készítettünk Londonban, a Hyperion cégnél.
Az egyik turné során Amerikában, a Kennedy reptéren érdekes dolog történt: behívtak egy külön szobába, és azt mondták, ha nincs állampolgárságom, viszont van egyetemi végzettségem, ha gondolom, maradhatok Amerikában is.
Én ezen eléggé meglepődtem, és rögtön mondtam nekik, hogy nem tervezek ilyesmit, de amikor odaértem a szállodába, egy kollégám kíváncsiságból belenézett az én furcsa útlevelembe, és ő vette észre, hogy a vámostól két év tartózkodási engedélyt kaptam. Eszembe nem jutott kinn maradni, nem tudtam volna még egy lépést megtenni, még egy ilyen változáson keresztülmenni.

– Erdélybe mennyi ideig nem tért vissza?
– Két évig, ugyanis a hontalan útlevéllel egyedül Romániába nem utazhattam, mert azt mondták, nem tudnak felelősséget vállalni értem. Szívszorító volt először hazamenni, rálátni az ottani állapotokra a szocialista rendszer bukásához nagyon közel. Alig volt áram a településeken, szinte éheztek az emberek a jegyrendszer mellett.

– Bejárta a világot nagyzenekarok és rangos vonósnégyesek tagjaként. Hol érezte magát a legjobban?
– Japán volt a szívem csücske. Rend, barátságosság és hihetetlen tudásvágy jellemzi az ottaniakat. Egyszer jött hozzám egy kislány a szállodába hegedűórát venni. Délután tartottam a foglalkozást, ráadásul elég hosszúra nyúlt, jött az egész család, felvettek mindent videóra. Szép nagy adag leckét adtam fel neki, mert úgy gondoltam, hogy majd egy hét múlva fogok tudni esetleg találkozni vele. Végül kiderült, hogy csak egy nappal később indulunk, így másnap felhívtam őket, hogy esetleg tudnának-e ma jönni. Legnagyobb meglepetésemre, amit előző nap feladtam a kislánynak, mindent megtanult, egész éjjel gyakorolt, pedig nem is tudta, hogy óránk lesz.

– Mostanában jár rendszeresen Erdélybe?
– Rokonaim sajnos már nem nagyon élnek arrafelé, de rendszeresen hívnak a Bolyai Akadémiára tanítani. Sokszor nincs meg már az otthonérzetem. Hazamegyek Kolozsvárra – ez is milyen fura, hogy már megint azt mondtam, „haza” –, de hiába keresem a régi hangulatokat, érzéseket, azokból semmi nincs már.
Mi annak idején Kolozsváron a Bartók Béla utcában laktunk, innen nyíltak a Kodály Zoltán és Liszt Ferenc utcák is. Egy román sem élt a környékünkön, ezért negyedik elemiig nem érzékeltem, hogy nem Magyarországon élek.
Ötödikben jött egy testes tanár bácsi, aki színromán volt, csak román nyelven beszélt az osztályhoz, amiből én egy szót sem értettem. Annyira nem tudtam semmit, hogy közölte: osztályt fogok ismételni. Ekkor apám megkérte, hogy vállaljon el magánúton román nyelvből. Nemsokára kiderült, hogy fantasztikus tanár volt, fél év múlva beszéltem románul, neki köszönhetem az összes többi nyelvtudásomat is.

– A feleségét itt ismerte meg, Magyarországon?
– Igen, ő szintén hegedűművész, négy gyerekem van, ők mind itt születtek már.

– A gyerekei örökölték az erdélyi identitást?
– Nekik nincs kötődésük. Tetszik nekik ott, szeretik, de ők már idetartoznak, Magyarországra.

– Ők is zenélnek?
– Igen, de nem erőltetjük, hogy zenészek legyenek. Talán a legkisebbnél lehet esély, de majd meglátjuk.

– Van olyan mű a zeneirodalomban, amely különösen közel áll a szívéhez?
– Beethoven hetedik szimfóniája nekem a csúcs, és Prokofjevnek van egy D-dúr hegedű-zongora szonátája, amelytől szintén képes vagyok megőrülni, annyira szeretem.

– Milyen tervei vannak? Egy hegedűművész meddig tud színvonalromlás nélkül játszani?
– Igazából bármeddig, de alkati kérdés is ez persze. Nemrég hallottam olyan felvételt, amin Nathan Milstein nyolcvan felett is lenyűgözően játszotta el Bach C-dúr szólószonátáját. Szeretek minél több új darabot tanulni, elég sokat kamarázom, játszom a Grazioso vonósnégyesben, velük is rendszeresen koncertezünk.

Hekler Melinda

Képmás

Kapcsolodó cikkek

  • „Kis nép vagyunk nagy kultúrával”

    A Tamási Áron-díjas Török Viola rendező a marosvásárhelyi Spectrum Színház művészeti vezetője Háromszéken született, Kovásznán. Magyarságtudata a népzene és